Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-03-27 / 13. szám
Tóth Anikó Kétségbeesetten — Te gyűlölsz engem, és én ezt nem tudom elviselni! A lány fölényesen mosolygott, de nem tartotta érdemesnek, hogy válaszoljon. Ügy tűnt, mintha egyszerűen csak hagyta volna a szavakat átsuhanni az agyán, és aztán kizárólag az arcizmok meg a száj összhangjára figyel, pedig tulajdonképpen élvezte, hogy a fiú vergődik. Elnyújtózott a pádon, hunyorgott a napsütésben. Nem is fordult a fiú felé, mert tudta, hogy az kétségbeesetten néz rá, és a fél arcáról feléje áradó gúnyos magabiztosság is elegendő, hogy kiborítsa a fiút. Hátrahaftotta a fejét, megpróbálta kinyitni a szemét, de az erős fény elvakította. A fiú tehetetlenül nézte. Nem akarta gyűlölni a lányt. De már szeretni sem akarta. Csak megmagyarázhatatlanul ragaszkodott hozzá, és lealázónak érezte a lány viselkedését. Nem is akarta kimondani, amit gondolt, annyira valószínűtlennek hitte. — jó neked így? — kezdte újra, kínosan. — Hát persze — mondta a lány a legtermészetesebb hangon, mégis kihívó volt. — Miért, szerinted mi a balhé? — Csak az előbb megállapítottam valamit. — Kicsit túlzol. — Szerintem igaz az állításom. — Szerintem pedig nen^ megállapítás volt, hanem egy adag szavakba foglalt keserűség meg SOS-jelzés. Most feléje fordult, mert látni akarta a hatást. De a fiú észrevette, és Igyekezett eltüntetni még a készülő fintorait Is. — Azt hiszed, nem mondanám meg, ha gyűlölnélek? — kérdezte a lány. — Nem. Általában érdektelen apróságokról beszélsz. A lényeg elmarad. Vagyis sosem mondasz el semmit. — Szerinted a gyűlölet lényeges? — Persze. — De miért? — Mert... A lány erre valóban kíváncsi volt. — Mert akármilyen otromba meg elvont is a gyűlölet, azért mégis kapcsolatok szűnnek meg miatta. És a kapcsolatok fontosak. — És neked fáj a gyűlölet — állapította meg a lány. A fiú ránézett mert nem tudta eldönteni, hogy a túlságosan egyszerű és őszintének tűnő hang mögött ml rejtőzik. Azt várta, hogy újra fölényes gúnnyal találkozik az arcán, de tévedett. Tehát néha levetkőzni a pózokat, gondolta. — A gyűlölet önzés is — tette hozzá az előbbi meghatározáshoz. — Tehát én önző vagyok — mondta tárgyilagosan a lány, de már ez Is ugyanúgy az önzéshez tartozott. A fiú pedig ezt nagyon érzékenyen fogta föl. — De minden ember önző, ez már közhely, és unom is, de ebből következik, hogy te is önző vagy. Sorolhatom? — Mit? — kérdezte értetlenül a fiú. — Az önzéseidet. — Ja. Kösz, nem kell. Mert én is felsorakoztathatnám a tieidet. És nincs hozzá kedvem. — Pedig szívesen meghallgatnám. — És mindent fordítva magyaráznál. Szokásod szerint a magad javára. — Nem érdekelnek mások. — Ez is önzés. — Oké. De te hényszof érveltél azzal, hogy nem érdekelnek mások? — Ezt egy fél oktávval magasabb hangon kérdezte a lány. — Mikor a majmólásról van szó. Meg a berögződött, megváltoztathatatlan szokásokról. És persze a szóbeszédről. — Ilyesmi nálam is van. Akkor tehát mégsem vagyok önző. Diadalmasan várta a csendet, hogy a fiú nem tud majd érvelni. — Figyelj rám, te állandóan azzal vagy elfoglalva, hogy csakis magaddal törődsz. Magadat figyeled, magadról beszélsz, a te akaratod érvényesül mindig, fölényeskedsz mindenkivel, mások hibáira azonnal fölhívod a figyelmet, még ha apró testi fogyatékosság is. És jó lenne, ha mindenki körülugrálna, és eltaszítasz másokat, hogy csakis te legyél a központ. Ez minden igaz volt. De ahogy hallgatta a fiút, és sértették a tudatát a szemrehányó és vádoló szavak, fölkészült az ellentámadásra. — És... — szünetet tartott, mintha fontol- jatná, milyen megfogalmazás lenne a legcél- «flvezetőbb, leghatásosabb — ...ha te kimondod, hogy én gyűlöllek, és nem bírod elviselni, akkor te úgy véletlenül nemcsak azzal törődsz, hogy neked fáj, és közben engem sérthetnek a szavaid? — Ha meghallgatsz Is, nem sokat törődsz velem. Ne akard azt elhitetni, hogy súlyosan értek a szavaim, hogy megütöttek. Úgyse hinném el. Te pontosan az érzékelhetőség határáig keresztül tudsz nézni a dolgokon. — Ennvlre biztos vagy benne? — kérdezte a lány kicsit csodálkozva. — Ennyire. Még ha nem is látok át a pózaidon. — Szóval pózolok is. Ez olyan volt, mintha most hallotta volna először. A fiú megint kétkedve nézte. De újra meg kellett állapítania, hogy lehullott egy pillanatra az álarc. — De az a legnagyobb balhé, hogy kihasználod az embereket, és élvezed, ha kínlódnak a magabiztosságodtól. A lány kicsit hallgatott, csak később mondta: — Te most mindenáron meg akarsz változtatni, vagyis el akarod intézni, hogy né gyűlöljelek, meg hogy ne legyek önző, ugye? Ez is azt bizonyítja, hogy csak magadra gondolsz. — Nem akarlak megváltoztatni. Csak fölhívtam a figyelmedet a dolgaidra, inert bármenynyire is csak magaddal foglalkozol, azért sok minden elkerüli a figyelmed. Legalább tudod, hogy másnak milyen jólesik a bírálgatásod. Esetleg fegyelmezed magad. — De nem akarom. — Ezt tudom. Az élvezeteiről nem szívesen mond le az ember. — Már a második közhely — figyelmeztette a lány. De most a fiú nem törődött vele. Azon gondolkozott, hogy lassan le kellene zárni a vitát. — Egyébként — folytatta a lány — én meg a filozófiai és pszichológiai fagantatású dumáidat nem bírom elviselni. — Tudom. Néha nagyon elkeserítő, .mert nem hallgatsz meg. — Ha olyasmiről van sző, hogy nálam negatív az, amit te nagyra értékelsz. — Gondolod, hogy á te véleményed tökéletes? A lány dühös volt. Már-már úgy érezte, hogy valóban gyűlöli a fiút. — Nem akarom mondani, mert megint nem tetszik a közhely, hogy senki sem tökéletes. Egy öreg házaspár sétált el előttük. Jóságos arccal néztek rájuk, nem megbotránkozással. — Tulajdonképpen te féltékeny vagy — mondta a lány, amikor már eltűntek. Nem volt kihívó a hangja, se fölényes. — Egyáltalán. Hidd el, hogy nem. — Pedig biztos vagyok benne. A lány egy ideig nézte maga előtt a köve. két, csak később szólalt meg: — Te rám vagy féltékeny. — Rád?,Ez érdekes. — Úgy, hogy rám figyelnek és nem rád, ha együtt is vagyunk. Lassan megnyerem magamnak a barátaidat, aztán már lé se fütyülnek. Neked az fáj, hogy már nem te vagy a központ. Fejbe vágta a fiút az igazság, még ha meg- fogalmazatlanul ott is szunnyadt minden kétségek meg félelmek között az ösztöneiben meg az érzéseiben. — Neked még mindig minden sikerült — mondta sóhajtva. — Ne gondold. Csak nem beszélek róla. Mert téged meg az nem érdekelne. Ezzel a lány úgy érezte, hogy túlságosan is kitárulkozott. Ezért újból elnyújtózott, hagyta, hogy glernyedjenek a tagjai, és nem volt fontos a fiú jelenléte. Akár ott is hagyhatta volna, mert már semmi mondanivalója nem volt számára. És nem akarta érzékelni a kínlódását. A fiú pedig már megint úgy érezte, hogy gyűlöli, és meg akarta akadályozni a gyűlöletet. De tudta, hogy nem megy semmire, se mozdulatokkal, se szavakkal. Próbálta megérteni a lányt, de annyi álarc, póz között kissmerhetet- lennek tűnt. — Tulajdonképpen minek ülünk itt, ha eny- nyíre ngm fontos, hogy együtt legyünk? A lány arcán mosoly villant, de a fiú nem tudta megállapítani, hogy minek köszönhetően. — Elmegyek — mondta, mintha fenyegetőzni akart volna, de egyáltalán nem szándékozott fölállni. A lány változatlanul szótlan volt, arcán a mozdulatlan mosollyal. ,-r Nem megyek el többet érted, nem hívlak föl — folytatta az ostromot. Egyértelmű volt, hogy hatástalan szaval egymás után kop- pannak a kavicson. — Nem akarlak többé látni. — Mint a szentimentális filmekben — mondta a lány gúnyosan. — Egyébként magad se gondolod komolyan az egészet, mert félsz, hogy rajtam kívül nincs már senkid. — Te persze1 nem nyilatkozol. — Úgyse tudlak meggyőzni, hogy nem gyűlöllek, Ezen kívül mit vársz tőlém? — Semmit — közölte lemondóan a fiú. — Vagyis mindannak az ellenkezőjét, amit te az előbb olyan érzelmesen fölsoroltál. Csakhogy ha már félreérthetetlen jelekkel kényszerítenek valamire, én úgyis ellenállok. — Tehát beáll a hasadás — állapította meg elkeseredetten a fiú. A lány hallgatott. Ez a hallgatás is mindenfélének értékelhető. De mégis ő győzött, és jólesett tudni, hogy a pillanatnyi hangulatától függ a fiú sorsa. Vagyis nem a sorsa, mert utálta ezt a szót. Inkább az érzései meg a vágyai. Tulajdonképpen nem érdekelte, hogy mi lesz, beteljesedik-e a fiú jóslata, vagy minden marad. De százszázalékosan tudta, hogy neki mindegy lesz, ki az, aki mellette lézeng, szól, és mi célból az egész. Egyszerűen tudomásul vette és elviselte, hogy csalódott a fiúban, m.ert másnak képzelte egykor. De ez a csalódás olyan kis adagokban érkezett a tudatába, hogy csak akkor vette, észre, amikor már teljessé formálódott a mozaikkép. — Az egészben az a legjobb — mondta majdnem megvetéssel —, hogy most már világéletedben az lesz az érzésed, hogy én gyűlöllek. És ekkor a fiúban lassan derengeni kezdett, hogy a közöny sokkal jobban fáj, mint a gyűlölet. 1963. november 20-án születtem Bratis- lavában. Gyermekkoromtól kezdve Jókán ('Jelka) élek. Az alapiskola elvégzése után a Galantai Magyar Tannyelvű Gimnáziumban érettségiztem. Jelenleg a nagyfödé- mesi (Veiké Olany) szövetkezetben segédmunkásként dolgózom. Leginkább az irodaloip és a filmművészet érdekel. Nagyra értékelem József Attila, Nagy László, Pilinszky János verseit, Hernádi Gyula és Gyurkó László regényeit, drámáit. Első versemet 1978-ban a Tábortűz közölte. Az Oj Ifjúságban 1982-től jelennek meg verseim. Feliinger Károly versei: Vég nélkül az álom szemből kirepült szer^ műnk szép volt vakon követtél vakon követtelek Megkövetés kezedre ütök fkezére ütök) két sínen vagyok párhuzam vagyok minden hiába Síppal, dobbal t Anyám a szemed Picasso fekete galambja nélkül A szemed anyám hidak mélyébe ejtett könny halak hullámzása Vers te vagy a pálya Ketten a parton Üres az asztal 'üres a szék még talán boldog is lehetnék fekszünk a parton fölöttünk a csillagok szemeink között vitorlát bont a remegés Hazatérés az első lépés a szemed és a szemem 'fa második mint a madarak) a harmadik akár a végtelen minden elölről utánozhatatlan Vetkőzz, te didergő Nagy Lászlónak' Vetkőzz, te didergő, hólepte csecsemő, virágon kopogok: árvácska-rettentő, zászlórúd-meztelen duzzogni kiállók, vetkőzz, te didergő, ahogy a virágok, ahogy a delelés, megáradt patakom, hiányod keresem, halk léptű hajadon, hiányod keresem, nap-mentém didereg, vetkőzz, te didergő, gombold be hitemet. rajzolok ágyat rajzolok párnát olyan ez mint a három kívánság Ünnep az öreg rözsásnénikéÜ fellobognak 'fa folyó csak sál a nyakad körül) a történés apró molekulái mint verebek a hóesésben Kísértés a nap meg a fák meg a szél kifordított zsebeinkben megnyugszanak a hasonlatok Rekviem 'fáz idő tenyeréből sorsunk jövendöli ászéi) arra ébredek vajon kabátban vagy kabát nélkül látta-e először nagyanyámat nagyapa RICSI: A hét beküldött vers közül legjobban a Szavak és a Hópelyhek című tetszett. Ezek sem közlésre érettek, de van bennük egy-egy szép rímpár, néhány nem szokványos sor. A többi versben kísért az érzelgősség („fáradtan evezel az álmok tengerén“), sok a könny, sírás stb., az elkoptatott rekvi- zltum. KÉK VIRÁG: Újabb versei között többet is közlésre alkalmasnak találtunk. Ezek legfőbb erénye, hogy kerüli az ismert, sablonos megoldásokat, s láthatóan törekszik arra, hogy kialakítsa sajátos látásmódját, egyéni hangvételét. Persze, verseiben most is akad egy-egy képzavar vagy erőltetett hasonlat, ezeket igyekezzen kiküszöbölni. F. F.: A négy vers közül A borúkergető és az Amit feledni nem lehet című kevésbé tetszett. Az elsőben a „pici szád“ ebben a szövegkörnyezetben modorosán, magyarnótaízűen hat. A másik vers témája időszerű, megvalósítása viszont kevésbé sikerült, szólamszerű, sematikus. A további két vers jobb, alkalomadtán közlésre kerülhet. V. G.: Bár mindkét írása eléri a közölhetőség színvonalát, témájuk, hangvételük miatt nem sorolhattuk a közlésre kiválasztottak közé. Egyik régebbi írását viszont rövidesen közöljük. OMEGA 1973—83: Örültünk hosszabb hallgatás után beküldött verseinek. A tavasz folyamán néhányat közlünk. R. J.: Verseiben továbbra is sok a túlírt, felesleges rész, jobban ügyeljen a szelektálásra. Néhány versét közöljük. TÖBBEKNEK: Kérjük kedves olvasóink és munkatársaink türelmét és elnézését: anyagtorlódás miatt több levélre és küldeményre csak áprilisi rovatunkban válaszolhatunk.
