Új Ifjúság, 1983. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1983-07-26 / 30. szám

7 00000000000000000000000in0000000000000000000000000000000000000000^>i0 11. A fiatalasszony gyorsan összekap­ta magát, s behúzott nyakkal már iszkolt Is elfele. Laci utá­na szólt. — Várj elklsérleki — Te maradszi — szólt rá Kele­men. Laci elvörösödve nézett az apjá­ra, csodálkozott, s egyben meg is döbbent. — Nem értlek, apa — mondta kis­sé nyersen. — Nem baj, fiam, majd csak meg­értjük egymást, ha leülünk és elbe­szélgetünk... Gyere be a szobábal Mindhárman Kelemen dolgozószo bájába mentek. Leültek. Várakozón nézett Laci az apjára, habár sejtette, hogy milyen tárgyú beszélgetés kö­vetkezik. Jobb Is, ha mielőbb túl lesz­nek rajta, gondolta magában, hiszen hosszabb távon úgy sem lehet véka alá rejteni a dolgot. Az a legbecsü­letesebb és legegyenesebb célhoz ve­zető út, ha tiszta vizet öntenek a po­hárba. — Mástól kell értesülnöm a nősü- lési szándékodról — kezdte Kelemen. — Ez egyáltalán nem szép tőled... Egy idő óta azt hittem a bolond fe­jemmel, hogy köztünk már nem lehet többé titok. Ismét csalódnom kellett. — Nincs nekem semmi titkolni va­lóm — felelte Laci aránylag higgad­tan. — Addig nem akartam szólni, amíg nem tisztáztam magamban száz­százalékosan a kérdést. Most, hogy véglegesen tisztáztam, beszélhetünk róla. — Jó, rendben van, akkor játsz- szunk nyílt kártyákkal: Szereted? — Igen. — Biztos vagy benne? Igen. — Három hónappal ezelőtt azt sem tudtad, hogy a világon van — mond­ta Kelemen a maga megszokott nyn- galmával. — Gondolod, hogy elég Ilyen rövid Idő egy ember megisme­réséhez?, Kelemenné magába roskadva, szin­te megsemmlsülten ült a két férfi között. Mintha kihunytak volna sze­mében a fények, lélektelen arckife­jezéssel nézett maga elé. Tömény, összesűrűsödött fájdalom nyomta a szivét. A világ legszerencsétlenebb emberének érezte magát. Sok minden­re számított, de arra sohasem, hogy Ilyen helyzet bekövetkezhet a család­jukban. Annyira elkeseredett és szo­morú volt, hogy szólni sem tudott. — Nem tudom — felelte Laci. — Lehet, hogy megismertem... Az Is le­het, hogy tíz év alatt sem fogom tel­jesen kiismerni, mindez azonban mit sem változtat azon, hogy szeretem... Hogy miért szeretem? ... Azért-e, hogy vannak közös gondolataink, hogy megegyezik az érdeklődési kö­rünk, hogy jól érezzük magunkat az ágyban és kívüle, vagy azért-e, hogy tetszik az alakja, a hajszíne, a hang­ja, a szeme villanása, a nevetése ... nem tudom ... Egyszerűen szeretem... A múltjával és a jelenével együtt... Tudom mit akarsz kérdezni: egyál­talán nem érdekel a múltja. Az, hogy mit csinált, mit követett el a megis­merkedésünk előtt, egyedül csak rá tartozik. Semmi közöm hozzá .. i — Értlek, fiam, értlek — mondta Kelemen bólogatva. — Mindennek el­lenére én mégis azt mondom: jó, ha az ember megpróbál uralkodni az ér­zelmein és józanul, higgadtan mérle­geli a helyzetet. Könnyen el lehet ám rontani valamit, amit aztán annál ne­hezebb helyrehozni... Nekem az a véleményem és azt tanácsolom, ne hamarkodd el a döntést. Várjál né­hány hónapot, esetleg egy évet. A? Idő sok mindent beérlel... — Nem látom sok értelmét a vára­kozásnak ... Megérthetnétek már, hogy nem vagyok gyerek. Elég érett­nek érzem magam ahhoz, hogy dön­teni tudjak önállóan olyan kérdés­ben, ami kizárólag csak rám tarto­zik. — Mégis, ml a tervetek? — kérdez­te Kelemenné fakó hangon. Nagy fel- indultságában a keze Is remegett. — Mi lehet? ... Ildikó elválik .., összeházasodunk ... a lakás meg­van ... felvesszük a házassági köl­csönt,. berendezkedünk és élünk, a hogy tudunk ... — Biztosak vagytok abban, hogy a férj nem borftja tel a terveiteket? — Ildikó már mindent megírt ne­ki. — Mit válaszolt a férje? — Azt, hogy minden további nélkül beleegyezik a válásba. Kelemen János beletúrt a hajába, ezúttal látszott, hogy rendkívül ide­ges: kapkodva gyújtott rá. —No, látod.. I Nem gyanús és nem eléggé figyelmeztető számodra a gyors válasz és beleegyezés? — Miért volna gyanús? — Az, hogy egy férj alig másfél éves házasság után olyan gyorsan és könnyen lemond a feleségéről és a gyerekéről, nem sugall semmit? — Egyáltalán semmit — felelte La cl magabiztosan, majd hogy nem fö lényeskedő hangsúllyal. — Ahhoz hogy érdemben tudjatok ítélkezni. Is mernetek kellene a körülményeket Rosszul sikerült házasságról van szó amit felesleges tovább erőltetni, eny nyl az egész ... — Gondolod, fiam, hogy csak eny nyl és semmi egyéb?... Én a tények bői Indulok ki — mondta az apa La Cl szemébe nézve. — A tények pedig azt jelzik, hogy valami nincs rend ben az asszonyka körül. A szerencsét len férje talán még örül Is neki, hogj megszabadul tőle. Erre nem gondol tál? — Engem az egyáltalán nem érdé kel, mit érez, vagy mit gondol a fér dik... Aki képes napról napra éjfé llg nálunk ülni, s akit bár kétszer- -háromszor felhívnak a szülei, hogy menjen már haza a gyerekéhez, még­sem megy, hanem sértődötten levág­ja a kagylót azzal, hogy miért molesz­tálják folyton ... hát nem tudom, fiam, az ilyen teremtésnek — nem merem anyának nevezni — nagyon furcsa viszonya lehet a gyerekéhez... Továbbá: mit gondolhat az ember egy olyan fiatalasszonyról, aki éjfélkor, vagy éjfél után két órakor képes ne­kivágni a két-három kilométeres út­nak egyedül... hát nem tudom ... Lehet, hogy tévedek, de ezekből a je­lenségekből én arra következtetek, hogy vagy nagyon bátor, vagy meg­szokta az éjszakai csavargásokat. — Ugyan, ugyan, apai Te mindent nagyon sötét szemüvegen át nézel és látsz, s egyoldalúan Ítéled meg a helyzetet. Tényleg nem látsz benne semmi vonzót, semmi szimpatikus vo­nást? — őszintén szólva ... nem. Sok a baljós előjel, fiam, amiből csak azt ]e — felelte Laci figyelmen kívül hagyva apja fejtegetéseit és érvelé­sét. — Engem egyedül és kizárólag csak Ildikó érdekel, a többi nem ér­dekes ... — Alaposan végiggondoltad az egé­szet? — Végiggondoltam. — Akkor nyilván arra is gondoltál, hogy a feleség nemcsak arra kell, hogy bebújj vele az ágyba és jól érezd magad mellette vagy vele, hiszen évek múltával az ágy tizedrangú kérdéssé válik a házaséletben ... — Gondoltam. — Lehet, hogy amit mondani fo­gok, megmosolygod magadban, de nem baj. Kimondom, ha még oly ba­nális Is és közhelyként hangzik. A feleség egyszemélyben nő, szerető és anya, olyan élettárs, aki jóban, rossz­ban kitart a párja mellett, aki tud alkalmazkodni, lemondani, kompro­misszumokat kötni, aki képes elvisel­ni — kölcsönösen persze — az em­ber rigolyáit, elesettségét, bűzét s minden más egyebet... — Kelemen- néhez fordult. — Most meginnék egy kávét;.. nyilván neked is jól esne, fiam — nézett Kelemen a fiára. El­végre nemcsak kenyéren és vízen él az ember, nem Igaz?... Aztán na­gyon lényeges kérdés a házasélet­ben az Is, milyen házias a feleség, tud-e főzni, mosni, takarítani, gyere­ket nevelni, s megfelelően gondos­kodni róla... A tiszta lakás, a terí­tett asztal, a jóízű étel és a jól táp­lált, jól gondozott gyerek vidámsága s a feleség szelídsége jelenti az ott­hont, a meleg családi fészket, a har­monikus családi életet. Ha a felso­roltakból hiányzik valami, máris meg­billen az egyensúly és kezdődnek a bajok... — Nem gondolod, hogy túl igényes vagy, apa?... A mai fiatalok családi élete egészen más, mint a tiétek volt annak idején. Megváltoztak az élet- körülmények, gyorsabb az életritmus, egészen mások a követelmények ... — Nem akarok filozofálni, nekem mégis az a véleményem, hogy az em­ber Igényességre törekedjék minden területen, a házaséletben is — fe­lelte Kelemen. — Nem ismerem Il­dikót, fogalmam sincs arról, hogy mit tud, szeret-e - főzni, mosni, taka­rítani — az automata mosógéphez és a porszívóhoz Is hozzá kell nyúlni —, egyet viszont már most majdnem százszázalékosan tudok. — Mit például?--- A gyerekével nem nagyon törő­a végkövetkeztetést tudom levonni, hogy nerh lesz belőle jó házasság. Öva intlek, ne hamarkodd el, ‘gon­dold meg jól!... Mi annak örülnénk anyáddal, ha jól sikerülne a házas­ságod és boldogan élnél. Laci elgondolkodott. Hlrtelenében túl sok és nehéz volt mindaz, amit az apjától hallott, nehezen bírta meg­emészteni. Egyelőre nem Is tudta .. Tényleg annyira elvakult, hogy sem­mit nem Iát, semmit nem vesz észre annak ellenére, hogy nagyon halvá­nyan azért motoz benne valami, vagy egyszerűen csak nem akar tudomást venni róla? — Hidd el, kisfiam,, nem akarunk ml rosszat — sírta el magát Kele­menné. — Emlékezz csak vissza Joli esetére. Hiába beszéltünk, nem hall­gatott ránk. Most már ö Is tudja, hogy nekünk volt Igazunk, de mit tehet? És mit tehetünk ml? Semmit... Most szenved, tudjuk, hogy szenved, és ne­künk sem mindegy, fáj, hiszen egy szülő sem örül a gyerek boldogtalan­ságának. Jól gondold meg, kisfiam, míg nem késő. Lacinak elnehezült a szíve. Na­gyon megsajnálta az anyját, aki va­lóban mindent megtett értük, és most mégis úgy érzi, hogy hiábavalónak bizonyult minden erőfeszítése, hogy értelmetlen volt az egész eddigi éle­te, mert semmi örömét nem leli a gyerekeiben ... Kell, hogy sikerüljön a házasélete, sikerülni Is fogi Bebi­zonyítja a szüleinek, gondolta magá­ban, hogy boldog lesz a házassága, s hogy nem fognak csalódni Ildikö- banl Kelemen János utoljára hagyta a legkeményebb kérdést. — Ml lesz a kislánnyal? — Felneveljük. — Felületesen nézve a kérdést, va­lóban pofonegyszerűnek tűnik: felne­veljük és készt Csakhogy ennek a kérdésnek sok a buktatója, fiami Egy: mit gondolsz, úgy fogod tudni szeret­ni, mintha a saját .gyereked volna? — Miért ne tudnám 1? — Azért, fiam, mert lehetetlen, hogy úgy tudd szeretni, mint a sa­játodat. Ez törvényszerű és termé­szetes. Bármennyire erőlködsz és aka­rod, akkor sem tudod magad ráhan­golni az igazi apai szeretet hullám­hosszára ... — Ezt csak akkor érted meg és érzed át a maga teljes valóságában — szólt közbe Kelemenné —, ha meg­születik a saját gyereked. Akkor tu­dod felmérni Igazán, milyen az ér­zelmi kötődésed az egyikhez és mi­lyen a másikhoz. Nekem elhiheted, kisfiam, hiszen anya vagyok ... Laci megingathatatlannak bizo­nyult: lepergett róla minden érv, min­den okos szó. — Jobban Ismerem magam, mint ahogy ti Ismertek. Adoptálom a kis­lányt és felneveljük, mint a sajáto­mat. — Adoptálod!? — kapta fel a fejét Kelemen. — Természetesen. — Azzal aztán tényleg óriási hü­lyeséget követsz el. — Miért? Kelemen János keserűen felneve­tett, ami inkább sírásnak tűnt, mint nevetésnek. — Hát, édesfiam, ha te azt meg­teszed, én a férje helyében leborul­nék előtted és megcsókolnám a cipő­det még akkor Is. ha végig sáros vol­na. — De miért, apa, miérti? — kér­dezte Laci kissé megbotránkozva. — Még kérdezed, hogy miért? ... Két okból is. Igen kettőből. Az egyik: ha netán mégsem úgy sikerül ez a házasság, mint ahogy most elképze­led, és válásra kerül sor, nagyon bo­nyolulttá válik a helyzeted, s leg­alább tizennyolc évig, ha nem hu­szonnégyig fizetheted a gyerektar­tást egy olyan gyerekre, akihez vég­eredményben semmi közöd . Másod­szor: tegyük tel. hogy Jó lesz a há­zasságtok és nem váltok el. Abban az esetben a kislányt lövidfted meg ötven-hatvan ezer koronával. Mert ha te például büszkeségből, vagy nem tudom milyen más meggondolásból nem is fogadnád el a gyerektartást, attól még nyugodtan berakhatnátok a takarékba, amivel aztán kezdhet­ne valamit a lány. ha felnő.. . Ezt aztán jól gondold meg, fiam, mert ebben a kérdésben a büszkeségeddel sok mindent elronthatsz. — Átgondoltam én mindent alapo­san. — Igen?... — kérdezte Kelemen a fia arcát fürkészve. — Akkor nyil­ván számításba vetted azt is, hogy a kislány elöbb-utóbb megtudja az Igaz­ságot, ha nem tőletek, hát mások­tól. — Rövid szünetel tartott. Mintha a várható következményeket mérle­gelte volna. — Biztosra veszed, hogy lelkileg nem viseli meg a kislányt, s azok után Is elfogad apjának? — Mindent megteszek, hogy elfo­gadjon — mondta Laci csendesen, de koránt sem volt már olyan magabiz­tos, mint a beszélgetés elején. — Különben nekem az a véleményem, hogy egy házasságot nem lehet any- nyira kidekáznl, mint ahogy ti gon­doljátok. — Az Igaz — bólogatott Kelemen —, nem lehet kidekáznl, csakhogy a te esetedben másról van szó. — Miről? — Azoknak a terheknek a számba­vételéről, amelyeket magadra vál­lalsz, s amelyekkel Indulni akarsz... Én nem merném vállalni, fiam, nem és nem ... Ezerszer is meggondolnám, hogy neklvágjak-e ... Laci eltűnődve nézett maga elé. Jóval elmúlt már éjfél, s még min­dig volt mit mondaniuk egymásnak. Kelemen János az órájára tekintett. Ideje már, hogy befejezzék, gondol­ta. — Nézd, Laci, én nagyon őszintén elmondtam a véleményemet. Ha ezek után mégis úgy döntsz, hogy felesé­gül veszed Ildikót, nem akadályoz­hatom meg, valóban felnőtt ember vagy már és a házasság kérdése rád tartozik elsősorban, te fogsz vele él­ni, de!... én a te helyedben előbb leérettségiznék, levelező tagozaton el­végezném a főiskolát, diplomával a kezemben végleges munkahelyet ke­resnék, s csak aztán gondolnék a házasságra ... Van külön szobád, anyád éppen úgy ellátna és kiszol­gálna, mint eddig, nyugodt körülmé­nyek között dolgozhatnál és tanulhat­nál, közben szórakozhatnál Is, kerese­tedet az utolsó fillérig magadra költ- hetnéd ... Mi ezt tanácsoljuk néked, fiam, többet nem adhatunk. Most már rajtad a sor, gondolkodj és csele­kedj a legjobb belátásod szerint..; Lefeküdtek. ' Laci gondolkodott. Reggelig le sem húnyta a szemét. Fáradtan, kóválygó fejjel kelt, mint aki részegen feküdt le. Kitekintett az ablakon. Havazott. Sűrűn, nagy pelyhekben hullt a hó. Sarkig tárta az ablakot. Az első hó friss szagával szaladt tele a szobá- ja. G erekkora jutott eszébe, ami ■\M felejthetetlenül szép volt. Az jf ezernyi emlék élménye ki­törölhetetlenül benne élt. Aránylag kis faluban laktak akkor. A havazás a téli emlékeit idézte meg: a nagy szánkázásokat a faluvégl dombolda­lon. a csúszkálásokat a patak jegén, az ereszeket csipkéző, karnyl jégcsá- pokat, a nagy hógolyózásokat, hóem­ber készítést, a szövetkezet kazlai közti bújócskázásokat, az esti mesé­ket a pattogó kályha mellett, anyja ölének a melegét... A gondtalan gyerekkor fényözöne érintette meg a lelkét, de csak pilla­natokra, hogy utána visszazökkenjen a jelenbe, magán érezve annak min­den gondját, baját és terhét. Keserű, szorongó érzések fojtogatták, mjnt amikor nyomasztó, rossz álomból éb­red az ember. Tanácstalanság, kéte­lyek és szorongások váltakoztak ben­ne. Voltak percei, amikor mindenben Igazat adott a szüleinek és hajlott a gondolat felé, hogy szakít Ildikóval, ugyanakkor azonban céltalanságot, kllátástalanságot látott maga előtt, s végtelen ürességet érzett, mint akit kifosztottak, s mint akitől ellopták a legszebb álmait. Munka után elment Ildlkóékhoz. A nyolcvannégy éves ómami egyedül tartózkodott otthon Tímeával. Látha­tóan megörült Laci látogatásának. — Mivel kínálhatom meg? — kér­dezte kedvesen. — Köszönöm, nem kérek semmit. Ildikó nincs itthon? — Nincs... — vonta meg a vállát ómaml. — Neki mindig akad valami halaszthatatlan dolga, de hogy ml és hol, azt nem tudom ... Sokszor nem is szól, csak elrohan hazulról, mint a besózott... A ztán elmondta Lacinak, hogy bár az unokája és szereti Is a 'maga módján — amit egyálta­lán nem érdemel meg —, s hogy job­ban ismeri, mint a tenyerét, hiszen pólyás kora óta ő nevelte, mert az anyja, nyugodjon békében, soha nem törődött vele, mint ahogy Ildikó sem törődik a sajátjával. Mindenben az anyjára ütött. (Folytatjuk! Zoltán tllusztrdcióla 00000Ma0000000000m000000000000i 00tn000000J000000000000000000000000000000000000000000000000a0000000aa0000000000000000000000000000000000ttmamaMm*mm*m0mmffftf,ff.^....^.ff^fg:g^^^

Next

/
Oldalképek
Tartalom