Új Ifjúság, 1983. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1983-12-20 / 51. szám
7 TÖTH ÄRPÄD: Ez a nap is Ez a nap ts, Mint a tötíbi. Elmúlt. Vége. Ez az est ts, Mint a többi. Eljött. Béke. Szerény béke De háláual Veszem ezt ts, Jó pihenni. Ha az ember Csatát veszt is. Furcsa béke: Hallgat, talpig Feketében, Mint egy titkos Esti virág, Mely az ében Alkonyaiban Nem egyéb csak Néma illat. Mint az ember Behunyt szemmel Mélyre szívhat, Elmosódva Almosodva, Nem keresve. Milyen lehet Az illatnak Szirom-teste: Szép virág é. Mint az ifjú. Mint a pőre Rózsabimbók Hajnalszínü Gyenge bőre. Vagy csak fáradt Régi rózsa,, - 'Mely reggelre' Széthull némán. Föld porával Elkeverve? lADNÖTI MIKLÖS: Himnusz \ ■ a békéről Te tünde fény! futó reménység vagy te, forgó századoknak ritka éke: . zengő ■ szavakkal s egyre lelkesebben szóltam hozzád könnyüléptű b'éke! Szólnék most úfra rherre vagy? hová tűntél e télből mely rólad papol s acélt fen szívek ellen, — ellened! A szőlőszemben alszik így a bor ahogy te most mibennürjk-reftezel. Pattanj ki hát! egy régesrégl kép kísért a dalló szájú boldogoktól, de jaj, tudunk-e énekelni-még? ' 0, jöjj el már te szellős-márciusi' most még kemény fagyokkal jő a reggel, didei gő erdők anyja téli nap: leheld be zúzós fáidat meleggel, s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk e háborúk..perzselte télbpn Itt, ahol az ellenállni gyönge lélek tanulja már űz öklök érveit. Nyarakra gondolunk s hogy erdeink majd lombosodnak s bennük járni jó, s kertjeink sűrű illatában fáján akad a hullni kész diói s arany napoknak alján pattanó labdák körül gomolygó gombolyag, gyereksereg visong; a réteken zászlós sörényű, csillogó lovak száguldanak a hulló nap felél s fejünk felett majd surrog és qsivog a f^ű^pjéfijtlwktöl sötét eresz! .. tgijTe'sz?'T^y! Mert egyszer béke lesz. 0] tarts ki addig lélek, védekezz!, KÄNYÄDI SÁNDOR: Egyszeirü öröm Öröm már az is, ha a Nap bőkezűbb, mint a tegnapi egy kis langymeleg, annyi csak, hogy az eresz jégcsapjai fölmelegedjenek egy kicsit, s megherpadjon a jégvirág, hogy elláthass a sarokig, csak a sarokig legalább, s máris meglegyint a remény, véred is enged, csörgedez, jeget pengető hangot ad, ennyi kell, egy kis enyhe fény, és amíg csöpög az eresz, indulót vacog a fogad. BABITS MIHÁLY: Adventi köd Tél van megint! Reggel amint fölébredek, még betekint az utcalámpa sötét szobámba, i mert odakint köd van megint. Elbúvik a nap-paripa az ég diigottabb aklaiba, hova a csillagállatok bújnak nappalira: Kos, Bak, Bika . . Tán a ravasz égi lovas „sötéten tartja", míg egy kamasz s vig turf-inas lÖZSEF- ATTILA: Miben hisztek Miben hisztek, ti makacs égitestek, hogy föllobogva lángokkal egymásnak nem estek, csak kerülitek egymást óvakodva? Szerelem tart-e, béke és Igazság titeket féken, vagy pisla, hunyorgó ravaszság, mely farkasszemet néz az ürességben? A tömegvonzás?... Lámpámban.az éjnek pilléje repdes. gyász vergődik a falon. Félnek emlékeim, mert messzi van a kedves. a forró pálya gyepét kitárja: az új tavasz. S én mint kinek nagy versenyek tétén végső reménye remeg, szorongva kérdem, mit rejtenek e függönyök s az istenek? Es lesz-e még hogy fölfakad a borulaU s küld-e a nap egy sugarat, mint vért a seb, vagy megfulladt a köd alatt? Es lesz-e még lángja elég heuítni, mint valaha rég e földi lét fagyát s az ember vak életét valaha még? Agyon ülök s nincs egy egy kedvem kikelni. Talán örök marad a köd amely beföd s kásásán ing a tetők fölött. Oh könnyű rímek, friss zengzetek, csengessetek! Végem, ha vigasz’ nem lelhetek tibennetek... szemerráji Volt egyszer, messze, óriás havasok közt egy kis falucska. A hegyek elfogták előle a Jóisten napját, s ami kevés szántóföldje volt, azon úgysem termett volna semmi, mert csupa szikla, kavics volt az egész, Nyomorúságois egy fészek volt. A lakói csupán abból .tengették életüket. amit áz erdő adott.' Gombát szedtek, havasi epret, málnát. A felesleget egyszer egy évben bevitték a városba a vásárba, és így került ki az árából a télireyaló ruha, meg egyéb szükséges nekik. Egy télen azonban szörnyű fergetegek jártak a havasok közt. A hófergetegek az erdőt földestül lehántották néhol a hegyoldalakról, hogy csak a csupasz szikla maradt, és tavasz közepén is úgy csikorgóit, mint egyebütt farsangkor. A kis falu lakosai kétségbe yoltak esve. A falu körül már a nyár közepéig letarolták az erdőt, órajárásra. De sen- klsem gyűjtött még magának a téli ínségre. Csüggedten, tétován odöngtek a falu körül az erdőben, és egymással marakodtak a kifosztott bokrokon, ahelyett, hogy újabb helyekre iparkodtak volna. Egy ilyen reménytelen, keserves nap elején, amikor éppen az erdőbe készültek, a falu végén egy idegent láttak kö zeledni. A. külseje ennek sem volt különb náluk. Csak olyan toprongyos gúnya díszelgett rajta, mint bármelyikükön. De már a falusiak szomorúságából, tunyaságából egy csöpp sem tetszett meg rajta.. Távol a falu végétől hallották már vidám nótáját, s amikor odaért közibük, így kiáltott feléjük: — Ugyan mit búsultok, emberek? — No ugyan! — szóltak a falusiak —, minek örülnénk? Talán bolondok vagyunk, hogy a sorsunkon tennénk? — De amikor egy bér jár érte, ha vígan vagytok is — válaszolta rá -az ideA VÁNDOR gén. Majd, mikor megtudta a falusiak nagy baját, azt mondta hozzá: — No, várjatok csak! Bízzátok rám. Gyerünk csak az erdőbe... Minden másként lesz, ha én veletek vagyok. Így is lett. A vándor elöl indult ne ki az erdőnek s a falusiak utána. De a nótát, mókát az idegen egy percre sem hagyta abban aztán sem. Sőt ho- va-tovább annál jobban pazarolta a falusiaknak. Úgyhogy végül az emberek nemcsak maguk is nekividámodtak, ha nem mintha egyenest valami csuda történt volna. Attól fogva, hogy az idegen vezette őket., úgy :tűnt noWk, ott is találnak újra gezemicét az erdőben, ahol már lepusztították. A remény és jókedv pedig egyre továbbhajtotta s mindig több és több tisztást leltek, ahol busásan szedhették meg magukat. Ez történt , egy nap. Nem más a kö vetkezőn sem. És ekként folyt aztán hétről hétre, hónapról hónapra. A falusiak végül azon vették észre magukat, mire eljött az ideje, hogy a vásárra induljanak, hogy soha még ilyen bőséges évet nem értek meg. Szegény fickóknak akkor egyszer egy évben volt ünnepük. Nem kellett már hozzá a vándor biztatása, hogy a városban jókedvük legyen, s mulatságot csapjanak. így szedelözködtek végül vissza a városból, boldogan, megrakodva, a tél szüksége elé. A vándor most is velük tartott mindenütt. Csakhogy ő maga míg az embereket nótával, tréfával serkentette reményre, az erdőben egész nyáron át nem törődött vele, hogy a saját számára ts gyűjtsön. így tehát semmivel több- jp nem volt, mint ahogy a faluba érkezett. Azért hazament és így szólt a falusiakhoz: — No emberek, remélem nem lesztek fukarok hozzám. Jó társatok voltam eddig, bizonyára nem hagytok nélkülözni a tél idején, s megtartotok magatok közt. Ha közéletek mindenki ad egy keveset, az sok lesz, és nekem elég lesz. így kihúzom én is tavaszig. De bizony a falusiak csak lógtak-móg- ;ak erre egymás közt: — Minek adnánk neki? Miért nem gyűjtött ő is magának? Mi szükségünk rá? így is feleltek az idegennek. Ekkor látták először, hogy a vándor egy kicsit elszomorodott. De rá mindjárt így szólt: — No hát csalódtam bennetek. De oda se neki! Ügy gondoljátok, nem kellek nektek? Hát csak vissza ne kívánjatok magatok közé. Isten áldjon benneteket. Azzal a vándor, éppoly vígan, ahogy Jött, nótába zendítve útján, búcsút mondott a falusiaknak. Azok bizony nem sokat búsultak utána. Mindenük volt. Sohasem dúskáltak még így, mint azon a télen. Hanem a tél ezúttal sem volt enyhébb a tavalyinál. A tavasz és a nyár megint csak úgy találta a falusiakat, mint az előző, éhkoppon, kedvük-veszet- ten, és elölről kezdődött! minden nyomorúságuk és aggodalmuk. A vándor pedig nem volt közöttük, hogy kedvre durálja őket. Sokaknak eszébe jutott, az' igaz, de egyúttal visszaemlékeztek hálátlanságokra is, és átallották említést tenni egymásnak .felőle. Utoljára a sok küszködés mégiscsak fölnyltotta egyikük száját. — Halljátok-e — szólt —, kár volt, úgy gondolom, mégis elbocsátani azt az idegent közülünk. Minden másként ment, míg itt danoláiszott velünk. A szerencsénket eresztettük el benne magunktól. Erre aztán a többi társai is rámondták: — Ogy van, úgy van! Bánjuk is eléggé. Bárcsak itt volna! Abban a pillanatban, amikor ez elhangzott az egész falú ajkán, a falu végén egyszerre csak felhangzott a vándor nótája. Az emberek pedig akarva- -nem-akarva, örömrivalgásba csaptak. — Hát itt vagyok! — termett köztük a vándor. — Ez egyszer még megbo- csájtottam nektek, mert láttam, hogy legalább töredelem van a szívetekben, és hiszem, hogy ezentúl belátóbbak és okosabbak lesztek. Mert ahol engem meg nem becsülnek, város legyen, falu legyen, gazdagság legyen, szegénység legyen, nem a világnak sikkad el a kincse, hanem a lelkekböl, hogy észre tudják venni... Jól jegyezzétek meg ezt! Hogy megjegyezték-e,-és okultak-e a kis falu lakosai a vándor beszédén? Meghiszem azt! Minthogy saját hasznukon vagy kárukon tették. De mivel akad-, hatnak, akik konokabbak náluk, azok-' nak szól ez a mese. ‘1
