Új Ifjúság, 1983. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1983-12-20 / 51. szám

P

esten vagyok. Az utcán HERNÁDI JUDIT húz el mellettem Trabantjával. Este felhívom 6t a Vígszínházban: ^Interjú, fotózás“ — mondom a tsle- fonba, amire gyors és nem épp kedvező választ kapok: „Rengeteg az elfoglaltságom ... nincs egy szabad percem sem ... gőzöm sincs, mikor beszélgethetnénk.“ „Sajnálom — mondom —, de már csak holnap estig vagyok Pesten.“ „No jól van, holnap tízkor a lakásomon, az Alpári Gyula utcában.“

Másnap tízkor csöngetek a hetedik emeleti belvárosi lakás ajtaján. Egy fáradt arcú, kialvatlan szemű, bordó fürdőköpenybe bújt lány nyit ajtót.

Hernádi Judit a szűk folyosóról egy nagy szobába tessékel: — Ha talál valahol helyet üljön le.

Újságok, csizmák, táskák s egyebek társaságában találok helyet. A szoba berendezése roppant egyszerű: zongora, földre tett tévékészülék, fotelek mellett asztal; a másik sarokban alacsony könyvespolc teli könyvekkel, íróasztal, rajta rengeteg papír, irat, s a gépben egy megkezdett levél. Odébb magnó, lemezjászó és tömérdek lemez. A szoba közepén, a földön egy szürke telefon. Ez minden. Van még egy hálószoba és egy konyha.

— Megőrülök, annyira fáradt, kínzott vagyok — mondja kislányosan nyafogva. — Űrület ez a sok meló, nincs egy szabad percem, <sem, nem bírom kipihenni, kialudni magam — ömlik Juditből a panasz. — Ma reggel is már korán telefon ébresztett, pedig álmodtam, de nem tudom, mit.

A heverőn Krúdy Gyula Álmoskönyve.

— Mit álmodott utoljára?

— Karosszéken tükörtojást sütöttem. Hogy miért éppen karosszéken, azt nem tudom. Hát nem érdekes...? — mondja, miközben tesz-vesz a lakásban. —■ Kér egy kávét?"— de választ sem várva mondja: — Hát persze hogy kér!

Vele tartok a pici konyhába. Judit közben átöltözött. Kordbársony nadrágot vett fel, hozzá Inget. Gyorsan elmos két poharat, majd pillanatokon belül kész a neszkávé.

— Cukrom nincs, jő lesz a méz is?

Egyetlen hörpintésre megissza a Jtávét, majd beszél. Elmondja, hogy sokszor kellemetlen, kíméletlen, és elsősorban őszinte modora, magatartása miatt nagyon sok hívét elvesztette. Elsősorban egy rádióinterjú ebben a ludas, ahol egyebek v, mellett kerek-perec kijelentette, hogy 14—18 éves kora között nagyon viharos életet élt.

— A gimnáziumot ott kellett hagynom. Aztán egy évig havi ötszáz forintért bölcsődében pelenkákat meg a* gyerekek kakis fenekét mostam. Utána havi ezerért a Gépi Adatfeldolgozóban lyukkártyákat lyukaszt- gattam. Közben levelezőn leérettségiztem, s jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Azonnal felvettek. Boldog voltam, mert tudtam, tulajdanságaimnál fogva semmi más főiskolára nem vagyok alkalmas. Egyébként is, a Vígszínház közelében nőttem fel, mindig is színész akartam lenni. Közben tizenhét éves koromban férjhez mentem, én őrült!, és egy vagy két éve váltam el. Persze, már hosszú évek óta nem éltem a férjemmel. Volt közben néhány barátom, öt évig éltem a Tahi Jóskával, három évig a Döme úrral. Ö írta a Sohase mondd! című dalt. Most pedig egy történész barátom van. Szegény! Tizhónapos angliai tanulmányúton van. Űrület ez így, egyedül. Mentem volna vele, de a színház nem engedett. Pedig olyan nincs, hogy valaki nem pótolható. De az van, hogy hét darabban játszom.

Egyre inkább látom rajta, hogy megjön a kedve, elmúlt a morcossága.

— Tudod — vált át minden átmenet nélkül tegeződésre —, a szék az álmoskönyv szerint felesleges látogatást jelent, jó, hogy jöttél, legalább valakinek elmondhatom a bajomat, beszélgethetek. Annyira egyedül vagyok, nincs senkim. Most, hogy kipanaszkodtam magamat, már jobb. Tegnap, amikor felhívtál, nagyon nem volt kedvem az egész beszélgetéshez.

Közben rágyújt. Néhányat szippant, majd csörög a telefon. Később kiderül, egy távolabbi ismerőse hívta. Tudja, hogy Judit decemberben öt napra Londonba utazik, hát megkérte, hozzon valami apróságot. És színházjegyet is kért tőle a nagysikerű Ugyanaz hátulról című előadásra.

Judit higgadtan beszél vele, de amikor leteszi a kagylót, dühös, teljesen kikel magából:

— Kihasználják az embert, mindenkinek kell valami, ilyenkor kedvesek, illedelmesek. Oührohapiat kapok tőlük. Senkinek nem hozok semmit, hát mit képzelnek!

Felvesz egy fehér bundát. — Jó, mi? Pedig a bizományiban vettem kétezerért. Néha annyira nincs pénzem. Havi ötezer-háromszázat kapok a színházban. És a harmincegy napos októberben huszonkilencszer léptem színpadra. Még haknira, maszek melóra is alig marad időm. A lemezekért alig fizetnek — mondja, de már a liftben, miközben elindulunk Marlboro-keresűbe. — A Sohase mondd! című, háromszázezer példányban elkelt kislemezért 1500 forintot kaptam. Már elkészült a Bizottság című nagylemezem is, karácsonyra kerül a boltokba. Sokkal jobb, mint az első. Majd meghallgatjuk, ha visszajövünk.

A sarki trafikban kapunk cigit. Visszamegyünk, majd felcsendülnek a nagylemez első akkordjai.

— Hallgasd meg a nyitószámot. Nagyon szeretem: ez vagyok én.

„Van bennem valami, ami felbőszíti a jámbor lelkeket. Tán az, hogy kipakolok én, ha bármi hántás ér. Mert többre becsülöm a nyílt beszédet, mint a finom illemet, mert édes mosolyomat jobb, ha tőlem nem is kérik. Van bennem valami, amit nem szívelnek az álszent emberek. Tán annyi, hogy a feketére nem mondok fehéret. Van úgy, hogy megunom a társaságot, s akkor tüstént elmegyek. Egy séta, hmm, a lelkizésnél többet ér.“

Judit közben dúdolja a dalt, feláll, táncol a zenére.

— Ugye, jó? Ez vagyok én. Hát nem jó?

— De igen — mondom, mert valóban kellemes, szép a dal, amely Judit mély, jellegzetes hangján szépen hangzik.

— Nem szabadna ennyit játszani, dolgozni — mondja, miközben szól a zene. ‘— Engem más is érdekel. Élni szeretnék. Engem az égvilágon minden érdekel, az egész világ. Nagyon a hangulatok embere vagyok. De van egy állandó tulajdonságom, az őszinteség, a szókimondás, magammal és másokkal szemben is. Ezért néha úgy érzem, elviselhetetlen a világ. De ha előjön egy-egy sikerélmény, egy csapásra minden megváltozik körülöttem. Én sikerélmény nélkiil nem tudok élni. Most angolt tanulok, jól msigy, és ez lelkesít.'

Judit újra kávéra invitál, s hozzá csipketeát is főz. Mondja, együtt kell a kettőt inni, úgy a legjobb. S közben már másról beszél;

— Koravén ember vagyok. Nagyon korán és nagyon hirtelen váltam nővé. Már tizennégy éves koromban érett nő voltam. Mégis azt hittem, a pályám csak .harmincéves korom után fog „beindulni“. S ez másképp sikerült. A főiskola után azonnal sikerem volt. Alkatomnál fogva állandóan rosszlány^zerepeket kaptam, amelyekben sikert is arattam. Még mindig ezeket a rosszlány- szerepeket osztják rám, mégsem érzem magamat beskatulyázva, mert ez, ha skatulya is, nagyon nyitott skatulya.

— Az igazi nagy sikert nem a színházi szerepek, hanem a Sohase mondd! című dal hozta, amelyet egy „szentimentális la- dy“-nek tűnő énekesnő adott elő. Hogyan, miért kezdtél el énekelni?

— Véletlenül. A főiskolán két éven keresztül fel voltam mentve énekből, mert a tanáraim szerint elviselhetetlen volt a hangom. Aztán egyszer csak értem jönnek a színházba a filmgyárból, hogy Kovács Katinak kellett volna énekelni, de ű lemondta. Vállaljam el. Beraktak egy kocsiba, elvittek, elénekeltem, és megkezdődött énekesi karrierem. Akkor nem volt hozzá nagy kedvem, most már örülök, hogy vállaltam. Népszerű lettem, felfigyelnek rám, már mindenre odafigyelnek, amit csinálok. Sikerem lett, s ez számomra létkérdés. Hogy mi lesz ezután? Játszani akarok meg élni. A többi majd elválik.

Délelőtt tízkor kezdtünk beszélgetni, most pedig már délután kettő Is elmúlt. Judit még szívesen beszélgetne, ám nekem rohanni kell. Ugyanis a tegnapi telefon alapján úgy ítéltem, jó, ha egy órát szán rám, tehát egyéb programot is beterveztem aznapra. Majd csöng a telefon. Juditot egy volt barátja ebédre hívja. Igent mond. Lemegyünk, majd elbúcsúzunk, és a Trabant füstfelhőbe burkolózva elpüfög a pesti utcákon.

Z0LC7ER JÁNOS A szerző f“!'/ételei