Új Ifjúság, 1983. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1983-09-13 / 37. szám
7 W1H!^■ iW-ti'i'.-TÍ Tjrjfa -'TI! A z a tóparti kisváros nemcsak a boldog kamaszidöt Jelenti nekem. Az első találkozást is a veszélyes szerelemmel. Többször visszatérek szeszélyesen kanyargó, zegzugos utcáiba Mint az iránytű, amelyik a mágneses pólus felé fordul. Ilyesmit nem lehet magyarázni, mélyáramlás, rejtett összefüggése a felszín alatti mozgásoknak, megvannak a sajátos törvényei. Az a tapasztalat egyszeri, nem fordul többé elő Közeli faluban akadt éppen dolgom, de alig várom, hogy az én kisvárosomba utazzak Befelé indulok ma is, az öreg part kavicsos sétányain. Sokszor felidéztem már a főutcát, pontosan Ismerem, de valamennyit változott az isi Ösztövér toronyházak emelkedtek a templom körül. Vissza tudom idézni az egykori pajtásokat. Gyalogos Jenőt, Détóth Jucikét és a többieket. Kutasl Gusztit, Szollár Lacit, Raffai Pistát. A szőke, copfos Bo- da Katit, amint keresztülszalad a virág- ládányi rézsútos napsugárral tüzesedő kerten. Kati nem él már, de ez másik történet, a ,,Hókutyák“ című írásom próbálja költögetni. Hogy a megmaradtak felől valamiféle híradást kapjak, nincs elég bátorságom megzörgetni a vaspántos kapukat. Tizenhárom éves voltam azon a Jobbára esőt ígérő nyáron, Jenci barátom idősebb vagy három esztendővel. Elválha- tatlan pajtások lettünk mi rövidesen. Eszembe Jutott egyszer Is, hogy el fogom veszíteni? Rövidlátó volt Jenci, és arra kért, be ne csapjam a labdajátéknál. Résnylre vonta össze szemhéjait, spontán gyakorlattal, hogy egybefűzze az elmosott tárgyakat. Nem látta, gyanította inkább a kabáttal-sapkával rögtönzött kaput s a gólvonalat. Détóthnénál nyaraltunk azon a nyáron, a vízlrendőr özvegyénél. Jótermetű, vidám asszony volt Borka mama, gusztusos, karcsú,, akárcsak Juci, a bolondítóan huncut szemű lánykája, fehér lábszárait csak részben takaró bokorugró szoknyácskában, mezítlábasam Csöppet se csodálnivaló mint kisdiák, úgy néztem erre a hirtelen nőtt virág- szálra, akár az istennőre, aki véletlenül szökött közénk Ida hegyéről, hogy föltorralja a magamfajta kamaszok vérét. Egyik labdaJátékszünetben nyilatkozott az én pajtásom: — Elárulom, halálosan beleszédültem Jucikéba. — Megmondtad neki? — Nem merem. Sohase beszélgetünk Nem tudom, hogyan kezdjek hozzá. Elkerülöm inkább. — Kár — mondtam tárgyilagosan —, Így aligha vágódhatsz be nála. — Tudom. Eléggé gyáva vagyok. Nehezen lehet ezt tudtára adni. Fejjel magasabb nálam. — Ez is akadály? ..Igyekezzen megnőni, amíg utoléred. Magasabb leszel Jucikénál. A könnycsepp ott volt az arcán, gurult lefelé az áliáig. pulykatojás képét. Egyszer kihajítom az ajtón! — Nem teheted — nyugtattam —-, kedveli az öreglány. — Egyszer még a tenyeremnek szalad, meglátod — ígérte Jenci. Megvárta és belekötött az utcán. — Hallod-e, májfoltos zsiráf! Jó szívvel ajánlom, ne kerülgesd azt a kislányt. Ráfizethetsz. Gabi fölegyenesedett egész hosszában. Jenci a válláig sem ért. — Lassabban, törpemajom. Meglátjuk, HUNYADI ISTVÁN Bekötött szemmel — Nem hiszem. Maradok zömök vas- gyúrónak. Ilyen az apám, a aagyapám Juclka magas, akár az elődpi. Atellenben Durkó Gabi lakott, nyakigláb, szeplős kamasz. Naponta összefutottunk, ha kifordult Borka mama konyhájából. Alacsony sámlira telepedett ilyenkor, előrenyújtva hosszú és szőrös lábát. Mintha az anya kedvéért lebzselt volna itt órák hosszat. Röhécsélt és fecsegett, mintha Jucika ott se lenne Ilye neket mondott: — Tudja, asszonyság, három ezüst rókát és kilenc menyétet lőttem. — Nem lesz az egy kicsit sok, Gabika? — Már hogy lenne sok? Megszámoltam. Egy-egy rovást húzok a puskaagyba. Megnézheti. Körmönfont alak ez a Durkó, Détóth- nét puhítja, szédítgeti, holott Juclka miatt mászkál ide Elújságolta Jencinek is. — Nem tetszenek nekem a szeplős lókötő gyakori látogatásai. Nem is a mama érdekli, ez tuti. Mellékesen fecseg, hazudozik, még a zsírosmarclt se fogadja el. Gyanítom, hogy miben sánElfehéredve bámult rám. Keskeny szemréssel: vizsgált, mintha én tehetnék róla, hogy Idejár a Durkó. Jenci barátom az ajkába harapott. — Legszívesebben beverném azt a melyikünk számít többet. Hóna alá csap téged Juci, ha kedve tartja. Most pedig tűnés, kispajtás, amíg hármat számolok! Nem akart ölre menni az én barátom, nem ilyen volt a természete. Megelégedett annyival, hogy sercintett egyet a lába elé. A foga közt jegyezte meg: — Piszkos krakéler! Majdnem kicsaptak a suliból, mert megvertél egy tak- nyos elsőst! — már lépett Is odébb. A csakazértls-szándék Ingerelhette Durkót, majd megmutatja ennek a bazár! majomnak. Egyre sűrűbben látták Jucikéval a parkban, eldugott padokon. Akadt, aki látta, hogy ölébe vette a fiú. Jucika anyját figyelmeztették, hogy Jobban ügyeljen a kislányra, mert esténként elcsavarog. Legyintett és mosolygott hozzá. — Miféle badarságot hordanak maguk össze. Jól ismerem azt a fiút, akivel jár. Kispap lesz belőle, novícius a rendben, nekem elhihetik. Most kell, hogy élje a világát, amíg diák. Jenci barátom elkerül mostanában. Nemegyszer látom, amint hosszú léptekkel méri az utat a szlgetfürdönél, a hajókikötő közelében. Magába merülve bámulja a vizet, gesztikulál, mint aki nem törődik az emberekkel s a,világgal. Egyszer szembe Jött velem, de mint aki nem Ismert fel, alvajáróként haladt el mellettem. Megállítottam. — Haragszol rám? Megbántottalak valamivel, hogy meg sem ismersz? Riadtan pislogott maga elé. Furcsán, vontatottan lökte kifelé a szavakat. — Nem. Nincs okom rá, hogy haragudjak. Jólesik egyedül Járkálni a gondolataimmal. Apám vett egy kimustrált Joliét, most javítják éppen. Magával visz vitorlázóútjaira, ha elkészül a hajó. Meg fog tanítani a kezelésére. — Beszéltél Jucikéval? — kérdeztem eléggé tapintatlanul. — Nem. Már nem is akarok! — reszketett a szája széle, mintha láz gyötör-, né. Ami a lánykával történt a rákövetkező vasárnap, engem is fölzaklatott. Táviratot kapott Détóthné a kórház baleseti osztályáról. Siessen a lányához, eszméletlenül hozták be a mentők. Rohantam a kórházba én is. Az osztályos nő vér újságolta: — Egy vizesárokban találták meg Jucikét, közel a gyalogúihoz az alsópáho- kl erdőben. Ismeretlen személy lökte oda a töltésről. A rendőrorvosi látlelet megállapította az erőszak nyomait: a testén. A leány védekezett; de engednie kellett végül. Belökték az árokba, hogy egérutat nyerjen á tettes a menekülésre. — Ha visszagondolok, hogyan találtam meg a gyermekemet, azt kell gondolnom, szörnyű álom az egész. Ideg lázban feküdt az ágyon, ágakütötte vér- aláfutással a karján és a nyakán. Amit mondani akart, érthetetlen dadogás volt — zokogott Détóthné, ahogyan kijött a lányától. Ennyit értettem belőle: ,,Ne haragudj, anya ... semmiről se tehetek ... az egy vadállat.“ Az eset részleteire később derült fény. A Durkó fiúval látták a hévízi úton. Fojtott hangon vitatkoztak. Rendkívül izgatott volt a fiú és a lány. A párbeszédből nem 'hallottak semmit. Megerősített Járőrök kutattak Durkó után a távoli környéken Is, de nyomára nem akadtak. Föltételezik, hogy átszökött a határon. De a történet fájdalmas epizódja még hátravolt. Hiába kerestem Jenclék vitorlását, a Sólyomét. Valaki eloldotta a jólét. Nyílt vízen látták idegen vitorlázók. A kamaszfiú, aki benne ült, kapkodva, hozzáértés nélkül, ráncigálta ■ a köteleket. Később a vitorlák elfeküdtek a vízen, lecsapta az erősödő szél. Fűzfő. magasságában bukkantak Jenci tetemére, feje a nádasba fúródott. Kisodorta a hullámverés. PALOTAI BORIS ELSŐ SZERELMEIM assai emlékeim rohamszerűen je- lentkeznek, visszahotorkálok az ' ijiúsáfjomba, keresem azt a nyakigláb fiatal lányt, aki voltam. Elém pattan. — Boris néni, megismersz? Hogy nem vettem észret Már régen néni vagyok. Bele kell nyugodnom. Ezzel a rozsda!oltos kézzel hány kötet bánatot, csalódást írt már össze! De most szünnapot tart. Elcsavargott emlékeit terelgeti. Ott laktunk, ahol már elfogy az aszfalt, s a házak öregasszony módra guggolnak a rücskös járda szélén, fejükön rojtos- mohakendö. Az udvar kopár, cse- nevész fűszálak bújnak ki a macskakö- 'vek közt. de a mi lakásunkat anyánk meleg fészekké varázsotta. Habos fehér függönyök, horgolt csipketeritök a bá rányfelhökból szálltak hozzánk. Itt látogatott meg első szerelmem jak kor még ideálnak hívtákj, úgynevezett úrifiú, sőt igazi úrifiú; emeletes házuk volt a Főutcán, a lakásban is emeletes bútorok, márkás festmények, ezüst gyertyatartók. Pista franciául tanult Madame B.-től, vívni Salamon mestertől, s desszerttányérból ette a cseresznyéi, nem úgy, mint mi, zacskóból, messzire köpve a magot. Hófehér porcelán nad ragban jött el, egyik kezében Rgmain Rolland jeart Cristophját. másikban gyöngyvirágc'sokrot szorongatott, lile delmesen átnyújtotta, majd előre meg- fogalmazottan, megspékelve idézetekkel, olvasmányairól beszélt, jelentőségteljes szüneteket tartva, hogy legyen időm csodálkozni. Mélyen szemembe nézett. ez már udvarlásnak számított. En arra vigyáztam, hogy ne üljek csámpásan, tánciskolát alapállásba igazítottam lábaimat, és bár Sony szemeket meresztettem rá. Anyám kimént valamiért a konyhába, kettesben maradtunk. Pista abbahagyta a megkezdett mondatot. Csend támadt, várakozó csend. Most következik a vallomás — gondoltam —, a te meg én, a hozzád meg érted. Bólintani fogok, a karosszék karfájára ejtem a kezem, hogy megérinthesse, majd ráboríthassa a tenyerét, mint pillangóra a lepkefogót. Pista szinte beleásta magát a csendbe. Csak nézett rám, mintha ösz- sze akarná hasonlítani a magában őrzött képet azzal, amit lát. Ogy látszik, minden stimmelt. Szólni ugyan nem szólt, de a szeme bepárásodott (vagy csak én képzeltem?I, szorosan összezárta a száját, talán a benne fészkelő csókot nyelte vissza. Kinyújtotta a kts- ujját, a kisujjamba akasztotta, a kisuj-fa vallott, a klsujjam felelt: nagyon. Mennydörgésszerű, kíméletlen zaj vágta el a néma párbeszédet. Pista figyelt. Ml ez? Zavartan bámultam cipőm orrát. — A házinéni ÍN. C.-jé. Ha meghúzza a láncot, áthallani, hogy zúdul le a víz. Rossz a tartály. — Miért nem csináltatja meg? — Azt mondja, kár ilyesmire költeni. Ha zavar rríinket, keressünk más lakást — Es kerestek? — Itt olcsó a házbér. A víz tapintatlan csobogása kísérte a hangomat, mint éber gardedám. — Írtam egy verset, felolvassam? — Add ide. majd otthon a szobámban ... Öreg ez a házinéni? — öreg. — Az öregek gyakran járnak klóra. — Kirántotta kisujját az ujjamból. — Hazaviszem a verset. Holnap visszaadom. Családos a házinéni? — Idevette az özvegy . lányát három gyerekkel. — Szent isteni Egész nap hallgathatjátok ezt a klozetkoncertet. — Már megszoktuk. Rá se hederí- 'tünk. Verseket írok, két füzetet teleírtam. Anna húgom táncol jókedvében, Erzsi szaval és énekel. — Ebben a csepp szobában? Hisz itt mozdulni sem lehet. Akkor vettem észre, hogy valóban kicsi a szobánk, és zsúfolt. Repedések póklábat a falon, s a csipkefüggöny angyalszárnya meg van stoppolva. Pistára támadtam. ' — Minek jöttél? — Hívtál... — Egy szóval sem hívtalak. — A tekinteteddel hívtál, a mosolyoddal. Es mondtad is: ha elfősz, megmutatom a versemet. Gyűlölet szorította össze a torkom. Pista ébresztett rá, hogy szegények vagyunk, kiszolgáltatottak. Fulladtan kiáltottam: — Menj hazai — Megbolondultál? — Menj haza. — Kérlek szépen. Már Itt sem vagyok. A víz újból csobogni kezdett. Kihajítottam Pista gyöngyvirágcsokrát. Anyám egy tányér zsíroskenyérrel jött be a konyhából. — Holtan Pista? Az asztalra borulva sírtam. — Mi történt? — Semmi. Felemelte az állam. — Valami mégiscsak történt? Te bőgsz, ő meg eltűnt. — Kidobtam. Anyám hümmögött. Sokféleképpen tudott hümmögnl.. Csodálkozva, megértőén, tűnődve, bosszúsan. Csak nagyso- kára szólalt meg: — Szemtelen volt? Elcsukló hangon rebegtem: — Az álmaimról akartam beszélni, ő meg a házinéni bélműködéséről faggatott. — A klozet... hát persze ... hiába — dünnyögte anyám. Attól kezdve messze elkerültem Pistát. Ha megpillantottam az utcán, átmentem a túlsó oldalra. így mosta el első szerelmemet a házinéni tolakodó öblítővize. Nagy Zoltán illusztrációja