Új Ifjúság, 1983. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1983-08-30 / 35. szám

16. r Idlkö guiiyorosan vigyorgott a szemébe. Csak rajta, apuskám, hi­szen szabad ember vagyi Laci elrohant hazulról, el, ki a le­vegőre, mert fiildoklott már odaha­za. Ha ez így megy tovább, gondol­ta, néhány év múlva reszketni és rán­gatózni fog, esetleg teljesen bedtllzik, s még csak harmincéves. Ebből már soha nem lesz kiegyensúlyozott, ren­des házasélet. Eleve nem lehet. Itt már nem használ semmi, sem az al- kalmazkodás, sem a szép szó, sem a verés... Hol van már a kezdeti nagy szerelem?!... Széthullt, eltűnt, mint a kora őszi köd. Egy Időben legalább ' gyűlölni tudta Ildikót, de már .gyűlöl­ni sem tudja. Teljesen közömbössé vált a számára. Most már úgy néz rá, mint egy tárgyra, bútordarabra, út- széli fára. Érzelmi kapcsolat és vi­szony már egyáltalán nem fűzi hoz­zá. El kell válnil Elválni ám, de ml lesz a gyerekek­kel!? És így, ahogy ipost van? Az örökö­sen feszült légkörben, marakodásban, megkeseredett hangulatban, vajon nem válnak-e súlyos lelki sérültekké, ami kihathat egész életükre, s amit soha többé nem lehet Jóvá tenni? Ha elválnának, idővel talán a gye­rekek Is megnyugodnának. A két rossz közül talán számukra Is a válás Je­lentené a Jobbik megoldást s a Jár­hatóbb utat. Elvégre a szülő sem áldozhatja fel magát, nem vetheti alá teljes egé­szében a gyerekei érdekének, neki is Joga van élni. Joga van a saját érzel­mi életre, nem temetkezhet el élőn, mindenről lemondva. Lacit napokig, sőt- hetekig foglal­koztatták ezek a gondolatok, végül elment a Jogi tanácsadóba, és őszin­tén feltárta a helyzetét. — Semmi mást nem akarok, csak a fiamat — fejezte be a mondókáját, amit a Jogász türelmesen végighall­gatott. — Hát, kérem, az a helyzet, hogy a ml Jogszabályaink elsősorban a gyerekek és az anya érdekelt védik — kezdte az idősödő Jogász megfon­toltan. — A kislány., .örökbefogadása' az ön részéről elismerésre méltó, szép emberi gesztus volt, ugyanakkor azon­ban azt Is meg kell mondanom, hogy azzal követte el a legnagyobb bak­lövést, fiatal barátom ... Mit mond a gyakorlat? A bíróság ezer hasonló válóperben legfeljebb egyszer hoz olyan döntést, miszerint megosztja a gyerekeket. Szinte reménytelen a helyzete, barátom. Legfeljebb magá­nak ítéli mindkét gyereket, de az Is ritkaság. És abban, sem vagyok biz­tos, hogy Ilyen döntés önnek megfe­lelne. Bárhogy vesszük is, egy fiatal­ember két apró gyerekkel elég nehe­zen boldogulna, hacsak a szülők nem segítenének be, viszont azt sem le­het elkívánni két megfáradt, idős em­bertől. — Doktor úr, kérem, én határozot­tan tudom, hogy a feleségem képte­len lesz felnevelni a gyerekeket. — Nézze, fiatal barátom, ha a vá­lás után... mondjuk fél év vagy év múlva azt tapasztalja, hogy a fe­lesége viselkedése folytán a gyerekek veszélyeztetett helyzetbe kerülnek, bizonyítékokkal alátámasztott, alapos indoklással pert Indíthat ellene, s esetleg változtathat a helyzeten. — Szóval semmilyen más megoldást nem lehet találni arra, hogy a fiam hozzám kerüljön? — kérdezte Laci keserűen. — Nem, nem, bizony nem — ingat­ta a fejét a Jogász —, illetve... Néz­ze: ha valóban olyan nemtörődöm és felelőtlen a felesége, mint amilyen­nek lefestette, s valahol a lelke mé­lyén ő maga is érzi és elismeri, hogy képtelen felnevelni a két gyereket, talán megegyezhetnének. • — Hogyan? — Függetlenül a bírósági döntés­től, csendben megegyezhetnének ab­ban, hogy megosztják a gyerekeket... Ezt magánemberként tanácsolom, nem hivatalosan — emelte fel az uj­ját figyelmeztetően a Jogász, s mo­solygott. — És még valamit: ha ne­tán sikerülne ilyen értelmű megegye­zésre Jutni 8 feleségével, örömében azért ne mondjon le mindenről, pél­dául a megszerzett ingóságokról és a lakásról. A lakást cseréljék el két kisebbre, s az értékeken Is osztozza­nak el pontosan. Hiszen manapság egy-egy mixerért is meg kell gürcöl­ni. — Befejezésül szeretnék még vala­mit kérdezni. — TessékI — A doktor úr helyesnek és igaz­ságosnak tartja az olyan Jogszabályo­kat, amelyek a feleségemhez hasonló anyák érdekelt védik? — Ez van, ezt kell szeretnll -— tár­ta szét a karját a Jogász, s újfent mosolygott. L- aci, ha nem is teljesen meg­nyugodva, de valamivel okosab­ban távozott a Jogtanácsadóból. Valaminek a szele mégis megérintet­te: arra a gondolatra, hogy ismét füg­getlen és szabad ember lehet, máris boldognak érezte magát, Természete­sen előbb a részleteket meg kell be­szélni Ildikóval, dűlőre kell vinni a válást, és csak aztán kiálthatja vi­lággá a függetlenségét. Addig persze rengeteg szorongással teli, feszült pil­lanatot kell átélnie és kiállnia, de nem számít: ha ennyit kibírt, a vár­ható terhek alatt sem roppan össze. Annyira már megedződött, hogy át­vészelje. Útközben betért egy kiskocsmába. Leült és sört rendelt. Nézelődött, s csendben, egymagában iszogatott... Jól öltözött, negyven év körüli férfi , za, beszélni is csak a gyerekekkel kapcsolatos dolgokról fog vele, ami teljesen elkerülhetetlen. Egyáltalán úgy tesz, úgy viselkedik, mint egy kívülálló, csendes szemlélő, akinek semmi köze a körülötte történtek­hez. Ildikónak hamar feltűnt Laci meg­változott viselkedése. Eleinte nem csi­nált magának problémát belőle, de ahogy teltek a napok, egyre Jobban kezdte idegesíteni. Annak ellenére, hogy igyekezett Jó pof át; vágni hoz­zá, Laci megsejtette, hogy mit rejt a Jópofasága, s mosolygott befelé. Ildikó egyik este szembefordult La­cival. — Ml történt veled, apuskám, már nem szeretsz? ... Éjszakáról éjszaká­ra már felém sem szagolsz?... Arra egyáltalán nem gondolsz, hogy ne­kem is lehetnek igényeim? ... Elvég­re férj és feleség vagyunk! Laci válaszra sem méltatta. Szó nélkül kiment a balkonra, és nagyot, mélyet szippantott a friss tavaszi le­vegőből. Ildikó utána ment. billegett az asztalához, s helyet kért. J6cskán--!^vedéí^etett az illető, hi­szen alig találta meg ülepével a szék ülőkéjét. Kétdecls borospoharat gör­getett . a két tenyere közt, s közben dünnyögött magában. Lacira emelte a tekintetét és Jó ideig nézte. — Bocsánat, kedves uram, bocsá­nat, hogy Ideszemtelenkedtem és ilyen állapotban molesztálom — mondta akadozó, botladozó nyelvvel. — Mérnök ember vagyok, s lám, be­rúgtam. Be és alaposan ... Miért ne rúgtam volna?.. Tőlem nagyobb em­berek is berúgtak már ... Mindenki lerészegedik, ha sokat vedel, nem Igaz?... Én nem szoktam, ma azon­ban olyan napom volt... szóval ma váltam el a feleségemtől... kész ... vége ... Elváltam, kedves uram, pe­dig most Jobban szeretem, mint ak­kor, amikor feleségül vettem... Ti­zenhat gyönyörű év után ... elvál­tunk ... Nem én akartam, ő fiagyott faképnél... Csak annyit mondott a bíróságon, hogy teljes elhidegülés ... semmi többet... én meg rábóllntot- tam: igen, teljes elhidegülés ... Pedig nyavalyát... veszettül szeretem, de ha egyszer teljes elhidegülés, ám le­gyen teljes elhidegülés... Sírni kezdett. Sajnálatra méltó lát­ványt nyújtott a könnymaszatos arcú férfi. Részvétet, bátorító biztatást vagy megnyugvást akart-e, ki tudja. Ivott és sírt... — Gyerekek? — kérdezte Laci rész­véttel. — Nincsenek..,, állítólag az én hibámból... Azért vált el... Anya­ságra vágyik ... Már évek óta napi téma volt nálunk. Anyaságra vágyik, hajtogatta minduntalan, . anyaságra, anyaságra ... Én, kérem szépen, már abba is beleegyeztem volna ... érti ugye, mire gondolok?... Látja, mire képes az ember, ha szeret valakit... — Furcsa, szemérmes szégyenkezés­sel a szemében felállt. — Elnézést, kedves uram... — s elment. Elment, de a bánatát Laci aszta­lánál hagyta. Megsajnálta az egyéb­ként magas. Jóvágású férfit. Lám, mi­lyen ellentmondásos és bonyolult az élet! Milyen kiszámíthatatlanok az emberi sorsok! Az is baj, ha van gye­rek, az is, ha nincs, és milyen kí­nos, milyen kegyetlen tud lenni a vi­szonzatlan szerelem! A sör elfogyasztása után hazament. E lhatározta, hogy legalább még egy hónapig hagyja érni a helyzetet. Nem Idegeskedik, nem törődik azzal, hogy Ildikó mit' csinál, hol csavarog, mikor Jár ha­— Hát már tényleg nem szeretsz? — kezdte.a régi nótát. . Laci most sem válaszolt. Vissza­ment a lakásba. Ildikó pedig megjátsz­va a nagy sértődöttet, dúlt-fúlt, csap­kodott, meg •: a gyerekekkel kiabált. A május elsejei felvonulásra Laci magával vitte a két gyereket. A fel­vonulás után átmentek a Ligetbe, et- tek-ittak és estig szórakoztak. Tom­boló örömtől és.nagy-nagy boldogság­tól ragyogott a gyerekek szeme. Szép napjuk volt... Hazafelé menet Lacika csendesen megjegyezte. — Apuci, én olyan, de olyan fá­radt vagyok... | — Én nem is fáradtam el — kont­rázott rá Tímea dicsekvően, s hogy bebizonyítsa, ugrándozott. — Apuci... ha egy kicsit lovacs- kázhatnék ... — próbálta más módon tudomására adni az apjának, hogy tényleg fáradt. Laci tudta, hogy mire megy a Já­ték: gyorsan lehajolt, nyakába kapta a kisfiút s apró nyerítésekkel koco­gott vele néhány métert. — Aztán le ne forduljon ám a lo- vasl — szólt fel a fiának a magas­ba. — A Jó -lovas sosem pottyan le a lováról! felelte Lacika büszkén kl- düUesztve a mellét, szokás szerint. Tímea megelégedett az apja meleg tenyerével. Belátta, hogy két lovas nem fér; eli a nyeregben. Boldogan ap­rózta a ló és a ; lovasa mellett. Tit­kon azért sóhajtott is; szeretett vol­na már mielőbb hazaérni és ágyba kerülni. Ildikó még nem volt otthon. Laci gyorsan megfürdette a gyerekeket és ágyba dugta; akik mesélés nélkül is gyorsan elaludtak. Tizenegy óráig nézte a télévízlót, aztán ő is lefe­küdt. Öt sem kellett ringatni... Almában hatalmas búzatáblát látott. A meg-meglóduló meleg szélben cso­dálatosan- susogott és hullámzott a kalásztenger... A dűlőutat kesernyés illatú, pipacserdő szegélyezte — tá­volba futó, vérszínű patak... és on­nan, a távoli kékségből szállt, majd futott feléje Andrea, aztán eltűnt. Később, mintha a vérszínű patak hab­jaiból bújt volna elő ... „Visszahoz­tam a szerelmedet — mondta kedve­sen —, néhány percre újra a tiéd le­het, de csak néhány percre“ ... Az­tán kéz a kézben belegázoltak a mel­lig érő búzába. Futottak, futottak, ha­juk lobogott a szélben, aztán meg­álltak és összeölelkezve csókolóztak... Végül elmerültek a búzában és felet­tük összecsapott a kalásztenger ... A rra riadt fel, hogy a hazatérő Ildikó felgyújtotta a villanyt. Órájára pillantott: tél hármat mutatott. — Felébresztettelek? — kérdezte Ildikó. Laci rátekintett. Eddig bármilyen későn Jött haza, sosem látszott rajta, hogy többet ivott a kelleténél, most azonban észrevehető volt. — Meg sem versz? — kérdezte Il­dikó kihívó szemtelenséggel. — Nem. — Pedig most lenne miért... meg­csaltalak ... — Jól tetted. ■— Hogyhogy Jól tettem!? — Váljék egészségedre! • — Köszönöm!... Meg sem kérde­zed, hogy kivel? — Nem érdekel. — Megáll az eszem! — mondta Il­dikó megbotránkozva. — Az már régen megállt: a meg­születésed pillanatában. Ildikó leült a heverő szélére, le­rugdalta . a cipőit, rágyújtott, és egy ideig eltűnődve nézett maga elé. — Szóval soha többé nem lesz ve­rés? — Soha többé. — Így görbülj meg? — kérdezte Ildikó behajlított klsujjal. — Így, La­cikám!? — Úgy. — Mégiscsak szeretsz ... Laci nem válaszolt, csak legyintett. Felkelt. Szintén rágyújtott, és a fo­telba ült. — Ha már kiverted az álmot a sze­memből, beszéljünk komolyan és őszintén, de őszintén! — Benne vagyok — bólintott bele- egyezöen Ildikó. — Ahogy ml élünk, Ildikó, az a há­zasélet megcsúfolása — kezdte Laci. — Eljutottunk oda, hogy nincs értel­me tovább folytatni, már csak a gye­rekek szempontjából sincs. Az lesz a legésszerűbb megoldás, ha elválunk. Nagy Zoltán illusztrációja Nem ml vagyunk az elsők, sem az utolsók. Minél előbb tesszük meg, annál jobb. Nézd, Ildikó, én nem állítom azt, hogy bennem nincs hi­ba, ezt-azt talán én is elkövettem, amit nem kellett volna, de én a leg- • messzebbmenőkig megpróbáltam al­kalmazkodni, minden tőlem telhetőt megtettem a gyerekekért és a csalá­di békességért. Eltűrtem a rigolyái­dat, a sértéseidet, lenyeltem a szü­leid pocskondiázásait, úgyszólván be­lém rúgtak, belém tapostak, megaláz­tak, de te sosem álltái mellém... Én meg tűrtem, tűrtem és nyeltem már- -már feladva az önbecsülésemet Is abban reménykedve, hogy majd csak megváltozol, és minden jóra fordul... Hiába reménykedtem. Te nem tudsz más lenni. Ha ezer évig élnél, akkor sem tudnál megváltozni, egy jottányit sem. Nem való vagy te se dolgozó­nak, se feleségnek, se anyának, de még szeretőnek sem. Akivel kikezdel, boldogtalanná ^eszed, ahová te be­lépsz, oda szerencsétlenséget viszel magaddal. Te nem tudsz tisztelni, be­csülni és szeretni senkit sem, csak önmagadat __ Neked nem szabad má shoz kötni a sorsodat, neked egye­dül kell élned, akkor talán a ma­gad módján még boldog is leszel... Ildikó összekuporodva ült, szemét ellepték a könnyek. Hangtalanul sírt. Nagyon sokára szólalt meg. — Igazad van, Laci, mindenben igíi- zat adok neked. Sajnos a felsorolt hibáim mélységesen Igazak ... Ilyen vagyok ... Nem tehetek róla ... Az egészben az a legborzasztóbb, hogy én magam is tudom, milyen felelőt­len, gonosz, rossz asszony vagyok, mégsem tehetek róla, ha kötelet tesz­nek a nyakamba és felhúznak, akkor sem ... Amikor nekem „üzennek“, hogy ki, vagy milyen erő, nem tu­dom, de mennem kell és maradnom kell, és újra mennem kel^ és olyas­mit kell csinálnom, amit nem volna szabad. Érted te ezt?... Azt is elis­merem, hogy áldott Jó ember vagy, és csodállak, hogy eddig is kibírtad velem... Mindig szerettelek, most is szeretlek, mégsem tudok más lenni. Most már én is azt mondom, hogy el kell válnunk. Belátom, hogy nincs értelme tovább folytatni. — Szóval... beleegyezel a válásba? — Bele... Úgy érzem, nincs Jogom ellentmondani, s legalább ennek a kérdésnek a megértésében maradjak meg tiszta , emberként az emlékeze­tedben. Csak arra kérlek, ne csinál­junk belőle cirkuszt a bíróságon ... — Én sem akarom kiteregetni a szennyeseinket. Mindkettőnk részéről teljes elhidegülés, és kész. — Rendben van ... i — Ami pedig a gyerekeket illeti, függetlenül a bírósági döntéstől, tiéd a lány, enyém a fiú. Ildikó sokáig hallgatott. — Hallottad, hogy mit mondtam? — Igen, hallottam... — Mi a válaszod? — Egyetértek — mondta Ildikó bó­logatva —, egyet kell hogy értsek. Úgyis képtelen lennék felnevelni mind a kettőt, érzem, hogy képtelen lennék rá ... Tímea nevelésébe majd anyám is besegít, biztosan besegít, te pedig. . Lacika nagyon ragaszko­dik hozzád. Tudom, nálad jó kezek­ben lesz, és édesanyád... az egy kü­lön fejezet... Nem is merek ellbe állni, soha többé nem merek a sze­mébe nézni ... — Miért állnál elibe, nincs arra semmi szükség, hogy a szemébe nézz, és töredelmes vallomást tégy .., Ildikó sírni kezdett. Pedig ellbe kellene állnom.., Mennyit főzött, mennyit bajoskodott velünkl... Meg kellene köszönnöm azt a sok segítséget, amit tőle kap­tam ... Hányszor, de hányszor rábíz­tam a gyerekeket, és soha nem uta­sította vissza a kérésemet. Jószerivel ő tanította meg őket enni. Járni, be­szélni ... Meg kellene köszönnöm, de nem lesz hozzá erőm és bátorságom.» H ajnalodött. Laci azokban a percekben szánakozva hézte Ildikó, vergő­dését, s talán kissé meg is sajnálta.' — Nekem viszont mindenképpen eli- hük kell állnom, és be kell ismerni a vereségem. Az talán könnyű lesz, azt hiszed? — kérdezte Laci. —- Tudom, hogy nem lesz könílvű... — felelte Ildikó —, de . a válásunk majd megnyugtatja őket... meg té­ged is ... Újra kezded és be is feje­zed a főiskolát, aztán találsz valakit, akivel szebb és tartalmasabb lesz az életet, mint velem volt. — Gondolod, hogy ilyen egysze­rű?.'.. Nézd, Ildikó, az a helyzet, hogy én már soha többé nem tudok élni sem veled, sem nélküled... Ä két gyerek örökre összeköt bennün­ket, mint két távoli partot a széles folyón átívelő híd .... Vigyázzunk a hídra, Ildikó, vigyázzunk, hogy a mélybe ne hulljoni Vége

Next

/
Oldalképek
Tartalom