Új Ifjúság, 1983. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1983-08-30 / 35. szám
16. r Idlkö guiiyorosan vigyorgott a szemébe. Csak rajta, apuskám, hiszen szabad ember vagyi Laci elrohant hazulról, el, ki a levegőre, mert fiildoklott már odahaza. Ha ez így megy tovább, gondolta, néhány év múlva reszketni és rángatózni fog, esetleg teljesen bedtllzik, s még csak harmincéves. Ebből már soha nem lesz kiegyensúlyozott, rendes házasélet. Eleve nem lehet. Itt már nem használ semmi, sem az al- kalmazkodás, sem a szép szó, sem a verés... Hol van már a kezdeti nagy szerelem?!... Széthullt, eltűnt, mint a kora őszi köd. Egy Időben legalább ' gyűlölni tudta Ildikót, de már .gyűlölni sem tudja. Teljesen közömbössé vált a számára. Most már úgy néz rá, mint egy tárgyra, bútordarabra, út- széli fára. Érzelmi kapcsolat és viszony már egyáltalán nem fűzi hozzá. El kell válnil Elválni ám, de ml lesz a gyerekekkel!? És így, ahogy ipost van? Az örökösen feszült légkörben, marakodásban, megkeseredett hangulatban, vajon nem válnak-e súlyos lelki sérültekké, ami kihathat egész életükre, s amit soha többé nem lehet Jóvá tenni? Ha elválnának, idővel talán a gyerekek Is megnyugodnának. A két rossz közül talán számukra Is a válás Jelentené a Jobbik megoldást s a Járhatóbb utat. Elvégre a szülő sem áldozhatja fel magát, nem vetheti alá teljes egészében a gyerekei érdekének, neki is Joga van élni. Joga van a saját érzelmi életre, nem temetkezhet el élőn, mindenről lemondva. Lacit napokig, sőt- hetekig foglalkoztatták ezek a gondolatok, végül elment a Jogi tanácsadóba, és őszintén feltárta a helyzetét. — Semmi mást nem akarok, csak a fiamat — fejezte be a mondókáját, amit a Jogász türelmesen végighallgatott. — Hát, kérem, az a helyzet, hogy a ml Jogszabályaink elsősorban a gyerekek és az anya érdekelt védik — kezdte az idősödő Jogász megfontoltan. — A kislány., .örökbefogadása' az ön részéről elismerésre méltó, szép emberi gesztus volt, ugyanakkor azonban azt Is meg kell mondanom, hogy azzal követte el a legnagyobb baklövést, fiatal barátom ... Mit mond a gyakorlat? A bíróság ezer hasonló válóperben legfeljebb egyszer hoz olyan döntést, miszerint megosztja a gyerekeket. Szinte reménytelen a helyzete, barátom. Legfeljebb magának ítéli mindkét gyereket, de az Is ritkaság. És abban, sem vagyok biztos, hogy Ilyen döntés önnek megfelelne. Bárhogy vesszük is, egy fiatalember két apró gyerekkel elég nehezen boldogulna, hacsak a szülők nem segítenének be, viszont azt sem lehet elkívánni két megfáradt, idős embertől. — Doktor úr, kérem, én határozottan tudom, hogy a feleségem képtelen lesz felnevelni a gyerekeket. — Nézze, fiatal barátom, ha a válás után... mondjuk fél év vagy év múlva azt tapasztalja, hogy a felesége viselkedése folytán a gyerekek veszélyeztetett helyzetbe kerülnek, bizonyítékokkal alátámasztott, alapos indoklással pert Indíthat ellene, s esetleg változtathat a helyzeten. — Szóval semmilyen más megoldást nem lehet találni arra, hogy a fiam hozzám kerüljön? — kérdezte Laci keserűen. — Nem, nem, bizony nem — ingatta a fejét a Jogász —, illetve... Nézze: ha valóban olyan nemtörődöm és felelőtlen a felesége, mint amilyennek lefestette, s valahol a lelke mélyén ő maga is érzi és elismeri, hogy képtelen felnevelni a két gyereket, talán megegyezhetnének. • — Hogyan? — Függetlenül a bírósági döntéstől, csendben megegyezhetnének abban, hogy megosztják a gyerekeket... Ezt magánemberként tanácsolom, nem hivatalosan — emelte fel az ujját figyelmeztetően a Jogász, s mosolygott. — És még valamit: ha netán sikerülne ilyen értelmű megegyezésre Jutni 8 feleségével, örömében azért ne mondjon le mindenről, például a megszerzett ingóságokról és a lakásról. A lakást cseréljék el két kisebbre, s az értékeken Is osztozzanak el pontosan. Hiszen manapság egy-egy mixerért is meg kell gürcölni. — Befejezésül szeretnék még valamit kérdezni. — TessékI — A doktor úr helyesnek és igazságosnak tartja az olyan Jogszabályokat, amelyek a feleségemhez hasonló anyák érdekelt védik? — Ez van, ezt kell szeretnll -— tárta szét a karját a Jogász, s újfent mosolygott. L- aci, ha nem is teljesen megnyugodva, de valamivel okosabban távozott a Jogtanácsadóból. Valaminek a szele mégis megérintette: arra a gondolatra, hogy ismét független és szabad ember lehet, máris boldognak érezte magát, Természetesen előbb a részleteket meg kell beszélni Ildikóval, dűlőre kell vinni a válást, és csak aztán kiálthatja világgá a függetlenségét. Addig persze rengeteg szorongással teli, feszült pillanatot kell átélnie és kiállnia, de nem számít: ha ennyit kibírt, a várható terhek alatt sem roppan össze. Annyira már megedződött, hogy átvészelje. Útközben betért egy kiskocsmába. Leült és sört rendelt. Nézelődött, s csendben, egymagában iszogatott... Jól öltözött, negyven év körüli férfi , za, beszélni is csak a gyerekekkel kapcsolatos dolgokról fog vele, ami teljesen elkerülhetetlen. Egyáltalán úgy tesz, úgy viselkedik, mint egy kívülálló, csendes szemlélő, akinek semmi köze a körülötte történtekhez. Ildikónak hamar feltűnt Laci megváltozott viselkedése. Eleinte nem csinált magának problémát belőle, de ahogy teltek a napok, egyre Jobban kezdte idegesíteni. Annak ellenére, hogy igyekezett Jó pof át; vágni hozzá, Laci megsejtette, hogy mit rejt a Jópofasága, s mosolygott befelé. Ildikó egyik este szembefordult Lacival. — Ml történt veled, apuskám, már nem szeretsz? ... Éjszakáról éjszakára már felém sem szagolsz?... Arra egyáltalán nem gondolsz, hogy nekem is lehetnek igényeim? ... Elvégre férj és feleség vagyunk! Laci válaszra sem méltatta. Szó nélkül kiment a balkonra, és nagyot, mélyet szippantott a friss tavaszi levegőből. Ildikó utána ment. billegett az asztalához, s helyet kért. J6cskán--!^vedéí^etett az illető, hiszen alig találta meg ülepével a szék ülőkéjét. Kétdecls borospoharat görgetett . a két tenyere közt, s közben dünnyögött magában. Lacira emelte a tekintetét és Jó ideig nézte. — Bocsánat, kedves uram, bocsánat, hogy Ideszemtelenkedtem és ilyen állapotban molesztálom — mondta akadozó, botladozó nyelvvel. — Mérnök ember vagyok, s lám, berúgtam. Be és alaposan ... Miért ne rúgtam volna?.. Tőlem nagyobb emberek is berúgtak már ... Mindenki lerészegedik, ha sokat vedel, nem Igaz?... Én nem szoktam, ma azonban olyan napom volt... szóval ma váltam el a feleségemtől... kész ... vége ... Elváltam, kedves uram, pedig most Jobban szeretem, mint akkor, amikor feleségül vettem... Tizenhat gyönyörű év után ... elváltunk ... Nem én akartam, ő fiagyott faképnél... Csak annyit mondott a bíróságon, hogy teljes elhidegülés ... semmi többet... én meg rábóllntot- tam: igen, teljes elhidegülés ... Pedig nyavalyát... veszettül szeretem, de ha egyszer teljes elhidegülés, ám legyen teljes elhidegülés... Sírni kezdett. Sajnálatra méltó látványt nyújtott a könnymaszatos arcú férfi. Részvétet, bátorító biztatást vagy megnyugvást akart-e, ki tudja. Ivott és sírt... — Gyerekek? — kérdezte Laci részvéttel. — Nincsenek..,, állítólag az én hibámból... Azért vált el... Anyaságra vágyik ... Már évek óta napi téma volt nálunk. Anyaságra vágyik, hajtogatta minduntalan, . anyaságra, anyaságra ... Én, kérem szépen, már abba is beleegyeztem volna ... érti ugye, mire gondolok?... Látja, mire képes az ember, ha szeret valakit... — Furcsa, szemérmes szégyenkezéssel a szemében felállt. — Elnézést, kedves uram... — s elment. Elment, de a bánatát Laci asztalánál hagyta. Megsajnálta az egyébként magas. Jóvágású férfit. Lám, milyen ellentmondásos és bonyolult az élet! Milyen kiszámíthatatlanok az emberi sorsok! Az is baj, ha van gyerek, az is, ha nincs, és milyen kínos, milyen kegyetlen tud lenni a viszonzatlan szerelem! A sör elfogyasztása után hazament. E lhatározta, hogy legalább még egy hónapig hagyja érni a helyzetet. Nem Idegeskedik, nem törődik azzal, hogy Ildikó mit' csinál, hol csavarog, mikor Jár ha— Hát már tényleg nem szeretsz? — kezdte.a régi nótát. . Laci most sem válaszolt. Visszament a lakásba. Ildikó pedig megjátszva a nagy sértődöttet, dúlt-fúlt, csapkodott, meg •: a gyerekekkel kiabált. A május elsejei felvonulásra Laci magával vitte a két gyereket. A felvonulás után átmentek a Ligetbe, et- tek-ittak és estig szórakoztak. Tomboló örömtől és.nagy-nagy boldogságtól ragyogott a gyerekek szeme. Szép napjuk volt... Hazafelé menet Lacika csendesen megjegyezte. — Apuci, én olyan, de olyan fáradt vagyok... | — Én nem is fáradtam el — kontrázott rá Tímea dicsekvően, s hogy bebizonyítsa, ugrándozott. — Apuci... ha egy kicsit lovacs- kázhatnék ... — próbálta más módon tudomására adni az apjának, hogy tényleg fáradt. Laci tudta, hogy mire megy a Játék: gyorsan lehajolt, nyakába kapta a kisfiút s apró nyerítésekkel kocogott vele néhány métert. — Aztán le ne forduljon ám a lo- vasl — szólt fel a fiának a magasba. — A Jó -lovas sosem pottyan le a lováról! felelte Lacika büszkén kl- düUesztve a mellét, szokás szerint. Tímea megelégedett az apja meleg tenyerével. Belátta, hogy két lovas nem fér; eli a nyeregben. Boldogan aprózta a ló és a ; lovasa mellett. Titkon azért sóhajtott is; szeretett volna már mielőbb hazaérni és ágyba kerülni. Ildikó még nem volt otthon. Laci gyorsan megfürdette a gyerekeket és ágyba dugta; akik mesélés nélkül is gyorsan elaludtak. Tizenegy óráig nézte a télévízlót, aztán ő is lefeküdt. Öt sem kellett ringatni... Almában hatalmas búzatáblát látott. A meg-meglóduló meleg szélben csodálatosan- susogott és hullámzott a kalásztenger... A dűlőutat kesernyés illatú, pipacserdő szegélyezte — távolba futó, vérszínű patak... és onnan, a távoli kékségből szállt, majd futott feléje Andrea, aztán eltűnt. Később, mintha a vérszínű patak habjaiból bújt volna elő ... „Visszahoztam a szerelmedet — mondta kedvesen —, néhány percre újra a tiéd lehet, de csak néhány percre“ ... Aztán kéz a kézben belegázoltak a mellig érő búzába. Futottak, futottak, hajuk lobogott a szélben, aztán megálltak és összeölelkezve csókolóztak... Végül elmerültek a búzában és felettük összecsapott a kalásztenger ... A rra riadt fel, hogy a hazatérő Ildikó felgyújtotta a villanyt. Órájára pillantott: tél hármat mutatott. — Felébresztettelek? — kérdezte Ildikó. Laci rátekintett. Eddig bármilyen későn Jött haza, sosem látszott rajta, hogy többet ivott a kelleténél, most azonban észrevehető volt. — Meg sem versz? — kérdezte Ildikó kihívó szemtelenséggel. — Nem. — Pedig most lenne miért... megcsaltalak ... — Jól tetted. ■— Hogyhogy Jól tettem!? — Váljék egészségedre! • — Köszönöm!... Meg sem kérdezed, hogy kivel? — Nem érdekel. — Megáll az eszem! — mondta Ildikó megbotránkozva. — Az már régen megállt: a megszületésed pillanatában. Ildikó leült a heverő szélére, lerugdalta . a cipőit, rágyújtott, és egy ideig eltűnődve nézett maga elé. — Szóval soha többé nem lesz verés? — Soha többé. — Így görbülj meg? — kérdezte Ildikó behajlított klsujjal. — Így, Lacikám!? — Úgy. — Mégiscsak szeretsz ... Laci nem válaszolt, csak legyintett. Felkelt. Szintén rágyújtott, és a fotelba ült. — Ha már kiverted az álmot a szememből, beszéljünk komolyan és őszintén, de őszintén! — Benne vagyok — bólintott bele- egyezöen Ildikó. — Ahogy ml élünk, Ildikó, az a házasélet megcsúfolása — kezdte Laci. — Eljutottunk oda, hogy nincs értelme tovább folytatni, már csak a gyerekek szempontjából sincs. Az lesz a legésszerűbb megoldás, ha elválunk. Nagy Zoltán illusztrációja Nem ml vagyunk az elsők, sem az utolsók. Minél előbb tesszük meg, annál jobb. Nézd, Ildikó, én nem állítom azt, hogy bennem nincs hiba, ezt-azt talán én is elkövettem, amit nem kellett volna, de én a leg- • messzebbmenőkig megpróbáltam alkalmazkodni, minden tőlem telhetőt megtettem a gyerekekért és a családi békességért. Eltűrtem a rigolyáidat, a sértéseidet, lenyeltem a szüleid pocskondiázásait, úgyszólván belém rúgtak, belém tapostak, megaláztak, de te sosem álltái mellém... Én meg tűrtem, tűrtem és nyeltem már- -már feladva az önbecsülésemet Is abban reménykedve, hogy majd csak megváltozol, és minden jóra fordul... Hiába reménykedtem. Te nem tudsz más lenni. Ha ezer évig élnél, akkor sem tudnál megváltozni, egy jottányit sem. Nem való vagy te se dolgozónak, se feleségnek, se anyának, de még szeretőnek sem. Akivel kikezdel, boldogtalanná ^eszed, ahová te belépsz, oda szerencsétlenséget viszel magaddal. Te nem tudsz tisztelni, becsülni és szeretni senkit sem, csak önmagadat __ Neked nem szabad má shoz kötni a sorsodat, neked egyedül kell élned, akkor talán a magad módján még boldog is leszel... Ildikó összekuporodva ült, szemét ellepték a könnyek. Hangtalanul sírt. Nagyon sokára szólalt meg. — Igazad van, Laci, mindenben igíi- zat adok neked. Sajnos a felsorolt hibáim mélységesen Igazak ... Ilyen vagyok ... Nem tehetek róla ... Az egészben az a legborzasztóbb, hogy én magam is tudom, milyen felelőtlen, gonosz, rossz asszony vagyok, mégsem tehetek róla, ha kötelet tesznek a nyakamba és felhúznak, akkor sem ... Amikor nekem „üzennek“, hogy ki, vagy milyen erő, nem tudom, de mennem kell és maradnom kell, és újra mennem kel^ és olyasmit kell csinálnom, amit nem volna szabad. Érted te ezt?... Azt is elismerem, hogy áldott Jó ember vagy, és csodállak, hogy eddig is kibírtad velem... Mindig szerettelek, most is szeretlek, mégsem tudok más lenni. Most már én is azt mondom, hogy el kell válnunk. Belátom, hogy nincs értelme tovább folytatni. — Szóval... beleegyezel a válásba? — Bele... Úgy érzem, nincs Jogom ellentmondani, s legalább ennek a kérdésnek a megértésében maradjak meg tiszta , emberként az emlékezetedben. Csak arra kérlek, ne csináljunk belőle cirkuszt a bíróságon ... — Én sem akarom kiteregetni a szennyeseinket. Mindkettőnk részéről teljes elhidegülés, és kész. — Rendben van ... i — Ami pedig a gyerekeket illeti, függetlenül a bírósági döntéstől, tiéd a lány, enyém a fiú. Ildikó sokáig hallgatott. — Hallottad, hogy mit mondtam? — Igen, hallottam... — Mi a válaszod? — Egyetértek — mondta Ildikó bólogatva —, egyet kell hogy értsek. Úgyis képtelen lennék felnevelni mind a kettőt, érzem, hogy képtelen lennék rá ... Tímea nevelésébe majd anyám is besegít, biztosan besegít, te pedig. . Lacika nagyon ragaszkodik hozzád. Tudom, nálad jó kezekben lesz, és édesanyád... az egy külön fejezet... Nem is merek ellbe állni, soha többé nem merek a szemébe nézni ... — Miért állnál elibe, nincs arra semmi szükség, hogy a szemébe nézz, és töredelmes vallomást tégy .., Ildikó sírni kezdett. Pedig ellbe kellene állnom.., Mennyit főzött, mennyit bajoskodott velünkl... Meg kellene köszönnöm azt a sok segítséget, amit tőle kaptam ... Hányszor, de hányszor rábíztam a gyerekeket, és soha nem utasította vissza a kérésemet. Jószerivel ő tanította meg őket enni. Járni, beszélni ... Meg kellene köszönnöm, de nem lesz hozzá erőm és bátorságom.» H ajnalodött. Laci azokban a percekben szánakozva hézte Ildikó, vergődését, s talán kissé meg is sajnálta.' — Nekem viszont mindenképpen eli- hük kell állnom, és be kell ismerni a vereségem. Az talán könnyű lesz, azt hiszed? — kérdezte Laci. —- Tudom, hogy nem lesz könílvű... — felelte Ildikó —, de . a válásunk majd megnyugtatja őket... meg téged is ... Újra kezded és be is fejezed a főiskolát, aztán találsz valakit, akivel szebb és tartalmasabb lesz az életet, mint velem volt. — Gondolod, hogy ilyen egyszerű?.'.. Nézd, Ildikó, az a helyzet, hogy én már soha többé nem tudok élni sem veled, sem nélküled... Ä két gyerek örökre összeköt bennünket, mint két távoli partot a széles folyón átívelő híd .... Vigyázzunk a hídra, Ildikó, vigyázzunk, hogy a mélybe ne hulljoni Vége
