Új Ifjúság, 1983. január-december (31. évfolyam, 1-26. szám)
1983-02-15 / 7. szám
Ándt Schlár Andrásné TÍZ ÉV UTÁN András Zoltán Bár délután van, a- komáromi négyes számú lakótelep iskolájában nagy a zsivaj; nemcsak a földszinten, még az alagsorban is nyüzsögnek, zajongnak a gyerekek. A Schlár testvéreket, Andrást, Zoltánt és Csabát, a hármasikreket mégis pillanatokon belül előkerítik, mert hiszen itt mindenki ismeri őket. Kicsit rosszkor jöttem, a negyedikesek tanító nénije ugyanis beteg, így vele nem beszélgethetek. Itt van azonban Tobolka Erzsébet, aki két éven keresztül, elsőben és másodikban tanította őket, és szívesen beszél róluk. Ráadásul a lakótelepen majdnem szomszédok, így az iskolán kívül is látja, megfigyelmeti őket, sőt megvan a kellő szakmai tapasztalata: tizenhat éve tanít már. Pillanatok alatt népszerűek lettek az Iskolában. Igaz, ök sem hazudtolták meg magukat. Ügyesek, mozgékonyak és nemcsak egymáshoz, az osztálytársaikhoz, a tanítójukhoz is nagyon ragaszkodnak. Zoli a legügyesebb, eszes, jól ki tudja fejezni magát, András és Csaba egy kissé gyengébbek a tanulásban. De nemcsak ebben hasonlítanak egymásra, sok másban is. Néha szinte megdöbbentő volt tapasztalni, mennyire azonos nemcsak az előmenetelük, gondolkodásmódjuk, hanem a sorsuk is. Ha az egyik leesett, és valami baja történt, nyomban ugyanaz lett a másikkal Is. Megtörtént például, hogy az egyik kiesett a hintából és kicsorbult a foga. Rá egy hétre pontosan ugyanez megtörtént a másikkal is. Különben sok életerő, nagy akarás van bennünk. Nem kell őket félteni, meg tudják magukat védeni, kiharcolják, amit akarnak. Soha nem volt náluk baj a papírgyűjtéssel. Bárkit le mertek szólítani, meg mertek kérdezni. Eleinte furcsa volt, hogy három egyforma gyerek Ül a tanteremben, mindegyikőjüket külön-külön sorba ültettem, de alig volt szükségem, hogy így különböztessem meg őket. Elég volt megszólalniuk. Hasonlítottak egymásra, de Idővel már hátulról is meg tudtam őket különböztetni a hajuk színéről, elrendezéséről. Most már nem tanítom őket, de továbbra is érdeklődéssel figyelem a fejlődésüket, és szívesen veszem, ha dicsérik őket. Zoltánt például nemcsak a tanulásáért, a bábköri munkájáért is dicsérik, a másik kettőt meg ügyességükért. Igaz, tornázni, mozogni mindig is szerettek, megkötni sem lehetett volna őket. A nnak idején, amikor 1972-ben ben meglátogattam őket Naszva- don (Nesvady) még csak háromhónaposak voltak, és egy nyári konyhában lakott a hirtelen hattagúra szaporodott család. Csodálkozom rajtuk most éppúgy, mint a naszvadlak is, amikor a fiúk hazalátogatnak a nagyszülőkhöz. A mama kilenc gyermek közül való, az apának pedig már akkor rokkantnyugdíjas volt az édesapja, így nem tudták őket segíteni, a szülők, mint más fiatalokat; s bizony nekik beosztóan kellett élniük, hogy nemcsak a megszaporodott teendőket tudják végezni, hanem a szerényebb anyagiakból is teljék, amire kell. A gyerekek semmiben sem különböznek osztálytársaiktól, csupán egyforma pulóverük, nadrágjuk az, ami jelzi, hogy ők együvé tartoznak, no meg talán a huncutságuk. Arad belőlük a vidámság is, hogy mi teszi ezt, nem tudom, talán a magas nyakú vllágoszöld pulóverük. András és Csaba most fordítva öltötték magukra, az eleje van hátul. — Igen? — csodálkozik később a törékeny alkatú édesanya, Schlár Andrásné. — Hát ez bizony nagy véletlen — mondja —, mert épp a Zoltán az, aki a legkevesebbet ügyel az öltözködésére. Hanyag kis teremtés, feledékeny, szórakozott. Andrissal és Csabával ez Igazán ritkán szokott megtörténni. Különben ő volt a gyengébb, és ez a kis különbség mind a mai napig érezhető, ennek ellenére ő az, aki jobban tanul, aki mindennel elsőként készül el. Elsőként ült, elsőként kezdett el járni, beszélni. Ö az okosabb, ő tanul jobban, talán ezért Is ilyen szeleburdl. Neki nem kell sokat tanulni, hát nem is nagyon töri magát. Már az Iskolában megjegyzi a leckét, ezért aztán sokszor szinte lehetetlen leültetni az asztalhoz, gyorsan felmondatni a leckét, hogy ne legyen rá gond! — Jó, hogy hárman vagytok? — kérdem a fiúktól. — Néha — jön Zoltán bölcs válasza. Néha jó, mert el tudnak egymással játszani, szórakozni, néha meg nem, mert össze is szoktak kapni. Különösen ha mind a hárman együtt vannak, válik olykor parázzsá az életük. Csaba nagy mester, állandóan szerel valamit, Andris pedig segít neki. Amíg ketfen vannak, megértik egymást, de ha Zoltán is bekapcsolódik a játékba, minden elromlik. Ezért inkább Zoltán magától félrehúzódik, vagy elmegy a Schlár nagymamához, és nemcsak péntek este, szom- baton-vasárnap is ott marad. Ilyenkor az anyuka is egy kicsit megpihen. Nyáron a pionírtáborban az idegen gyerekek eléggé rájuk csodálkoztak, de aztán megszokták őket és ők is elvegyültek a többiekkel. A tábor különben nagy élmény volt számukra, még ma is szívesen és nagy-nagy izgalommal beszélnek róla. Hogy miért, csak később értem meg, amikor az édesanyjukkal beszélek. ök ugyanis nem mindig engedhetik meg maguknak, hogy kiránduljanak a gyerekekkel. A férje rendszeresen túlórázik, de még így is nagyon beosztóan kell élniük. Én azért néha szeretnék „egyes iker“ lenni — jelenti ki Csaba. Zoltán kijavítja, hosszas, kimerítő magyarázatot kerekítve kioktatja a fivérét, miért is nincs egyes iker. Érti ezt Csaba is, de hát amit ért, tud az ember, nem mindig fogadja el, s így vannak ezzel ők is. K ülönben meglepően okosak, értelmesek, azt is mondhatnám, hogy értelmesebbek kortársaiknál, és nemcsak azt értik, miért is nincs „egyes iker“, hanem azt is, hogy miért nincs és egyelőre nem is lehet kerékpárjuk, több játékuk, autójuk. Igen, értik, csak épp nem fogadják el. Ülünk az édesanyjukkal és nővérükkel, Andival, aki 1972-ben kislányként szerepelt az Oj Ifjúság címoldalán, és most annyira időszerű témáról, az iker- szülésekről beszélgetünk. Ök is nagy érdeklődéssel, sőt együttérzéssel hallgatták és nézték az erről szóló tudósításokat. — Tudja, amikor megszülettek, a ml fiúink, mindenki nagyon kedves volt, örült — mondja az édesanya. -—ígérték, hogy ezt meg azt segítenek, meg is volt bennük a szándék, még házat’is próbáltak szerezni, de hát hogyan vállalkozhattunk volna arra, hogy olyan nagy költségekbe verjük magunkat?! Nem is lett volna jó, hiszen a bútorra, a háztartási gépekre felvett kölcsönöket is sokáig törlesztettük. A kezdeti öröm, a jó szándék bár megvolt irántunk, a végén azért mégiscsak minden teher ránk maradt. A négy fal közé már nem jöhet senki segíteni. Hogy úgy mondjam, elfelejtették,, és joggal. Az ezzel járó nehézségeket egyedül csak a család vállalhatja, és ez így volt a mi esetünkben is. Soha nem felejtem el annak a férfinak a szavait, aki séta közben megkérdezte a férjem édesanyját, hogy ikrek-e a fiúk. Igen, válaszolta a Schlár nagymama, amire az a férfi azt mondta: „Ezt csak a legnagyobb ellenségeimnek kívánom!“ Én nagyon szeretem a gyerekeket, örültem, amikor először megláttam őket, mert előtte nem tudtam, hogy egyszerre hárman vannak útban. És még ma is örülök még a látásuknak is. Nagyszerű látni, hogyan fejlődnek, milyen szép gyerekek, soha sem panaszkodtam, haragudtam rájuk, de hát nem könnyű, és kicsit sajnálom is azokat a szülőket, akik négy-öt gyereknek adnak életet egyszerre. Az anyagiakat nem számítva, ami szintén nem mellékes, az állandó készenlét is nagyon nagy terhet ró az emberre. A z első tíz hónapban, míg meg nem kaptuk a lakást, éjjel-nappal tüzelnem kellett, és emellett még ellátni is őket. A gondok később sem szűntek meg. Nincs az, hogy az ember előbb megeteti az egyiket, aztán a másikat, itt mindig mindent egyszerre kell végezni. Négyéves korukig otthon voltam velük. Éjjel még csak megvoltam, mert ha aludt is a férjem, felkelthettem és fel is kelt, segített, de napközben szinte már mutatványosnak éreztem magamat. Három gyereket három Üvegből egyszerre etetni, el sem tudja ezt valaki képzelni. Ügy oldottam meg, hogy vánkosra tettem az üvegeket, és csak arra Ügyeltem, hogy a kicsik meg ne fulladjanak. Nem szoríthattam őket magamhoz, nem simogathattam őket közben, csak arra ügyeltem, hogy az Üveg el ne csússzon. Éveken keresztül a férjemé volt a nagymosás, a nagyobb takarítás, mert én a gyerekekkel voltam elfoglalva. És ez még ma sem szűnt meg teljesen. Sokat kell most Is velük vesződni. Csak akkor tudok megpihenni, ha már alszanak. Amikor nagyobbacskák lettek, jó lett volna beadni őket bölcsődébe, óvodába, mert az egy Csaba keresetből bizony egyre nehezebben tudtunk kijönni. Hat éve dolgozom a táskagyárban, reggel elkészítem az ennivalót, a kislá^ nyom aztán megreggelizteti őket, és együtt mennek az iskolába vagy a napközibe. Korábban én hordtam őket, de mivel fél hétkor mennem kellett, ha hétre munkában akartam lenni, így arra törekedtem, hogy egyedül Is boldoguljanak, hogy ne kelljen olyan korán kelni, elindulni... Az anyagiakkal még így is elég sok a gondunk. Kifizettük ugyan már a kölcsöneinket, de azért még most is be kell osztani a keresetet. Soha nem jön ki az úgy, ahogy azt az ember szeretné, pedig a férjem elég sokat túlórázik, és amikor csak teheti, vállalja a vasárnapi szolgálatokat is, vagonkirakást meg egyebet. Hallgatom Schlár Andrásáét, és bizony nem tudok mit mondani. Az, egyszerű, de szorgos kezek munkáját vtsz- szatükröző lakásból azonban nem hiányzik a könyv sem. Olyan picik, olyan gyöngécskék voltak ezek a lurkók tíz évnek előtte, de itt vannak, szépen fejlődnek testben és szellemiekben egyaránt, pajtásaikhoz hasonlóan felszabadultan játszanak, örülnek. Jó volt őket tíz év után viszontlátni... NÉMETH ISTVÁN
