Új Ifjúság, 1983. január-december (31. évfolyam, 1-26. szám)

1983-02-08 / 6. szám

f

ekete, Fekete, maga megint spekulál. Mondja, miért akar mindenáron kibújni a sítanfolyam alól? — fordított hátat Kovács a fiúnak.'

— fin igazán szívesen mennék, tanár elvtárs, kérem, de se egy rendes ingem, se egy valamirevaló ... szóval tetszik érteni — hajtotta le fejét Fekete. — Legalább ha sílécem és cipóm volna, a többit valahogy...

— Egyezzünk meg. Fekete fordult ismét a fiú felé a tanár. — Bakancsot, sítalpai és talán még nadrágot is szerzek magának, de a többiről méltóztassék ön gondoskodni.

— Igazán nagyon hálás leszek a tanár elvtársnak — engedett fel Feketében a gyomrát szorító érzés.

— Legyen dobogós a tanfolyamot záró versenyen — nyújtott mosolyogva kezet a tanár —, számomra az lesz a legnagyobb hála.

— Ugyan, tanár elvtárs — legyintett Fekete reménytelenül. — Az a táj, ahol én először láttam meg a petróleumlámpa fényét, olyan, mint ez az asztal — mutatott a szoba bútordarabjára.

Kovács maga sem tudta volna pontosan megfogalmazni, miért kedveli jobban ezt a fiút a többi tanítványától. Lehet, hogy amit iránta érez, csak szánalom? Nem —■ vetette el azonnal a gondolatot. — Ez a fiú annyira okos és udvarias, kimondottan férfias jellem, hogy pillanatok alatt feledtetni tudja túlzott kishitűségét.

— jól is jön ez a néhány nap csúszkálás, legalább egy kicsit közelebb kerülünk egymáshoz — zárta le magában a tanár az ügyet, s szedelőzködött haza. Rá is várt még a csomagolás Izgalma, s még vásárolni is kellett holmi apróságot.

Az indulás másnap hajnalra eseti. Fekete az egész délutánját házalással töltötte. Késő este volt, mire egy degeszre tömött hátizsákkal hazakeveredett. Egyik távoli ismerőse kínálta fel neki — kérés nélkül — a legtöbb hasznavehető holmit. Még meleg alsóval is el akarta látni, de azt nem fogadta el, inkább a hosszú zoknik közül választott két váltásra valót.

A nagynénije, akinél egy kis szobácskát bérelt, álmosan bújt elő az ajtócsukódásra.

— Mégis elmész? — kérdezte ingerülten. Nem szerette, ha a fiú csavargott. Megrögzött vénlány volt, aki minden társas megmozdulásban erkölcsi fertőt látott. — Aztán vigyázz ám magadra — intette az unokaöccsét, akinek a neveléséért némi felelősséget érzett —, nehogy valami ribanc elcsavarja a fejedetl — s morcosán visszavonult a szobájába.

— Csak kibírom vele valahogy még azt a két évet — sóhajtotta Fekete, s hozzálátott, hogy újracsomagolja a kopott hátizsákot.

Hajnalban az' elsők között érkezett a pályaudvarra. Kellemetlenül vette tudomásul, hogyan szórakoztatja évfolyamtársait a kanárisárga szélkabát, amely ráadásul majd szétrepedt rajta.

— Mondja, Fekete, mi történt magával? — csapta össze a tenyerét Kovács a fiú láttán. — Tegnap még egészen normálisan nézett ki. No, nem. Kiröhögni nem hagyom magát — vonta félre. — Azonnal vegye le ezt a micsodát. Én addig előkerítem Balog Gitáí, rajta ugyanis egy fekete vitorla lebeg. Bizonyára szívesen ...

Fekete az utolsó szavakat meg sem értette. Egész testét a szégyen érzete öntötte el, amit Gita nevének puszta említése váltott ki benne. „Mi lesz, ha nem megy bele a cserébe?“ — villant át az agyán, de azért gyorsan vetkőzni kezdett.

— Szia, Elemért — csapott a vállára hátulról Gita. — A profi küldött, hogy van valamink, ami csere esetén boldoggá tehetne mindkettőnket.

— Ez igaz — mondta Fekete, s a hangja megremegett. — Dobd le magadról gyorsan azt a vitorlátl — nyúlt a lány felszerelése után.

— Csak ne ilyen hevesen, drágám — helyezkedett be Gita védekezésre.

— A szélkabátot akarom kicserélni veled — suttogta a fiú áttüzesedett hangon.

— Inkább akaszd majd a vonatban az enyémhez — javasolta Gita aztán a leszállásnál elintézzük az ügyet.

vonatot ekkor tolatták az egyetlen, még üres vágányra. A fiú váratlanul az ölébe kapta Gitát, s úgy tette, fel a kocsiba. Mire a többiek észbe kaptak, a két katpt ott volt a közös fogason.

— Most tűnj el — mondta Gita engem nem lehet csak úgy büntetlenül ölbe venni.

Fekete úgy érezte magát, mint egy megrugdalt kutya. Atsomfordált a szomszédos fülkébe, s megpróbálta vé- gigaludni az unalmas utat.

Balog Gita az évfolyam üdvöskéje volt. Külön szépsége a legedzettebb srácokat is megszédítette. Pedig lerítt róla a származása. Nemigen akadt volna olyan rongy- gyűjtő, aki leszurkol egy ötvenest a szereléséért, de a strandon olyan udvar szokott kerekedni körülötte férfiakból, mint valami felség körül a középkorban.

— Elég meredek ez a kaptató — mondta egy nyesz- lett alak az első méterek után lihegve.

Fekete nem ismerte a fiút, bár rémlett neki valami. Talán egyszerre vizsgáztak valamelyik tanárnál. Éppen csak annyit érintkezett az emberekkel, amennyi elkerülhetetlenül fontos volt. Még kisiskolás korában, egy erdei kiránduláson talált egy cigaretta nagyságú gyutacsot. Aztán otthon addig játszadozott vele, míg végül felrobbant, s a jobb arcán egy heg keletkezett. A szülei orvoshoz sem vitték. Hatodik gyerek volt a sorban, s további három taposta a sarkát, ha az akkortájt divatos „zakatolós“-t játszották. Egyébként igazán boldog volt a gyermekkora.

— A szépség múlandó, de a rútság megmarad — intézte el a gúnyolódókat, míg fel nem ébredt kamasz lelkében a legszebb emberi érzés, a szerelem, és a saját bőrén nem tapasztalta, mennyire hazudnak a bölcsességnek vélt közhelyek.

A turistaszálló váratlanul ugrott eléjük egy kisebb tisztás mögül. Ablakai pirosán tükrözték vissza a lenyugvó nap hideg fényét. Néma és béna volt az egész épület. Mindössze egyetlen kémény pipázgatott békésen. Aztán valahol a túlsó oldalon fáradt csdholásba kezdett egy kutya. Fekete akaratlanul is megállt, és kíváncsian körülnézett. Eddig még nem volt része ilyen különös látványban. Gita egy pillantást vetett a fiúra, s alig észrevehetően elmosolyodott.

— Rendben — mondta a fiú félhangosan, és a frissen taposott nyomok között megpróbálta megtalálni azt, amely Giiához vezeti.

^ elszállásolás gyorsan és zökkenőmentesen folyt A y le. Három-három emeletes ágy állt egy-egy “ ^ szobában. Fekete az ablaknál foglalta el az egyik emeletet. ,ßzt is kipróbáljuk“ < gondolta magában, s kezdett átöltözni melegítőbe. Bosszankodva állapította meg, hogy az alsó darabot otthon felejtette. Így kénytelen volt a „tartalék“ nadrágot magára húzni.

A citromos tea illata elvezette az ebédlőbe. Egypáran szürcsölgették már a forró italt, amelyből mindenki kedve szerint meríthetett egy hatalmas fazékból. Feketének, mivel soha sem lakott diákotthonban, és nem étkezett menzán, minden szokatlannak és kissé kellemetlennek tűnt. „Nem érdekes. Teszem, amit a többiek“ — határozta el magában.

Alig végzett a teázással, amikor szólították, hogy menjen a raktárba sílécet és cipőt választani magának.

— Bölcsen telte, hogy elsőnek jött — fogadta őt a tanár. — Legalább kedvére válogathat a szűkös készletben. Azt hiszem, ezek a maga méretei — bökött a ceruzájával az egyik sarokba, ahol egy kupacban várakozott mindaz, amit tegnap a fiúnak megígért.

— Köszönöm — mondta Elemér megilletődve, s a kupacot ügyetlenül magához szorította.

— Azért mindenesetre próbálja fel, nehogy reggel

SZENK SÁNDOR:

JÁTÉK

meglepetés érje. Várom az eredményt — szólt a tanár a távozó fiú után.

— Lám csak. Jó vagyok az öregnél — mondta ki hangosan is, amit gondolt. Ami a szerelést illett, a Priorban sem választhatott volna jobbat.

— Ha nő volna a tanár elvtárs, ezt most kézcsók nélkül nem úszná meg — sietett a fiú még egyszer megköszönni a gondoskodást. '

— Tudom, hogy maga képes volna egy rókáról két bőrt lenyúzni — ütötte el közhellyel a fiú hálálkodását, de egy pillanatig neki sem volt mindegy. E szerint a lista szerint küldje ide a többieket — szólt aztán mély lélegzetet véve. — Legyen szíves ■— tette hozzá valamivel halkabban.

— Először Gita nevét kereste, de nem találta. Egyébként is a tanfolyam összes résztvevői közül mindössze öten szorultak ,fillaml támogatásra“.

Az első vacsorát csendben és versenyszerű gyorsasággal fogyasztották el. A hosszú vonatozás és a kiadós hegyi túra megtette a hatását.

— Ha úgy gondolják, mehetnek és lepihenhetnek — mondta a tanár.

Senki nem mozdult.

— Esetleg egy órácskára még együtt maradhatnánk. Persze a teljes önkéntesség alapján — tette meg újabb javaslatát.

— Maradjunk — szólalt meg egy női hang a könyörgés érezhető árnyalatával.

— Esetleg játszhatunk valamilyen társasjátékot — emelkedett szólásra a nyeszlett. — Vagyunk itt egypáran, akik alig ismerjük egymást. Az ilyesmi, viszont...

— Értjük — intette le a fiút egy szőke lány, és ügyes kezdeményezéssel a kezébe vette a dolgok irányítását. — Köves Joli vagyok. Ezt azoknak mondom, akik ,bsef- leg“ nem ismernének. Most viszont én kérdem, van-e köztünk valaki, aki nem ismeri a „repül a repül a..." játékot.

Senki sem jelentkezett.

íves engedelmetekkel egy kicsit módosítunk a ^ •szabályokon. Mindenki csak egyszer tévedhet. ^^Aki már adott zálogot, az hátat fordít nekem, hogy pontosabb és könnyebb legyen az áttekintésem. Ezzel azt akarom elérni, hogy a játékba mindenki bekapcsolódjék. A bemutatkozás majd a zálog kiválasztásánál lesz. Van valakinek ellenvetése vagy megjegyzése? Senkinek? Örvendek. A kézfelemelés egyetértést jelent.

— Kezdjük márt — türelmetlenkedett az iménti női hang.

— Kérném azt a kucsmát a fogasról — intett Joli a sarok felé —, abba rakjuk majd a zálogokat.

FODOR KATALIN ^^ézkarca

Az első fordulóban, amely azt állította, hogy repül a saroglya, csaknem az egész társaság elvérzett. A nyeszlett még vitatkozott is, hogy a saroglya repül, mert az egy madár.

— Te összetéveszted a kerítést a nyerítéssel — intette le Joli a kötekedőt. — Fordíts nekem szépen hátat.

— Fekete utolsóként dobta be bicskáját a kucsmába. Nem ismerték el neki, hogy repül a tiszavirág.

— Tarthatnék róla egy kis előadást — jegyezte meg mosolyogva —, de semmi értelme nem volna. Ez úgyis csak játék.

— Nyugi, kispajtás — hajolt hozzá Joli —, neked van igazad. Magam is bodrogközi vagyok.

— Gyere ide. Borba' — szólt Joli a nyeszlettnek. i—i Te jogod kiszedni a kucsmából a zálogot, A tanár elvtársat pedig megkérjük, vállalja el a büntető bíró szerepét.

— Köszönöm a bizalmat — hajolt meg íllemtudóan Kovács —, megtiszteltetésnek tekintem.

— Tehát mit érdemel az első és ezért legnagyobb bűnös, akinek a záloga a kezemben van? — tette fel a kérdést Borba.

A tanár egy teljesen ismeretlen oldaláról mutatkozott be hallgatóinak. Humora úgy sziporkázott, mint valami színes rakéta. Szellemesebbnél szellemesebb feladatokat talált ki. Utolérhetetlen megérzéssel bontotta ki a fiatalok álomvilágát.

— Az az elvetemült... szóval, akinek a záloga 3 j > árulja el néhány „becenevem“, és próbáljon meg kifigurázni.

— Nagy László vagyok — emelkedett fel egy vörös hajú fiú szemben a tanárral. — De ugye, nem lesz harag? — kérdezte meg a biztonság kedvéért.

— Ma este nyugodtan le is tegezhetnek — legyintett a tanár. — A tisztességgel kellemetlenségek is járnak. Készültem, barátom.

— Cé-cé — kezdte a fiú a mókát. Erre kuncogás futott végig a hallgatók között. A tanár is felnevetett. Ilyen sokan vannak? — folytatta a fiú. — örvendek. A nevem Kovács. Engem bíztak meg az évfolyam gondozásával. Ezért forduljanak fel hozzám... Mit is beszélek; bizalommal. Egyebek között a lógást sem szeretem. Ezért nem örülnék neki, ha gyakran belógatnának. Hát eny- nyit akartam egyelőre elmondani. És még azt, hogy mielőtt a dogozószobámba lépnének, kopogjanak. De lehetőleg ne a sarkukkal. Azt a takarítónőm nem szereti. Arra mindig dühösen felugrik az ölemből... Úgy látom, félreértettek. A takarítónő nem egy asszony, hanem egy kutya. Azért neveztem el Takarítónőnek, mert mindig sepreget a lompos, de gondosan ápolt farkával. Gondolom értik. Hát így állunk — fejezte be a fiú a tanár kifigurázását.

— Nagy volt, Lászlói — nyújtott kezet Kovács az asztal felett a tanítványának.

^t elég szerencsésen megúsztam — gondolta —, Cakár a tanulságot is levonhatom belőle magaménak: Ha nem akarsz szebb lenni, ne nézz a tükörbe.

Gyorsan futott az idő, s közben rohamosan ürült a kucsma.

— Két zálogunk van még hátra — jelentett Borba. —. Aztán vége a duhajkodásnak. Bezár a kucsma. Mit érdemel tehát az a bűnös ...

— Valljon nyilvánosan szerelmet a másiknak.

— £s ha netán azonos neműek? — kérdezte Borba.

— Akkor csak álljanak, és nézzenek némán egymás szemébe — javasolta Köves Joli.

Fekete bicskája koppant az asztalra. A másik egy rubinköves apró gyűrűcske volt. Balog Gita záloga.

— Ha lehet, oltsátok el a fényeket. Egy falilámpa is elég volna — nézett körül Fekete fokozódó izgalommal. — Talán megértitek, miért kérem — mutatott az arcára, amit lényegében senki sem értett. De a villanyt eloltották.

— Fekete Elemér vagyok, kezdte a fiú a szereplést a bemutatkozással.

— Engem eddig még Balog Gitának hívnak, de lehet, hogy már nem sokáig — szólalt meg Gita Is különös izgalommal. — Egy vallomás előtt semmi biztosai nem tudhat az ember.

Ami ezután következett, ellentmondott minden eddigi tapasztalatának: Gita szembefordult vele és gyöngéden, de határozottan a nyakába csimpaszkodott. A fiú valami szokatlan szédülést érzett. A szíve zakatolni kezdett, de nyelt egy nagyot, és halkan belekedzett a vallomásba.

— Ezt a virágot hoztam neked ma — emelte fel jobb kezét, az ujjaiból egy tulipán szirmait formálva. — Ha elfogadod tőlem, én leszek a világon a legboldogabb ember. Persze az is lehet, hogy tévedek, s te még nálam is boldogabb leszel. En a mai napig nem akartam tudni, mi a szerelem. Bár a hosszú magányos éjszakákon, ébren és álmomban szüntelenül szeretni tanítottál engem. Először egy étteremben láttalak meg. Június másodikén lesz három éve. Azon a napon érettségiztem, s az utolsó húszasommal szerettem volna megünnepelni magam. Mikor megláttalak, majd kiugrott a szívem, s anyám szavai jutottak az eszembe. Egyszer, talán tizennégy éves lehettem, sírva mentem haza egy iskolai mulatságról. Egyetlen lány sem akart táncolni velem. Emiatt — mutatott a homályba burkolt arcára. — Nos ekkor azzal vigasztalt engem az anyám, hogy egyszer majd én is megtalálom azt a lányt, akit a sors nekem rendelt. S annak a lánynak nagyon szép leszek, ö biztosan tudja, már meg is született. Aztán előkeresett egy régi naptárt, amelynek utolsó oldalára volt írva a gyerekek születésének dátuma. Közöttük ez a megjegyzés volt olvasható: ,lda Elemérke álmában hangosan felkacagott, pedig még csak kéthónapos. Megszületett valahol az a lány, aki majd mindene lesz. Június másodika délután.“ — Menj, édes gyermekem, s keresd meg azt a lányt' Még akkor Is, ha a világ végére kellene menned értei így vigasztalt meg azon a szomorú májust délutánon anyám — engedte le kezét a fiú, s a lányt félénken, remegve ajkon csókolta. Az ebédlőben olyan csend támadt, hogy tisztán behallatszott a havas erdő neszezése.

Fekete lehunyt szemmel várta, hogy törjön már fel a gúnyos nevetés, de csak a villany kapcsolója kattant fémesen. Aztán Borba kezdett el hadonászni az üres kucsmával, jelezve, hogy a játéknak vége.

— De még hogy Kovácsi Ezt igazán nem gondoltam volna — csóválta meg a tanár a fejét, s mintha valami jól sikerült poént eszelt volna ki éppen, zokogássze- rűen buggyant ki belőle a nevetés. — Ez jó volt — mondta valamivel később, zsebkendőjével a könnyeit tO- rűlgetve.

í