Új Ifjúság, 1983. január-december (31. évfolyam, 1-26. szám)

1983-02-01 / 5. szám

— $n boldog? Ugyani Miért lennék én boldog? Nem vagyok én boldog.

— Mert nemrég ment férjhez.

— Ugyan, férjhez? Hát igen, férjhez mentem, az igaz, de akaratom ellenére mentem férjhez.

— Miért?

— Mert ha valaki szegény, akkor akarata ellenére is tesz ilyet, előfordul. ■

— A szülei kényszerítették, Vila?

— Ugyan, törődöm is én a szüleimmel. Különben nincsenek is szüleim. Anyám ugyan volt. A rríostohaapám viszont számomra nem létezik. Ugyan, ilyen cselédszemélynek honnan lenne még apja is?

— De hát akkor ki kényszerítette?

— i4 szükség kényszerűen. Mert ha valaki szegény, megy az gondolkozás nélkül is. A szegény is tudja ugyan,, hogy a butaság az butaság, de azért megy, megteszi mégis.

— Így van ez.

— így van. Az én életem története pedig ez: Volt ott mifelénk a faluban egy Antii nevű szép szál legény, pirospozsgás arcú, mint ott az a balzsamka virág, és 6 az érzéseit szerelemnek nevezte, és én is annak az enyéimet vele kapcsolatban. Hiába, ha van szerelem, kedve is van hozzá az embernek, hiúba, no de hagyjuk, ki nem csintalan, fecsegő és csipkelődő, amikor fiatal? No hát ez az Anni hozott ■ nekem perecfüzért a vásárból, meg minden, és én kedves voltam hozzá és szerető, de hát mi von ebben?

— Én különben is szeretem az embereket, és most is, amikor megszólít valaki, és azt mondja, hogy: így van ez, én is azt mondom: így van ez. Miért ellenkeznék én az emberekkel? Hanem az az Antti különben is tetszett nekem. 0 az enyém, gondoltam, és lett volna is, ha ez a Matti, ez á mafla, éppen a legrosszabbkor közbe nem jön. Szerencsétlenségemre jött, és nem is másképp, mint hogy elkezdett engem k'éregetni. Ugyanis, amikor elszegődtem d városba, ez a Matti itt szolgált, ugyanezen az udvaron. Az elején még csak észre sem vettem, pedig nálam nemigen szokott észrevétlenül maradni a férfiember, pláne, ha jól megtermett. Hanem ez a Matti kicsi volt és jelentéktelen. De ez nem akadályozhatta-meg .abban, hogy egyszer csak előttem ne teremjen, és azt mondja, hogy:

■— Vita. .

— Nicsak, ez Matti — mondtam.

— Matti, igen. Matti.

•r-í Mi újság? ■ = - A ^

— Hát mi volna?

— Hát mi volna.

— Nesze, vedd ezt — mondta, és az öklét a markomba nyomta, azután meg elcammogott az tstálló felé.

Nahát, egy tízmárkásl Ezt 6 most nekem adta, gondoltam. Valóban, nekem is adta. És mivel .én szegény leány vagyok, és a -bérem mindössze hat márka havóntd,^ az Vs most ráment a cipőmre,'-gondoltam, hogy hiszen jó is, hogy adta, most aztán veszek rajta kesztyűt Anttinak, és csinálok magamnak egy igazi; városi szabású kabátot'; mert nekem amolyan falust subám volt, ami eddig megfelelt,-bánt am is én. No, hát csináltam is kabátot, piros szövetből csináltam. Csinos is volt.

De hátha ő ezt a pénzt csak tréfából adta. ötlik az agyamba, akkor még vissza is - akarhaija kérni. Ettől féltem, és menekültem előle mindig, amikor csak megláttam. De ő állandóan a nyomomban volt, mintha csak bosszantani akarna. Ha ez valamit talál mondani} gondoltam, letépem magamról a kabátot,. odahajítom a mogorva képébe, és megmondom neki: „Vedd a szemetedet." De ő nem mona pörgettyű, és felordított, hogy 6 nem tűri a csúfolódást.

— Hagyd abba ~ mondta —, és ne csökönyOsködj, most, amikor egy becsületes ember szekerébe jutottál. Hagy abba, és jusson eszedbe, hogy

= nem tűröm a csökönyösséget.

No, hát mit tehettem volna mást, én egyedülálló teremtés, mint hogy hagytam. Lehet, hogy még a hasamba is szúrt volna, a késével, ha ellen- , kezem, ki tudja. ,

Végül is Matti, ott maradt a hálókamrámban, aztán kihidettek a követ- datt semmit, nem is volt rá ideje, ha a szemetedet", mondom majd, nem kező hétre. Az esküvőre vett nekem

én mindig elillantam előle. Hanem adom magamat ennyiért. De még ma- igazi, fekete ruhának való szövetet,

egyszer csak utánam kiált az utcán, gamban tartogattam, amit tudtam, mii és hozott hozzá melldíszt is, amin

hogy „Vita, várj meg“, és megvártam. ' tehettem volna egyebet, mert még tüllcsillagra angyal volt hímezve, és

De hát nem is mertem volna otthagy- visszakérhette volna azt ■ a tízmár- ■ a tüll olyan volt, mint a lehelet, és

ni.' ’ kást, a pogány. egy rigmus is volt rajta, na ez aztán

— Merre mégy? No, gratulált aztán otthon a gazda- Igazán szép ajándék volt, és ez ne— A Tiihonen boltjába, megyek lisz- asszony is, hogy hát úgymond, jegy- kém még most is ott van a fiókos

tét venni a disznónak. A ml marha ben vagyunk, és én pukedliztem ne- szekrényemben, jó volt ez a Matti is,

nagy disznónk rengeteg lisztet eszik, ki. Gratuláltak mások is, és én pu- szó se róla, megtett ő mindent, limosoha ilyen disznót nem etetnék, ez kedlizfem mindenkinek. De hát mi nádét vett az esküvőre, meg minden,

aztán a pogány és én csak beszél- egyebet tehettem volna? És még so- és amikor mondtam neki, hogy felestem neki egész úton a disznóról, úgy- pánkodéit a gazdasszony, hogy hát ö legesen jpazarol, ő csak azt mondta,

hogy ez a mogorva Matti szóhoz sem ezt nem is tudta, és én mondtam, hogy ha van egy kedvére való menyjuthatott, hogy azt a tízmárkást visz- hogy ugyan ki tudta, csak ez a Matti, asszony, akkor az ital is lehet bizony

szakérje. No, de hagyjuk. Amikor ha már akarta, no nem tesz semmit. - sűrűbb a víznél.-odaértünk a Vük órás elé, azt mond- „Nem tesz semmit, nagyon helyes." Rendben is lett volna különben mln- - ja, hogy: mondta a gazdasszony. „Hiszen Matti deinem egyszer csak, szerencsét— Menjünk be és vegyünk gyűrűt, jó ember.“ lenségemre, Antti írni talált onnan a

Vila. Lehet, de mit nekem az ő jósága, faluból, hát csak ez hiányzott ne— Hát csak menjünk — mondtam nincs nekem abból semmi hasznom hem.' Pont az esküvő napjának regén. De hát mi egyebeit mertem volna úgysem. gélén kaptam kézhez a levelét, és írta,

mondani, szegény leány létemre? S És még jól is mehetett volna min- hogy ősszel eljön, -hogy engem megnézem, a fene egye meg, megveszi-e den, ha az a gonosz Matti oda nem kérjen. Még akkor is sírtam, amikor

vagy sem. és megvette az a pogány, lopakodik este a hálókamrámhoz. az esketésnél álltam, ha arra gondoljobbat nem mondhatók rá. — Nem kell most megharagudnod tam, hogy Antiinak most már egyál— Most már jegyben is volnánk — — mondom engesztelöleg —, vissza- talán semmi megkérnivalója nincs

mondja Matti, amikor az utcára ér- fizetem én azt a pénzt, mihelyt csak rajtam.

tünk. tehetem. Ebből a jegyesésgből úgy- és sírtam az esküvőn, de úgy, hogy

— Lehet, hogy így van — mond- sem lesz talán semmi. a zsebkendőmet akár ki is csavarhattam. De hagyd csak, gondoltam ma- — Miért ne lenne? tam volna, ha akarom. Még a pap is

gamban, kapjam én meg a béremet, — Lehet, hogy másra' várok — mondta. Mattinak, hogy „léau kedmajd megmutalom neked, jegyben va- mondtam. vés a feleségedhez. Matti, mert nagyunk-e. Megkapod akkor a pénze- De akkor Matti dühbe gurult. A gyón finom érzésűnek látszik". „Keddet, a gyűrűdet és a kabátot is. „Vedd szemel úgy forogtak a fejében, mint oes is kell, hogy legyek“, mondta

Matti. És valóban az is volt.

— Mi a csoda vetett téged akkor az utamba, és mi a csodáért adtad nekem azt a tízmárkást? — kérdeztem kíváncsiskodva Mattitól.

— Ml, hát nem tudod? Az, hogy csinos vagy, és piros az orcád — mond- ta.

No hiszen, azt a piros orcát Antti is nézhette volna, gondoltám, de nem mondtam semmit.

Én aztán azt az Antiit akár el is tudtam volna tálán felejteni, ki tudja, de hát nem eljött ősszel a városba, úgy, ahogy mondta, és még eljött hozzánk, én otthon vagyok a tűzhely mellett, és gyúrom a krumplit a disznónak, mert akkor nekünk már saját disznónk volt. Egyszerre csak megjelenik ott, és azt mondja:

— Eljöttem megkérni Vitát, hogy a szavamat megtartsam, de hát már mások is Jártak itt kérObem

— Mások is — mondtam —, mások is jártak már itt. — És belehasított a szívembe, hogy éppen ez az Antti az, akiről én mindig úgy éreztem, mintha egyenesen nekem lett volna teremtve.

Letöröltem a krumplit a kezemről, és keményen kezet fogtunk.

— Üljön le, Antti, Iszunk mindjárt kávét — mondom —, nem kell most már azért haragudnU

— Hát nem is, azért a semmiségért — rnondja Antti, és leül.

Ittuk aztán a kávét, de nem ízlett, pedig jó kávét főztem, jó sok kávét tettem bele és cikóriát is, nagy darabot. Anttinak különösen. De nem ízlett sehogy sem. Hol lehetett vajon a hiba? Megesik az ilyesmi az emberrel, ha van még szerelem, hívhatják azt aminek hívják, ha valaki után vágyik, hiába, amikor még fia tál, ha van érzés í.í

I

MARIJA JOTUNI:

I HA VAN ÉRZÉS

i

A parlag, akár a barnára mázolt felkiáltójel,' itt himbálózik az ablakunk szegletében. A távozó út sarlója. Lovak. Társzekerek.' Fák. Csupán később, íölnötten éreztem meg egykori, botor kezdeményezéseinket. Valahai mozdulataink, gesztusaink pöttyöző jeladásaink kélnek bennem újra. Mint a némafilmhez, ha váratlanul aláfestő zene, és tört szárnyú, ember alkötta mondátláncolat szegődik, felismerem egykori hangjainkat. Akárha felélénkül a kimere- vltett kép, úgy lendülnek mozgásba a közelebbi, és távolabbi körvonaiak. Végül is minden-minden a helyére kerül, és íllény falu is a helyére kerül. Mint a naiv festők tünde, égbe szálló képei: olyan ez a világ. (Persze minden alaphelyzet önnön fenségét élteti.) A koldus-kopár reggelek, ismétlődő, önmagukba konyuló képsorok, hogy fulladni kezdene az élő. Mégis, mintha oltárképhez közelítettem volna: A szomorúság, a csömör és a ragaszkodás kibogozhatatlan béklyójában vergődtem, s afféle külső, de meglttasült szemlélő voltam. Észrevétlenül, „oldalazva“ közelítettem a Máma, a Papa hasonlatosságú árnyakhoz,' Időt álló figurákhoz. Ezer- esztendős érkezésükkel a lényük mögött, feltűnésükkel e szegélyeken, s

VAJKAI MIKLÖS:

Mese a Gyitaicsía-lányról

a szakadatlan, teremtő ábrándjuk hiányával, akár a bronzba öntött Idő-áz- tatta szobrok, szoborcsoportok. (Nincs gyermetegebb, de koraérettebb nép sem. Megtiport, vérvesztes, lázáros. nép. Lázálmokkal. Didergő, csodás rá- fogásokkal. És ez a Sík: az Idő-döngölte, unott parlag, akár az elhasznált, kiégett test. jelképével, mintha e nemzetet Igazolná.) A Gyümölcsfa- -Lány, mintha az Idő kezdetétől a peremen állna. Egyhangú részvétele: ünnepélyes. Merítkező szemlélője a pőre pallérozottságnak. Mélyharna földnek. Sárló moccanatlanságnak. A )elenléte? A Jelenléte mindenütt ott van. Emberek magánvilágában. Szekerek derékaljaiban. Akár a lebbenő tüll: mohaverte, ősi fáink — Idő-nyo- morította — ágaira, törzseire tapad. Érzelmeiket álcázva, leginkább oldalazva, pillantást alig vetve reá, megközelítjük. Emlékezetünk cellájában egy kép. Ama kitörölhetetlen Pillanat, amikor fehér ruhájában feltűnt

a szegélyeken. Évszázadok múlottak el. Mégis... mintha ma történt volna... Akkor könnyed remegés uralta el a tájat. A föld ocsúdott. És ml kórusban-kiáltottuk a szemünkkel, a vérünkkel, a kordában tartott, forrongó lényünkkel, hang nélkül kiáltottunk

,iJó, hogy Itt vagy.::“ — így früs- tök készítése közben a Mama. Ez a nappali fa-kongású, kiégett asszony. (Szétvetett, pőre lábaival. Aszottan, akár a kajszuló fa. Ha megérinteném ezt az Időben elporló, köhlntgető fe- hérszemélytl)

S a Papa is: .,„10, hogy itt Van.-:.“ (Apám nyúzott, egyhangú parasztarca. A szerénységből rátarti (.?),. ünnepélyes (7), sírig menetelő (?) .parasztarcai)

Éjszakánként néha különös, gyerekfület bántó zajokra ébredtem. Sipáko- 16, sírós, ragacsosan nyúlós, szapora lélegzetvételekre. ízületek pöttyöző hangjaira. Hullámzó-váltakozó kontúrokra. És arra: hogy a Mama aprókat köhlntgetve röhlncsélt. „Lehetetlen ;:— gondoltam. „Lehetetlen, hogy ők ketten ..: A világ csúfságára ...“

A Gyümölcsfa-Lány közelében íme, így csapódik le életünk megannyi momentuma. Ha mozdulunk, lódulunk valamerre, nyúlánk törzse mellett haladunk el. Megtértünkben utunk — titokban — elsőként hozzá vezet. Itt kék: a kék. És zöld: a zöld. Az embernek kedve nyílik. Lám, még padot is faragtunk színes árnyékába. „Jó, hogy Itt van..." — tanúja önvádjainknak, és annak az érthetetlen merevségünknek, ami keresztülhúzza a vágyainkat, hogy azonosuljunk vele. így maraduhk meg magunknak. A botor magánvllágunkban talányosán díszelgőnk. Hazugságainkkal színezzük. Közegeinket élesztgetjük. A koponyáinkból a ,,jó-hogy-itt-van“ fogalma sistereg kígyózóan minduntalan elő, s nincs elszánásunk a legfontosabb cselekedetre. Tudom, mint ahogyan mindannyian tisztában vagyunk ezzel, hogy Idő múlásával ünneplő ruháinkért nyújtjuk a kezünké* hogy magunkra öltve a megyehatárig kísérjük öt, ha elfele halad tőlünk .: 1

EUGENIO

MONTALE:

A hószobor

Hideg van, Sankt Morltzot betemette a hó, a fűtőtestből pompás meleg árad, s én pizsamában sétálgatok (a szobában). Nem síelek, nem korcsolyázom és nem mászom hegyet, nem szeretek szánkózni sem, a hegyekben számomra unalmas a nyár és elviselhetetlen a tél. Azért jövök ide év végén, hogy megnézzem a Kind barátom rendezte táncestélyt, szert tegyek egy kartoncsacslra, trombitára, papírcsékóra vagy bármi efféle bolondságra, és hogy véglgélvezzem a pezsgődur- rogás közepette összeölelkező családok látványát. S eljövök legfőképpen azért, hogy láthassam a hatalmas hőszobrot, avagy hóembert, melyet S. úr épít a szállodája elé, épp átellenben az enyémmel. Ablakomból gyönyörködöm a tüneményes hőemberben. Vagy három méter magas, tollas kalpag van a fejéin, szájában szi- , var lóg az örökké lepoty- ; tyannl készülő hamuval, két j retket visel fül és két fej , hagymát szem gyanánt, ka- | bátján három répa a gena- | bolás. Valamiféle középutat | képvisel Churchill és Grock között. Hanem engem leginkább a hagymaszemek'' vonzanak. Az első naptól fogva, holmi képzettársítás I útján, a lehető legkönnye- sebb érzelmeket keltették bennem. A monstrum elr, ehhez nem fér kétség. 0 az i egyedüli lény, aki ltt, e víg- j ságos napokban, amúgy Is- : : tenigazáből sírni képes. Vö- ' ! rös és maró könnyeket sir, akkora cseppeket, mint egy- I egy blldárdgolyő. Csakhogy j rajtam kívül senki se látja i legördülni a könnycsepp«- ■ két Nem a tavalyi vagy a ; i tavalyelőtti hőember ez, új- '

: jászületlk minden esztendő- ; i ben, az én számomra mégis : ■ mindig ugyanaz. Nem csupán azért sír, mert szem- j gödreiben hagyma dudoro- í I dík, sír ö még más egyéb I miatt Is, amit kifejteni nem j tudok, de úgy vélem, tölös- I leges is volna firtatnom. S I mikor aztán friss hőréteg bugyolálja be, a szeme még cslpásabbá, még permete- sebbé válik, akkor Chur- chillre nem is hasonlít már. Ott tornyosul, mondván: j egyedül Grockra hasonlít i „Élitek világotokat? Jő mu- i ! látást Síroik és valameny- ! • nyiőtök helyett, míg csak el nem olvadok, és le nem hul- lajtom ezt a két fej hagymát az utca mocskos sarába.“

Nem találkoztam soha Moby ölekkel, a fehér bálnával, de több ízben láttam Grockot, s a leheletemtől párásodő ablaknál állva megpróbálok szót váltani a csodás hóemberrel. „Engedje meg. Mester — mondom neki —, hogy csatlakozzam az ön csillapíthatatlan, totális, egyetemes sírásához. Azért jöttem ide, hogy önt lássam, méltatlanul bár, de ‘ én vagyok talán az egyetlen Itt, aki megsejtheti sírásának okát. Beleolvadok majd én is az ön sarába, nekem is két hagyma van a szemem helyén, egy szál répa az orromén ... Engedje meg. Mester, hogy én ...“

Halk kopogtatás az ajtón, belép a teámat szervírozó szobalány. Toszkánából származik, merőben gyakorlati beállítottságú, vajmi kevéssé hajlik a miszticizmusra.

— Mit szól hozzá? jegyzi meg, észrevéve, hogy az ablaknál merengek. —

Ez idén is odaplántálték azt I a rémséges madárijesztőt.

I — Bizony — dünnyögöm közönyösen. — Micsoda be- I hemót hóember. Ki látott j még Ilyet?

SZABOLCSI ÉVA

I fordítása