Új Ifjúság, 1983. január-december (31. évfolyam, 1-26. szám)
1983-05-31 / 22. szám
4 V alamivel tizenegy 6ra után fölérünk Kupecsek Bélával, a zsé- rei (Zirany) mészgyár Ifjúsági szervezetének az elnökeivel — aki korábbon mint mester dolgozott Itt a gyár kőbányájában — a Zsibrice alá. Csend és béke uralja az egész bányát. A gyárban ugyanis, ahogy megszólalt a kürt, a délelőtti műszak bag- gerosai, sofőrjei, szalagkezelől, robbantómesterei, vagy negyvenötén, a- kik a bányában dolgoznak, leállították gépeiket, és leültek, hogy elfogyasszák ebédjüket. A nagy sziklák, az óriási kőfal fölött azonban mintha füstölne valami, de az nem füst, hanem finom fehér por. Földesl Ferenc fúrömester fúrógépe ontja azt. 0 az egyetlen, akire itt nem vonatkozik a gyári kürt ebédszünetet jelző hívó szava. Egyszemélyes „kollektívájáért“ kár lenne autón felkapaszkodni a hegyre az ebéddel, különben sem tart rá igényt. Annyi ennivalót és vizet visz magával, amennyivel reggeltől a műszak végéig kitart, sőt ha rádupláz, akár estig is. Néha egész hónapon át dolgozik, hogy utána egy másodperc alatt leomoljon az egész kőfal. A lyukakba ugyanis robbanószer kerül, és annak segítségével mozgatják meg a tömör sziklafalat. — Itt mindig ilyen nagy a csend és a nyugalom? — kérdem a kísérőmtől. — Általában. Ha nincs baj, megy a munka, az emberek csendben végzik dolgukat. Viszont elég, ha csak egy motor felmondja a szolgálatot, rögtön „zörögnek“ lentről. A hegy csodálatos nyugalma, friss levegője kísér fölfelé. Földesi Ferenc fúrömester sem veszi észre érkezésünket, csak amikor megállunk mellette, riad tel. Elszunyókált a glrbe- -görbe ágra terített vattakabát árnyéka alatt. Föl is pattan hát a maga készítette sátor alól, mint aki tudja, nem illik, ha a munkásembert alva találják. De ki nem szundítana el itt, ebben a nagy melegben és magányban? Knitinhr’n még álmából is fölA nagy „amfiteátrum“ Luiiyiia jánus riad, ha a gép másképpen zúg a megszokottnál, holott korábban borbélyként dolgozott. 1976-tól van itt. Ez pedig jellegzetes zsérel sors. Elöbb- -utóbb mindenkit elcsábít a gyáf. Az alatt a hét-nyolc év alatt, amióta itt van, már úgy kiismerte a gépét, amelyen dolgozik, hogy még azt is hallja, amikor ott lenn, húsz-harminc méteren, a szikla mélyében lepörcen a fúrófej vidlo-kése. — Közismert, hogy a borbélyműhelyekben sokat beszélnek, tréfálkoznak az emberek. Nem hiányzik a sok beszéd? — kérdem. — Nem mondhatom. Meg különben Is, azért teljesen nem hagytam el a szakmát. Hetente kétszer még mindig megcsattogtatom az ollóimat. Szeretek hajat vágni. Megvan hozzá a nemzeti bizottság beleegyezése is. így aztán esténként kibeszélem magam, itt meg nyugodtan hallgatok. Tudja, ebben is van valami jó ... — Mi az? — Hát például, hogy nekem van a legjobb kollektívám ... mivelhogy csak egyedül vagyok, nincs, aki el- lentmondjon — mondja, és elmosolyodik. — Látom, azért szereti a régi szakmáját. Miért hagyta ott mégis? — Sok volt az utazás. Reggel ötkor már mentem, és hiába fejeztem be időben a munkámat, csak későn jutottam haza. Este még rosszabb volt. Nyolcig csak ténferegtem. Mit csinál aztán Ilyenkor az ember? Csak sörözik. Hát kell ez nekem? — És miért épp ide, a bányába, túrómesternek jött? — Hát, mit tudom én. Talán mert itt megadták a hatos osztályt, meg aztán már voltam bányában is, 1951- ben.- Abban az időben kellett a sok szén, szervezték, toborozták az embereket, engem is meggyőztek a vállalatnál, ezért aztán egy évre aláírtam. — Ml lett az egy év után? — „Leszereltem“, s eljöttem, amilyen gyorsan csak tudtam. — Miért? — Rágondolni is rossz! Nem éreztem a munka ízét, nem hallottam, mit mondanak a kövek, háromszor is betemettek, és az a harmadszori, az utolsó volt a legrosszabb. Egy órát is a kő alatt voltam, többször nem kísérelem meg a szerencsémet... — Azért egy kicsit hosszú itt B nap? — Mikor hogyan. Ha hosszú, olvasok — mondja, és odamegy a géphez, ahol a poros szerszámládából a kalapácsok, kulcsok, fúrófejek és munkakesztyűk közül előveszi az Igelit zacskóba csúsztatott regényt. Míg ml beszélgetünk, a gép szor- galmasun pörgeti, forgatja a nyolcvan milliméter átmérőjű rudat. Mlkür a végére ér, Földesl Ferenc átkapcsolja a gépet, a fúrófej fölszalad a létra tetejére és forog tovább. Közben a mester a kompresszorra kapcsolt gumitömlővel elszívja a fehér kőport, majd könnyedén, mint egy erőművész, a vasrudat a forgó fúrófejhez Illeszti, és a gép tovább dolgozik. — Mire ügyel a legjobban? — kérdem. — Mindenre. Azért Is nem megyek el soha a géptől, hogy el ne akadjon a fej. — El szokott akadni? — Hogyne. Amott ni, láthatja azt a rudat, ami kiáll a földből, se ki, se be — mondja, és mutatja az égnek meredő vasrudat. — Miért szorult be? — kíváncsiskodom tovább. — Nehéz megmondani. Valami üreg Kupecsek Béla kiséröm, a SZISZ üzemi szervezetének az elnöke vagy mi volt előtte, illetve inkább mellette, belecsúszott és megszorult. Van itt a közelben egy barlang, lehet, valamelyik járata vagy repedése egészen Ideért, így aztán ... — Mi lesz a rúddal? Ez most már ott marad? — Nem, dehogy. Kár lenne érte. Ha robbantunk, kikötöm, és a kötő majd úgy kidobja, mint Dávid parlty- tyája a követ — mondja. Közben megérkezik Marcel Tencer, a bánya fiatal vezetője, aki Nová Bafiából származik, s korábban a geológusok mellett dolgozott. A gyár hirdetésére jött ide dolgozni. Amikor bebizonyosodott, hogy lakáshoz is juthat, gyorsan átlépett. A felesége is Nová Baiía-1, de Nyltrán járt iskolába, így aztán nem volt nehéz őt meggyőzni, hogy vele tartson. Most ö Is a gyárban dolgozik, bérelszámolóként. — Jó hideg vizet nem hozott? — kérdi Földesl Ferenc a vezetőt, majd sorba járják a furatokat, és ellenőrzik a kőrakásokkal kijelölt furathelyeket. Végül megegyeznek, hogy a továbbiakat harmincnyolc, harmincöt, harminc, illetve huszonnyolc méter mélységig kell fúrni. — Hallom, elégedetlenek magukkal a gyárban, nem a legjobb minőségű követ szállítják. — Nem rossz kő ez, csak sok benne a magnézium, ami még nem Is lenne baj, ha csak normális építkezési meszet kellene', égetnünk. De ml mostanában a habbetongyárak részére égetünk leginkább, s nekik jobb mészre van szükségük ... — Miért nem mennek följebb, látom, ott sokkal tisztább a kőzet? — Nem engedik a környezetvédők. Azt mondják, ez nagy' beavatkozás lenne a környezetbe, és a Topofíany felől érkező szél sem állna meg Zsibrice alatt, bezúdulna Nyitrára, a városba, s ennek ki tudja, milyen következménye lenne. De hát minden rossz jó valamire. Az eredeti geológiai fölmérések azt mutatták, hogy ahol most vagyunk, megfelelő a kő minősége, de lejjebb 'már nem. Mi most saját költségünkre és belátásunk szerint elvégeztük a vizsgálatot, és megállapítottuk, hogy a geológusok annak idején egy ísicsit túlságosan is óvatosak voltak, úgyhogy egyelőre semmi vész, megyünk lejjebb. — És később? — Az még majd elválik. Ha nem lesz elég mész, bizonyára megengedik, hogy valamit még lenyessünk a hegyből... Elköszönünk Földesi Ferenctől, s ahogy ballagunk lefelé a hegygerincről, az úton három-négypercenként elmellőz bennünket egy-egy nehéz, húsztonnás Tatra-dömper. Az egyikben Elgyütt Rudolf, a másikban Bús Péter ül. Fönn megrakja a daru a kocsit, lent pedig beleöntik a garatba, ahonnan pedig viszik a kötélpályára függesztett kosarak a rakományt az égetőkemencéhez. Az út lejt és jócskán kanyargós is, úgyhogy oda kell figyelniük. Később lenn beszélgetünk Is. Elgyütt Rudolf elég rég ül már a kormánykerék mellett és ugyanígy Bús Péter is. Az egyikük harminc éve, a másik tizenkilenc. Teljesítmény szerint kapják a fizetést. Rendes emberek, akkor haragszanak csak, ha »a-i lamiért lehívják .őket a kocsiról, vagy ha leáll a kötélpálya, és ők nem dol- gozhataak. Bús Péter, amikor látja, hogy Kompan Vince robbantómester elindul a kis fészer alá, hogy felrobbantsa a következő adag követ, megfog és behúz a kocsi nagy kosara alá, nehogy a fejemre essen egy mesz- szebb zúduló kő. A hatalmas porfelhő szinte betölti az egész nagy „amfiteátrumot“. Megpróbálom lefényképezni a látványt, de alig pár másodpercig tart, és máris elül, az emberek pedig, így a két sofőr is, elindulnak, hogy folytassák a munkát. Én Kompan Vince bácsival, a jó öreg robbantómesterrel beszélgetek: életéről, gyerekeiről, munkájáról faggatom. — Ezt majdnem mind én robbantot- lam itt ki — mutatja széles mozdulattal a bánya zord sziklafalait. A szomszédos Szalakuzról (Podho- rany) jár be a bányába, amióta csak beindult a gyár. Túlvan már a hatvanon,. ezért már felül a vonatra, úgy jön naponta munkába. Azelőtt gyalog tette meg ezt a hat kilométert, egyrészt mert nagyon szerette a hegyet, másrészt mert szereti a gombát és mindig összeszedett útközben néhány szemet. De ha eső után van, most sem rest gyalogolni. Nos hát ennyit a bányáról. Később még másokkal is beszélgetek. így többek között Marcel Tencerrel leülünk az irodájában és vele meg a műszakmesterrel, Lohyiía Jánoseal Is. — Össze szoktak veszni? — kérdem, amikor látom, hogy az utóbbi nagyon belefeledkezett a gondolataiba. Elneveti magát, és nem akarja megMarcel Tencer mondani, hogy talán épp tizenöt perccel ezelőtt kellett valamelyik munkatársát leteremtenie. — össze — mondja végül többszöri unszolás után, de hát az a lényeg, hogy megy a munka. — Tudja, emberek vagyunk — toldja meg a mester szavát a bánya vezetője —, az Igazság azonban mégiscsak az, hogy bárhogy is van, itt mindenki magáénak érzi nemcsak a gyárét, hanem a bányát is, így aztán semmit sem kell kétszer magyarázni ... Mit fűzzön mindehhez az újságíró? Hogy csend, nyugalom honolt a bányában? Nem egészen. A robbantásoknál jócskán be kellett fognom a fülemet, de utána valóban ismét érezhető nyugalom lett úrrá mindenen és mindenkin. Az emberek magatartásából Is ez áradt. NÉMETH ISTVÁN A szerző felvételei Földesi Ferenc fúróuiester Elgyütt Rudolf szinte elvész a nagy dömper belsejében Kompan Vince robbantömesteir „HEGYFOGYASZTÓK“
