Új Ifjúság, 1982. július-december (30[31]. évfolyam, 27-52. szám)
1982-08-24 / 34. szám
Ondrei Jankov.skp M vekkel ezelőtt, amikor Petőfi Sánf dór édesanyjának, Hrúz Máriá" nak a szülőfalujában jártam, hallottam először azokról az óriási harcokról, amelyek Necpalyban, a Fáira lábánál a Szlovák Nemzeti Felkelés idején folytak. Még a kastély két úri lánya, Justh Rozália és Mária is bekapcsolódott a felkelésbe, ök voltak a francia partizánok tolmácsai, mert egyedül csak ők tudtak abban az időben franciául, s amikor a partizánok visszahúzódtak a hegyekbe, ápolónőkként velük tartottak. A falu krónikája ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy a lányok megértették, vége a régi világnak és az újat nemcsak várni kell, hanem tenni is kell érte valamit. Vajon kik voltak azok, akik abban az időben fegyvert ragadtak, és hogyan emlékeznek vissza ma az egykori eseményekre? Előbb a Justh-kastély parkját járom, csodálom az évszázados faóriásokat, különlegességeket. Az egykori gazdasági épületben búg a gyalugép. Jozef Pakán- tól érdeklődöm: — Rossz idő volt az, tudja, testvér —- kezdi az inkább hetvennek, mint hatvannak látszó idős ember. Megviselte őt az idő. Mondom is neki, üljön már le a közeli padra. — Nem, nem! — tiltakozik. — Tudja, kehes vagyok én teljesen, mert nemcsak a fejem, a tüdőm és a szíyem gyötör szüntelen, hanem a lábam is. Bejárok ide segíteni, hogy kissé mozogjak és hogy emberek között legyek, mert már nemegyszer összeestem, és ha nem lett volna valaki mellettem, akkor már rég ott lennék a domboldalon a templom mellett. Tehát hiába Invitálom a padra, nem nagyon üldögélhet, mert gyorsan elgémberedik a lába, és utána sokkal nehezebb felállnia. Mindez természetesen visszanyúlik a felkelés idejére, amely először Nagymihályban (Michalovce) érte. Mint tényleges katonát, parancsnoka, Kladny százados tájékoztatta először a felkelésről, aki hallgatva a felkelők adóját, összehívta a túród illetőségű katonáit. Miután megeskette őket, hogy nem árulják el, elmondta nekik, mi is történik szűkebb hazájukban. Utána, amilyen gyorsan csak lehetett, szabadságolta őket, kit betegség, kit családi okok miatt, és ök rend re hazaszivárogtak, és századosuk parancsnoksága alatt beálltak a felkelők soraiba. Többfelé harcoltak, majd beszorultak a necpalyl völgybe és Revúca felé hátrálva húzódtak vissza a német túlerő elől. Még ma is, meghatódva emlékezik vissza az eseményekre, különösen a revúcaiak áldozatkészségét, találékonyságét dicséri. Sokszor az utolsó kenyerüket, krumplijukat osztották meg Necpaly ma — ezt a címet is adhatnánk ennek a képnek. Egyébként a falu lakosai úgy tudják, hogy valahol itt állhatott Hrúz Mária szülőháza. Riportunkkal a 38 évvel ezelőtti Szlovák Nemzeti Fel kelés eseményeire emlékezünk. A résztvevők élete sokszor hajszálon múlott, és a visszaemlékezéseik még ma is sok-sok tanulsággal szol gálnak. 38 ÉVE a menekültekkel ö maga fogságba esett, és koncentrációs táborba került. Már a hadseregből is betegen engedték el, így aztán csont és bőr lett a táborban. Szabadulásuk után vagy fél évig tartott, amíg lábra tudott állni. — Tudja, testvér — csak azon csodálkozom, hogy az emberek nem tanultak az egészből, és még mindig vannak a világon olyanok, akik újra háborúzni akarnak és háborúznak is. Nem, egyszerűen nem tanultak ebből a mérhetetlen szenvedésből — fejezi be élete történetét. —0— Az egykori eseményeket ma két krónika is őrzi a faluban. Az egyiket „menet közben“ jegyezte fel a falu addigi krónikása, Frantisek- Holly lelkész, aki egyben a falu bírója is volt hosszabb időn keresztül. A másikat a felkelés után Ondrej Dlbák, a felkelők egyike Irta, és így tulajdonképpen ő Is saját élményeit rögzítette a krónikában, akárcsak a lelkész. Érdekes összehasonlítani a két krónikát. Az első szerint meglehetősen enyhe téllel indult az 1944-es év, sokat esett, és ezért sokat betegeskedtek az emberek. Jól ért véget a farsang, és már valamikor március derekán megindult a szervezkedés a faluban. Érdekes az említett Justh-lányokról szóló feljegyzés Is. Ebben az áll: „1944. szeptember 5-én megálltak nálunk a justh-parkban a dicső francia partizánok, a nagyszerű harcosok Streőno felől hátrálva az ellenség túlerői elől, hogy egy kicsit megpihenjenek. A lakosságunk örömmel üdvözölte őket, gyümölcsöt és ennivalót hordott nekik, és a kastély két úri lánya, Justh Rozália és Mária, akik egyedül tudtak csak franciául, fordítottak nekik. Amikor az tán tizenkét óra felé felkerekedtek és továbbmentek, a két lány is velük tartott, és mint ápolónők segítettek nekik, mert megértették, hogy vége a régi világnak.“ A kőt lány közül az Idősebb egyébként a fővárosban él, a húga pedig Trnavában, akinek a férje orvos, négy gyereket neveltek fel, és nyaranta még ma is visszajárnak a községbe, s a gyerekeikkel együtt élvezik a gyönyörű necpalyi tájat. Pavol Bukovsky Pavol Balko, a nemzeti bizottság titkára A másik krónika pontosan rögzíti a Forradalmi Nemzeti Bizottság megalakulását, a partlzánparancsnokok, 2in- gor és Jegorov nevét, parancsait, és tudósít arról is, hogy már valamikor április elején illegálisan meglátogatta a községet Karol Bacílek. A harcok, mint ahogy a Szlovák Nemzeti Felkelés történetéből tudjuk, ideiglenesen a német túlerő győzelmével végződtek, de a krónika azt Is feljegyezte, hogy Necpaly és a környező falvak, mint FolkuSová, Biela a végsőkig kitartottak. Hogy ez nem volt könnyű, erről később Pavol Bukovsky, Pavol Balko és Ondrej Janovsky szavai is meggyőznek. — Hogyan is volt? — kérdez vissza Pavol Bukovsky. — Enni nem nagyon volt mit. Naponta legfeljebb egyszer, és az életünlí legtöbbször csak hajszálon múlott. Az egyik alkalommal, amikor őrségen voltunk, hallottuk, hogy kegyetlenül szólnak a fegyverek,- porzott körülöttünk minden. Egyszer csak megszólalt valaki, hogy gyertek ide, mi a tíéitek vagyunk. Oroszul szóltak, hogy igyi szu- da. Senki sem sejtette, hogy az a németek csapdája. Voltak, akik elindultak, és pár pillanaton belül már nem éltek. Egyszer én ‘is elindultam, de aztán gondolkodtam, hogyan lehet az, hogy a miéink, ha még lőnek is ránk? Megálltam, és figyeltem, és ez volt a szerencsém, mert különben ma az én nevem Is ott lenne az emléktáblán, Pavol Bukovsky türelmetlen, már menne. A szövetkezetben, az állattenyésztésben dolgozik, s mint mondja, az állatoknak , pontosabb az órája, mlfit az embereké. Ondrej Jankovskynak is hajszálon múlott annak Idején az élete. A szomszé- ! dós FolkuSovában, az Iskolában szállásolták el őket. Jegorov parancsnok még mondta is, hogy nem szabad a közéuü- letekbe húzódni, neki már volt kellő tapasztalata, de ök mégis maradtak. Alighogy elszundítottak, az éj leple alatt jött a német kommandó, és három társa egyenest a karjaikba szaladt, ö maga nem az ajtón ment ki, hanem a padok ,, alá húzódott, és ez volt a szerencséje. ' Később sll^erült egérutat nyernie. Amikor a felkelés fő erőit már. leverték, ők a necpalyi és a belái völgyben még vagy három hétig tartották magukat. A túlerő talán százszoros is volt,- így hát nem győzhettek, de legalább megmutatták, hogy mire képesek, mit akarnak ■— véli Pavol Balko, a nemzeti bizottság titkára, aki megmutatja az emlékművet, majd a Felkelés útja nevű utcájukat. Amikor pedig arról faggatom, hogy mi volt a legemlékezetesebb, bevezet az emlékszobába, és megmutatja M. Cígerová háború után keletkezett „Ej, az volt a harc Necpálynál“ című kinagyított írását; „Sklabitía, Beid, Necpaly, FolkuSová, Blatnice. Egy sor község, amely a Nagy-Fátra völgyeiben húzódik meg. Falvak, ahol néhány évvel ezelőtt az igazságért harcoltak az emberek.“^ Nos, gondolom, ehhez ma, közel negyven év után sem tudok hozzátenni semmit, talán nem is szükséges. NÉMETH ISTVÄN A szerző felvételei A Felkelők útja, ahol az élelmet és a ruhát hordták a hegyekbe. Háttérben a. szép kicsi katolikus templom tornya.
