Új Ifjúság, 1982. július-december (30[31]. évfolyam, 27-52. szám)

1982-08-17 / 33. szám

7 VAJKAI MIKLÓS 1 Ä klsviärost pékség mos'dójáhak vá- lasztófalait rég eltávolították., Zim szomszédságában, a vízrózsa alatt Ve­ra hajlongott. Zim akkor szakította meg a kapcso­latát a lánnyal, amikor megházaso­dott. Amíg a Verácskához hasonló nók az idő folyamán elmosódott paravánokká szelídültek, az 6 Renátája egyre va­lóságosabbá serdült, és amióta meghá­zasodott, a kettejük közötti kapcsolat intenzívebbé lett. Zim imádta az asszonyt. Az otthon töltött órákat. Örömest elnézte, hogy piros ruhácskájában a konyhában haj­longott, és a hétvégeken, de gyakran a munkanapokon is betoppant hozzá­juk Vera, és Renáta jól tudta, hogy a lány vonzódik a férjéhez, és titkon iri­gyelte is őket. Bántotta Renátát, hogy félszavak­ból, mozdulatokból, észrevétlen gesztu­sokból is értették egymást, és bántot­ta őt az is, hogy Vera más volt, szaba­dabban gondolkodott, nyersebben szö­vegelt, és szebb volt Renátánál. De meggyőződött arról, hogy Zim mind­ezt nem vette észre, és sohasem veszi már.,. 2 Nélia, 'amikor az asszony az italt vagy az uzsonnát, esetleg az aprósüte­ményt felszolgálta a nappaliban, ahol ők ketten ültek, átvillant az agyán ez az egész összevisszaság, amit csakis ő kovácsolt azzal, hogy a házasságuk második 'hetében féltékenységi ffdene- tet rendezett. Az elkövetkező reggelen, amikor az éjszakai műszak véget ért, a férfi V,e-. rácskávái lépte át a lakásuk küszöbét, és Renáta, aki bármilyen kompromisz- szumra képes lett volna, egyetlen szó­val sem érintette, mindazt, amiről be­szélni akart. w Máskor is jöjjön el. Nagyvárosi va­gyok, és Tónk; mégiscsak Tónk... — mondta az asszony. 'A lány t^lintstt. Ha valaki, akkor 6 igazán szerette Zimt. Ragaszkodóéban szerette, mint a vi­lág bármelyik nője. Szerette, mert Zim más volt, mint a többi férfi, és idővel szerencsésebb kap­csolat alakult ki közöttük, mint a kö­zelükben zajlódó mintaházasságokben. Félszavakból, apró mozdulatokból ér­tették egymást. Régebben a lány meg-megjelent a férfi lakásán, rendbe hozta a ruháit, a helyiséget kitakarította, aztán a Re- náta-korszak következett, és Zim ala­posan belegabalyodott a jövendő fele­ségébe, miközben Vera állhatatosan el- járogatott hozzá. Később már Renáta nyitott ajtót. Se­gített a szennyes előkészítésében, s az első alkalommal, amikor a lány távo­zóban volt, az a másik pénzt dugott a markába. — Önnek nagyobb szüksége van rá... — mondta. — Ha pénzt akarok — a szemérme felé bökött megkeresem... — de ez nem volt igaz. Vera senkivel sem bújt ágyba, hogy pár ronggyal gazdagabb legyen. Irgalmatlanul fájlalta, hogy Renáta megalázta. Az egész elrontott élete, a sodrások­ban, galibákban félrecsusszant élete miatt sajdította a bensőjét. Bár nem ez volt az első eset, hogy kiebrudalták a perifériára, ez őrjítette őt leginkább. Pedig tudta, tudnia kel­lett, hogy határozott előnye, hogy kitar­tóbban, hivebben szerette Zimt, aki egy érzéketlen, és lomha, téli délutánon le­szállt a kisvárosi helyiérdekűröl, és megállt a vasútállomással szemközti sü­töde rozsdamarta kapuja előtt. Erről a szerelvényről kászálódott le Vera is. Könnyű, krémszínű nagykabát­ban, rövid ruhácskában, keményített fej- kendőjében, s az arcára omló. hajtin­cseivel elragadó volt. ’Az új fiú? —' ZimI, : nyútotta kezét. — Tetőtől talpig... Vera, aki hosszasan szorította a pár- nás kezét, arra a pillanatra gondolt, amikor egy jól sikerült csellel legyűri őt is, mint annyi férfit az életében. A világ valamennyi hímjével elbánt volna', de a sütödében az asszonyok már nem nehezteltek rá. Stílusa volt ennek a nőnek, és úgy okoskodott, ahogyan az igazán nagymenők teszik. 3 Reicher Marianna, a vetélytársa u- gyan igyekezett borsot törni az orra alá, de ahhoz túlzottan magányos és együgyű volt, hogy versenyben marad­hatott volna. Sok-sok évvel később, a két nyoszo- lyótigris közül ő az, akit feleségül kér­tek, és utódoknak adott életet, míg Ve- rácska a nagy örvénylésekben végérvé­nyesen elkallódott. Még tcvrtott a kötélhúzás, 'amikor a porondon Zim megjelent. Az öreg Eredd, akit két nappal ko­rábban "döntött le V,era, önnön lelkiis­meretét gyógyítgatva így szólt: Semmi sem szent ezeknek, fiam Ha az unokáim megtudnák, szíjat hasí­tanának a hátamból. 4 bámulta őt. Elgyönyörködött abban, amint Zim a keverőgépeknél hajlon­gott, s a mázsás qpészékkel bajlódott. Hajnalonként, amikor Zim az utol­só csésze tésztát is a munkaasztalhoz tolta, s a keverőgépek vaskarjait meg­szabadította a rászáradt tésztától, And­rea kiosont a helyiségből. Sohasem beszéltek erről, de szavak nélküli egyezségnek tartották, hogy a hajnali cigarettájukat együtt szívják el. Bármennyire különös is, de a többiek nem tartották kivetnivalónak, hogy Zim megbarátkozott a csúnya, ceruzasovány lánnyal. Szüksége volt Andreára. Mint ahogyan nélkülözhetetlenül fontos le­het számunkra a szobavirág, egy fest­mény, szép nyakkendő vagy öltöny, a- melyet talán nem is veszünk igénybe, de a jelenléte megnyugtató. Zim megérezte azokat az egzakt dé­lutánokat és estéket, amikor Andrea egyedüllétében megállt a tükör előtt, és a haját, a ruháját mustrálgatva reá, a közelében lévő első hímre gondolt. Zim tudta, hogy életének igazán dús és gazdag, vérdrága mozzanatai ezek, amelyek egyszer majd nem ismétlődnek meg. Andrea vágyott e hajnalokra, már- -már leírhatatlanul jó volt, hogy Zim állt a közelében, és néha úgy belelo- vallta magát e percek örvényébe, hogy szipogva bújt a fiatalemberhez. Abban a korban volt, amikor még eh -elsirhatjuk magunkat, és e sírásokból új, és új erőt meríthetünk. Andrea, aki Verában igazi szövetsé­gest látott, szorongva gondolt azokra a lüktető, lobogó órákra, amikor ők ket­ten egymáséi, s a nagy odaadásban, a szerelmi rögtönzésekben nem jut eszük­be ő. — Ha eszükbe jutnék, nem tudnák megtenni -r- gondolta. A hátrányos helyzete zavarta. 'Az, hatgy ő még mindig gyermek, és talán sohasem válik felnőtté. Soha, soha, so­ha... Szeretétt volna Zim nyakába akasz- kadni. Szeretett volna Zimmel ölelkezni. Mindent-mindent szeretett volna Zim­mel megtenni, de csupán ábrándokban részesült. 5 ‘Andreáról is szólnunk kell. Mindössze tizenöt esztendős volt, és vonzódott a fiatalemberhez. Áhítattal Zim korszakának második helyszíne a lakótelepi odú volt, ahová olykor föl­fújtatott az asztmás Eredd, és kosará­ban friss zöldséget hozott. Máskor meg Vera vagy Marianna lá­togatta meg őket. A férfi mégis úgy vélte, hogy távo­lodóban van ettől a szférától, s az egy­re határozottabban záródó mikrovilágá­ba süllyed. A történések, a k’ülönöőző síkú folya­matok, a mozdulatok, rebbenések, bűz- dulások valahol másutt, a köreitől tá­volabb zajlottak, és ő fokozatosan te­hetetlen és néma szemlélődövé vedlett. 'Észrevétlenül belefáradt a zúzódások- ba, őrlődésekbe, hányattatásokba. 'A korábbi önmagára gondolt, amikor még a Róma — Budapest —; Prága vo­nalon légipincérkédett. Az emlékei elöl menekülve, abban reménykedett, hogy megkapaszkodhat e mezővárosban. Eleinte sokat ivott, miközben tudato­sította, hogy az ital elnehezíti, passzív­vá teszi, mozgásképtelenné silányítja. Később, amikor Renátában egy fölsej- lő, nagyszerű lehetőséget látott, tépelő- dés nélkül feleségül vette. Kezdetben az egzisztencialista állapotok sem zavar­ták. Csupán idővel törtek föl újra ben­ne a hiábavalóságok érzékenyen érintő halmazai, "és ő tízezerszeres erősítésben hallotta Renáta lépteit. Lompos mozdu­latai sértették őt, hazug kotkodácsolá- sai izgatták, s ráérzett minden fölszí- nességve és közhelyre. Renáta magánvilágába nem kapasz­kodhatott^ 6 'Aztán ismét jó napok következtek. Zim a korábbi hevességgel rajongott az asszonyért, és egy reggelen, amikor a kimerítő munka után lepihenni indult, a felesége az ablakhoz intette őt. Az elterülő, hatalmas térre, ahol csu­pán pár napja egyengették el a földet, az. éjszaka folyamán egy szobrot állítot­tak. A tér kellős közepén állt, és Zim szín­házi távcsővel nézte. — A csizmája ...a csizmája elnyűtt és poros ... Ügy állt ott a márvány talapzaton, úgy meredt oft pihenöállásban, mintha a te­ret akarta volna „bemérni“. Egy kreol bőrű, fekete szakállú, bo­zontos szemöldökű, könnyzacskós, mar­káns arcú, fekete és dús hafzatú ide­gen. Khakiszín posztóköpönyeget viselt. A ruhája is posztóból készült. Mindkettejük figyelmét lekötötte az idegen, akit ők Jan Janiello Slianskinak hívtak. Legalábbis ezt a nevet vésték a ta­lapzatra. És Renáta arra gondolt, hogy egy len­gyellel hozta őket össze a sors. Szá­mukra ismeretlen lengyellel. Egyszeri­ben fontos lett számukra. Nevek után kutattak. Tíz-húsz-száz­ötsz'áz név került elő, de Jan Janiello Slianskiról semmit sem tudtak meg. 'Augusztus dereka volt. A kakukk elköltözött, s reggelente könnyű köd gomolygoU a háztömbök között. Zim látta Renáta gondterhelt arcát. Volt, hogy hosszú órákon át nem moz­dult el az ablaktól. Máskor meg azon kapta őt, hogy étellel szaporázott az idegenhez. Egyszer ifjú felesége fölhúzódott a markáns arcú férfihoz. Jól látta Zim, ahogy átölelte, őt, és könnyű piros szok­nyája felcsúszott. „Szép férfi, annyi szent.. .* Éjszaka, ha aludni tért, vagy a s'ütő- 'dében tologatta a mázsás csészéket, vagy a hajnali cigijét szívta Andrea tár­saságában, vagy amikor Verácska is­mét könyörgésre fogta a dolgot.-—■ Zim, csak még egyszer. Zim... Hallod, Zim...? Legalább még egyszer... — s a lány forrón, erőszakosan átölelte öt, vagy amikor a söntésben ivott, más­ra sem gondolt, mint arra az idegenre, akt valamikor a nyár derekán, éjnek idején besétált á térre. Az ő terükre. Nem, nem vonta felelősségre Renátát. Az elbukó ember közömbösségével nyugtázta a történéseket. S már szinte természetes volt, hogy röviddel az el­ső őszi eső előtt, amikor a férfi és Ve­ra á munkából hazafelé haladt, megpil­lantotta az idegennel távozó feleségét. Vera, ez- a nő, aki á világ dolgaiban oly fogékony volt, kissé elérzékenyülve emelte föl a talapzat mögé ejtett kha­kiszínű köpönyeget, hogy Zim vállára terítse. NAbY ZOLTáN tusrSJzai

Next

/
Oldalképek
Tartalom