Új Ifjúság, 1982. július-december (30[31]. évfolyam, 27-52. szám)

1982-08-10 / 32. szám

4 ÍM

Ml kell a jó házassághoz?

Olyan kérdés ez, amelyre szinte lehetetlen tömören, egy mondatban válaszolni. Mindenkinek más-más a tapasztalata, és azt hiszem, sokkal könnyebb megmondani, mi az, ami miatt egy házasság megromlik, esetleg fel is bomlik.

Szerintem végzetes következményei lehetnek annak, ha a házas- társak valamelyike az alkoholnak hódol. Ha a fér) az, akkor minden a feleség teherbíró képességén múlik. Elsősorban azon, hogy fizikailag és lelkileg meddig bírja.

További rossz tulajdonság lehet a házastársak egyikének a tehe- tetlesége, egoizmusa, amely főleg a családi költségvetés nagyon is egyéni értelmezésében nyilvánul meg: nekem mindent, neked csak mutatóban.

Erika (2B. sz. levél)

♦

Tizenhárom éve házasok vagyunk, a férjem elég hanyag ember, nem törődik semmivel sem, itthon a ház körül nagyon csúnyán néz ki minden, csak épp egy új ház látszik a gazos udvar közepén. En magam nem bírom egyedül rendbe hozni, mert nagyon sok a munkám. Három kisgyerekem van, azonkívül vannak állataim meg hatalmas kert, ahol a tennivaló csak rám vár.

A férjem reggel fél ötkor elmegy a szövetkezetbe és amikor letelt a munkaideje, nem haza, hanem a kocsmába megy. Este tizenegy vagy fél tizenkettő is van, amikor hazajön, és akkor durváskodik velem, mindig fel- hánytorgatja, hogy az otthoni dolog mellett nem megyek még el valahová pénzt is keresni.

A legnagyobb gyermekem ötéves, van még egy három és fél éves és egy egyéves. Azt mondják meg, hogyan lehet ilyen körülmények között munkába is állni? Férjem az utóbbi hónapokban borzasztóan durva, folyton csak azt hajtogatja, hogy én neki nem parancsolok, de ö nekem igen, ha kell, még a bőröm is lehúzza, és addig kell dolgoznom, amíg megszakadok. Hát hogy lehet ezt kibírni?

A nevemet meg a címemet nem írom meg, ne nevessen senki a sorsomon. Csupán azért írok, hogy figyelmeztessem a házasság előtt álló lányokat, alkoholistához ne menjenek feleségül!

(27. számú levél)

sk

A házasság olyan, mint a játék. Az egyiknek jó parti jut, a másiknak rossz, de tulajdonképpen a harmadik jár jól, akinek semmilyen sem jut.

Házasság előtt bújőcskázlk a férfi Is, a nő is. Egyikük sem mutatja igazi énjét. Nagy hiba, hogy az ismerkedő fiatalok nem töltenek el egymással huzamosabb Időt, csupán randevúznak, és ez legfeljebb négy-öt óráig tart. Ennyi ideig nem művészet ala- koskodnl, még ha mindennap is együtt vannak a fiatalok. De próbáljon valaki színészkedni öt-hat napon át!

Példaként felhozom az én esetem. Elmentem táborozni egy kislánnyal, elengedték őt otthon'.1, mert már nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy összeházasodunk. Egyhetes együttlétünk azonban nagyon szomorúan végződött. Ott a táborban jöttem rá, hogy az én kedvesem, bizony nagyon lustács- ka, a sátorban átaludta a reggelit, az ebédet, nem törődött az semmivel. Délután kócosán kimászott a sátorból és belém csipasz- kodott. Undorító volt. Nem érdekelte őt az úszás, de a kézilabda sem, tisztálkodni sem tudott rendesen, pedig annyi drága holmija volt, mint tíz más lánynak együttvéve. Még szerencse, hogy erre Időben rájöttem. Lehet, hogy más férfi jobban elviseli a természetét, én nem. Ha nincs ez a táborozás, ikkor erre későn jövök rá. Azért mondom, hogy nagyon fontos a fiatalok hosszabb ideig,tartó együttléte még a házasságkötés előtt. (28. sz. levél)

Vitaindító cikkün’Kre folyamatosan |6nnek a hozzászóínsfík. valaniontiyiböl knzUink részleteket.

Kérjük ol'. DsoinkAl. írjanak a hazassá.g.gal kap csnlatos sojál trpasziaÍTtaikrók elsősorban azok- rói. amelyelc ianuls..jRul szolgálhatnak má.s házas tár.saknuk cs há/assag előtt átlóknak egyaránt.

A iiprn zu «luk ir húrki hnrzúszőlhat

EjóiP is hfiszÜnünk .vnnr)-^u tevr^l- t

Mi kell a jó

.házás^ghozj 9

...i ■

üt;

. .

•í'

*

%

ft?” ,

ÍÍ í

äö&s

m ^

,M’V*

k'

V

'

Wi

iyi '

f' ' '

.. r.

yji-C'í'ife- ■ ■

.''V • -t.Sokan azt tartják, hogy a házasságban feszültség forrása lehet a műveltségbeli különbség. Cn főiskolai végzettséggel rendelkezem, férjem gyári munkás. Kilenc éve vagyunk házasok. Oe mondhatom, hogy nálunk sokkal több az azonosság, mint a látszólagos különbség.

Vonatban ismerkedtünk meg Találkában is megegyeztünk, erre csak a férjem ment el, de egy év múltán ismét találkoztunk, és ez már sorsdfintőnek bizonyult. Mindkettőnkre a család- és hivatás- szeretet jellemző. Nekem megvan a magam közössége, a férjemnek szintén, de nincs kínai fal a kettőnk világa között. Munka után mindketten igyekszünk haza, mert a család, a két gyerek a mi mikrokozmoszunk.

Sokan azt állítják, hogy tányér- csörrenés nélkül nincs családi élet. Nálunk is így volt ez, míg a férjem le nem szoktatott az in- dulatossógomról, arról, hogy ne pillanatok alatt ítélkezzem a dolgokról. Mondhatom, hogy mindenben egymás igazi társai vagyunk. A boldogságot mindenkinek más jelenti, a legtöbb embernek a ház, az autó, az egészség. Mi nem ezekért élünk: számomra a férjem és a gyerekek jelentik a boldogságot.

(Ildikó, 29. sz. levél]

Tizennyolc éves lány vagyok, vegyészeti szakközépiskolában

érettségiztem. Nagyon keserű tapasztalataim vannak a szüleim házasságát illetően, most azonban nem erről szeretnék írni, hanem Inkább arról, hogy hogyan neveltek bennünket, gyerekeiket.

Szeretnék legalább egy hetet úgy leélni, hogy ne kelljen apámat részegen látnom, ne kelljen hallanom sógornőmet, amint részeg bátyámnak rimánkodík. Szeretnék mielőbb kikerülni ebből az erkölcstelen környezetből, amiben élek, férjhez menni is csupán ezért akarok. Apu valójában nem rossz, ha józan, de már idős, és ilyen korban félrebeszél már egykét deci bortól is.

Amikor harmadikos voltam, szeptemberben az apám nem akart visszaengedni ide a suliba, anyu beteg volt, trombózist kapott a lábára, ezért akarta, hogy maradjak otthon. Én viszont szeretek tanulni. Az egész családunk kellett, hogy meggyőzze aput az Igazamról, így visszajöhettem az Iskolába. Ezek után pokol volt a sorsom. Hiába szerettem volna valamilyen új holmit, nem kaptam rá pénzt. Az osztálykirándulásra Is csak nagy küzdelem után tudtam elmenni, és utána legalább egy hétig mindig ezt dörzsölték az orrom alá. Én megértem nyugdíjas szüléimét, de ki ért meg engem? A szívem sóvárog, ha valami szépet, csinosát látok,’ és tudom, hogy azt én úgysem engedhetem meg magamnak.

A barátnőimhez sem tudok ő- szinte lenni, mert ők jobb módúak, és félek, hogy nem értenének meg. így a naplómnak szoktam panaszkodni, de elég gyakran abban sem vagyok őszinte. Sokszor megkérdezem magamtól, miért is élek. Ezt különben a szüleim Is már nemegyszer a szememre vetették, tudtomra adták, hogy nem kívánt gyerek vagyok, csak azért létezem, mert későn fedezték fel a terhességet, és már nem volt segítség.

Ilyen tapasztalatok után senki se kérdezze tőlem, mi kell a jó házassághoz.

(Mary 30. sz. levél)

Hatvanéves koromban magamra mardtam. Életem hűséges párja három évtizeden át jóban-rossz- ban velem tartó féleségemet elvesztettem. Az ötvenet sem töltötte be, beteg volt az áldott szive, agyonfárasztotta a családért, 8 ez vitte el. A gyerekeket és engem önfeláldozóan gondozott, ellátott, és a munkahelyén is nemegyszer megjutalmazták. A temetés után nagyon elengedtem magam, sírtam, mire a fiam rám szólt, hogy ne igyák annyit, és egyébként is most már késő a bánat.

Igaza volt, bizony nagyon igaza volt. Mig élt a feleségem, nem tudtam értékelni a jóságát. Megtörtént, hogy néhanapján felöntöttem a garatra, de a fizetés nagy részét hazaadtam, a mellékesből költekeztem. A gyermekeim nem sokba vettek, otthon csak az anyjuknak adták igazat, pedig merem állítani, jó férje voltam. Szegénykém néba a nők miatt haragudott, de mit tehettem, ha rám akaszkodtak. Én egyik miatt sem hagytam volna ott a családomat. A fiam és a lányom nagyon szerették az anyjukat, engem kevésbé. Most meg úgy viselkednek, mintha senkijük sem maradt volna. Nekem is jólesne a részvét, ehelyett még azt Is a szememre vetik, hogy a temetésre eljött az özvegy szomszédasszony is. Én nem hívtam őt, gyanúsítgatnak ugyan vele, pedig csak a jó boráért járok hozzá. Mig élt az ura, eleget ellenőrizte őt. Bánat és sirás most már az én életem. A lányom járatja az C] Ifjúságot, kapóra jött a vitájuk, kipanaszkodhiatom magamat. A gyerekeim önzők, és az egyetlen, aki törődött velem, itthagyott. (Kálmán 31. sz. levél)

Három éve egy családos férfi a barátom. Nem szereti a feleségét, de előre megmondta, kitart mellette a gyerekek miatt. Az asszonyt távolról ismerem, elég csinos, dolgos nő, de nem jól élnek, mert elégedetlenkedik, hogy a férje keveset ad haza. Folyik a harc a gyerekek befolyásolása miatt Is, mindketten maguknak akarják őket megnyerni, de hát ehhez nekem semmi közöm.

Messze lakom tőlük, a városban, ő csak hébe-hóba utazhat hozzám. Együtt soha nem megyünk sehová. Ha az ígért napon nem jöhet, akkor várhatok, más megoldás nincs. Amikor meg végre nálam van, megrontja örömömet a féltékenykedése. Az utóbbi időben aztán kezdtem elveszteni a türelmem, annak ellenére, hogy házasságot nem várok tőle. Fiatal vagyok még, húszévesen vesztettem el motorbaleset miatt a férjemet, azóta senkim sem volt, csak ő. A fiatalságomból éveket áldozok rá, s lehet, hogy végül mégis magam maradok. Huszonhat éves vagyok, eddigi tapasztalataim a házasságról nagyon silányak, annyit tudok csak mondani, hogy így az élet semmit sem ér, nem elég, ha az ember hetente néhány órán át boldog.

Tudom, hogy szakítanom kellene, de nincs hozzá elég erőm, félek, hogy teljesen egyedül maradok. Hiszen mindenki tudja rólam, hogy családos férfival van kapcsolatom.

(Elvira, 32. sz. levél)

f i í

‘ i \'íJUiElsö történet. Hölgyisme- fősömmel a bratislavai főpályaudvar éttermében ülünk, rántott csirkénkkel hadakozunk. félig van csak megsülve, jolydogál belőle a véres lé: gusztustalan, ehetetlen. A java része a tányérunkon marad. Az enyhén szólva kapatos felszolgáló' pincérnél hiába is reklamálnám, ezért inkább fizetek, ö meg közben leszedi az asztalt, a maradékot egy külön tányérba öntf.

— Meg kell a szakácsot dicsérnem — nyugtázza el- menöben csak úgy magának —, a kutyámnak fölséges vacsorába lesz ma.

Mi pedig mehetünk egy másik étterembe.

Második történet. Este hét óra. Vacsorázhatnékom támad. Közel a Slávia. Pár perc múlva már az étlapot böngészem. Gyorsan határozok.

— Rántott szeletet kérek.

— Igen, kérem — jegyzi fel a rendelést a tenyerestalpas pincérnő, és elsiet.

Bn meg újságot veszek elő, hogy gyorsabban múljék az idő. Majd az órámra pillantok, mindjárt nyolc óra. Odaintem az asztalok között tébláboló hölgyet.

— Azt akarja, hogy án ttt éhen haljak?

— faj — kap a fejéhez —, én magáról teljesen meg- feledkeztem!

Dühös vagyok, de még annál is éhesebb, így hát lenyelem az ilyen alkalmakra tartogatott válaszomat, és újra előveszem az étlapot.

— Túlságosan ne törje magát — szól közbe a nő —, csak a készételek közül válogathat, mert a szakács a frissensültekhez való a- nyagot már elrakta.

Élcsodálkozom. Az étterem jél tízig tart nyitva. A gyomron hangosan követelőzik, hát megadom magam. Kiderül, hogy négyféle ételből választhatok.

— Finom a marhaszelet keleti módra, kérje azt — ajánlja a pincérnö.

Fene tudja, miért, nem bízom ebben az ételcsodában, maradok inkább a gulyáspörköltnél. A hölgy el- viharzlk. Kis idő múlva újból az asztalomnál áll.

— En mégis a keleti ételt javasolnám.

Megmakacsolom magam. Azért se.

— Gulyást kérek!

Pincérnő újra elmegy.

Térül-fordul, s máris az asztalomon gőzölög egy tányér ínycsiklandozó étel: ma-'fut- szelet keleti módra.

— Sajnos, nincs más — tárja szét a karját sajnál kozva —, de ez is jó, meg látja.

Nekilátok. Valóban ízletes. Ki is ürítem a tányért pillanatok alatt. De hogy nekem ezért miért kellett ezt az „eszi, nem eszi, mást nem kap“ játékot végigjátszanom, máig sem értem?

Harmadik történet. Ez még a tavalyi Rysy-túráról való. Kaptattunk a csúcs jelé. Ügy a Köpataki-tó táján már sokunkból kifogyott a szusz. Kapóra jött a sátorbüfé, ahol szörpöket árultak.

— Két korona — mondta a fiatal elárusítólány, miközben papírpohárba töltötte az italt.

Kicsit sokallottam, de messze volt még a csúcs, nem volt kedvem vitatkozni, meg a többiektől sem akartam elszakadni. Fizettem.

Vagy öt és fél órával később, újból ugyanott. Ismét nagy volt a tömeg az említett elálusítóhely körül. Beálltam a sorba, meg is kaptam a kért üdítőt.

— Három korona — mondta szemrebbenés nélkül a lányka. Most sem szóltam semmit, inkáBb rávetettem magam a langymeleg „frissítőre“. Fáradt, elcsigázott voltam, de nemcsak én, a többiek is. S ezt úgy látszik, „ők“ ki is használták alaposan.

ZOLCZER LASZLD