Új Ifjúság, 1982. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1982-06-29 / 26. szám

4 M

Házasságunk több éves Ismeretség után jött létre — szerelemből. Második gyerekünk megszületése után a férjem mértéktelenül Inni kezdett, Ittasan járt haza, leesett a konyhában és ott aludt reggelig az asztal alatt. Gyakran hányingerem volt, ha ránéztem, de a gyerekek előtt Igyekeztem mindent eltitkolni. Szüleim látták, mennyit szenvedek — nálunk otthon egy liter pálinka egész éven át kitartott —, azt ajánlották, a gyerekeim érdekében váljak el.

Férjem a bíróság előtt azt mondta, nekem is vannak hibáim, például nem tudtam „elintézni“, hogy a gyerekek éjjel ne sírjanak, ő reggelenként fáradtan ébredt, és tulajdonképpen az idegesítő gyereksirás miatt járt el otthonról. Elváltunk, szinte élveztem a válásunkat követő nyugalmat. Aztán belém szeretett egy fálumbéli velem egyidős fiú, de nem szerette a gyerekeimet. Feleségül kért, és mivel úgy éreztem, szükségem van valakire, arra kértem, várjon, még megbeszélem a dolgot volt férjemmel. Ugyanis úgy döntöttem, hogy a két gyereket visszaadom a férjemnek.

Férjem közben győgykezeltette magát, fél évig elvonókúrán volt, nagyon megváltozott a modora. Egyszer aztán, amikor jött a gyerekekért, kikértem tanácsát szándékomat Illetőleg: Féltékeny- ségl jelenetet rendezett, és akkor jöttem rá, hogy még mindig szeret, tulajdonképpen nem is szűnt meg szeretni. A vége házasság lett — természetesen a volt férjemmel kötöttem házasságot.

Ennek már hat éve. Férjem hál’ Istennek teljesen kigyógyult, és én nem bántam meg, hogy másodszor Is öt választottam — szüleim és barátnőim figyelmeztetésé ellenére. Nem bántam meg, mert különélésünk egy évét a gyerekek nem sínylették meg, mivel még kicsinyek voltak, nem Is tudják, hogy elváltunk. De hogy a vitában fel tett kérdésre válaszoljak: véleményem szerint a jó házassághoz feltétlenül szükséges a házastársak egyikének a végtelen engedékenysége. Ha a másik . fél nem túl primitív, akkor erre csakhamar rájön, felhagy szüntelen erőszakosságával, belátja, nem ülhet mindig ő a lovon, és ha nem Is azonnal, de egy idő múlva ő is enged az elveiből.

Valóban elég, ha eleinte a házastársak egyike engedékeny, azt viszont már kevésbé értem, hogy miért mindig a feleség tölti be az engedékeny szerepét.

ANDREA' (15. sz. levél)

Tetszik a vita, nagyon tetszik, csak azt nem értem, miért mellőzi a szerkesztőség a fiúk és férjek leveleit. Adjanak helyet az ő véleményüknek is, mert így a vita nagyon egyoldalú.

Az én házasságom kívülről teljesen rendben van. Ha viszont azt mondom, hogy az idegeim teljesen tönkrementek, akkor csak szépítem az igazságot. Feleségemmel nagyon fiatalon — én 17, ö 18 évesen — ismerkedtünk meg egy nyári építőtáborban. Kapcsolatunkból csakhamar viszony lett, és mivel nem használtunk semmilyen fogamzásgátlót, még az érettségi előtt nősülnöm kellett. Előtte nagy volt a vita, szüléink erőltették az abortuszt, én viszont kijelentettem, gondoskodom a gyerekről és a feleségemről is. Most már szégyellem magam emiatt az üres frázis miatt.

Érettségi előtt álltam, sikerült jól levizsgáznom, rövid ideig dolgoztam, majd bevonultam katonának. A feleségem szüleinél laktunk, és én ebben látom boldogtalanságom okát. Bármit is tettem, az anyósomnak nem tetszett, ingerelte már a jelenlétem is. Igaz, másféle férjet képzelt a lányának, de hát tehetek én arról, hogy csupán gépipari érettségire futotta az eszemből?! At- járószobában laktunk, habár volt még egy szoba is a házban; a kislányunk neveléséhez az anyós értett a legjobban. Mi csak néztük a heverőről, hogyan csacsog vele. Nekem jobban ízlett a feleségem főztje, de az anyós nem is engedte őt a konyhába. Éreztük a feszültséget, feleségem sokáig a közvetítő és a békítő személy szerepét töltötte be vitáinkban, amelyek vége áltálában az volt, hogy engedtem az idősebb és tapasztaltabb, de sajnos nagyon maradi felfogású anyós nézetének. Beletörődtem abba, hogy a mi kislányunk akkor is kalapot visel, ha a többi gyerek meztelenül futkározik az utcán, hogy a csirke csak rántva jó, megtanultam süteményt villával enni, pedig legszívesebben kézből ettem volna. Sok mindenben alkalmazkodtam az új környezethez, abban a reményben, hogy minden megváltozik, amint megkapjuk a lakást. Rengeteg utánjárás eredményeként ez elég rövid időn belül sikerült is.

Mi történt ezután? Anyósom egy hétig holdkórosként járt a házban, villámgyorsan kész volt a költségvetéssel: mennyit adunk majd lakbérre, a kosztra meg mindenért, nála meg mindezt ingyen megkapjuk. Ezenkívül mi lesz a kislánnyal? Bizonyára bedugjuk szegénykét majd valamelyik bölcsődébe.

Már három hónapja ezen hadakozunk. Feleségem hol nekem ad Igazat, hol az anyósom pártját fogja. Nem irigylésre méltó a helyzete. Így sokáig nem maradhatunk, szüntelenül veszekedünk, és félek, hogy egy nap olyat mondok az anyósomnak, amitől eláll a lélegzete, és amit később egészen biztosan megbánok. Kerülöm a nyílt vitákat vele, habár ez nagy erőfeszítésembe kerül. Mondtam, menjen el egy hétre a fiához, pihenjen egy kicsit. Erről hallani sem akar. Tisztelem, mert segít bennünket anyagilag és erkölcsileg is, de segítségének túl magas az ára. Kértem a feleségem, ne várjuk meg, amíg házasságunk teljesen tönkremegy, költözzünk be a városba. Mire ő zokogni kezdett, nem hagyhatja itt a beteg édesanyját.

Igazán nem tudom, mit tegyek. Lehet-e valami drágább egy 24 éves fiatalember számára, mint a házassága, a családja. Más a szülői és más a házastársi szeretet. A feleségem végteleriül rendes, hűséges társam, viszont képtelen változtatni az édesanyja iránti viszonyán. Sokáig próbálkoztam megnyerni mindkettőjüket, de vannak olyan elvi kérdések, amelyek nem ismernek középutat. Jólesett, hogy mindezt így elmondhattam. Ügy érzem, hogy a ml házasságunkban nincs baj, nem a feleségemtől, az anyósomtól szeretnék elválni.

JÄNOS (16. sz. levélj

Huszonhárom éves fejjel azt hittem, öreglány vagyok, sürgősen férjhez kell mennem, fgy történt meg, hogy négyhónapos ismeretség után férjhez mentem annak ellenére, hogy nem ismertem eléggé a társamat. Az esküvőt követő fél év gyönyörű volt. Mindketten befejeztük a főiskolát, kezdődhetett közös életünk. Lakásunk nem lévén, úgy egyeztünk meg, hogy hol egyik, hol másik szüleinél lakunk.

Férjem bevonult egyéves katonai szolgálatra, és már az első hazalátogatása nézeteltéréssel végződött. Kézitáskámban felfedezte az antibébi tablettákat, amelyeket tudta nélkül használtam. Ugyanis nem akartam gyereket szülni addig, míg nincs tető a fejünk fölött, férjem persze ezt teljesen mellékes tényezőnek tartotta, gyereket akart, méghozzá minél többet. Durva volt hozzám, megütött, és a következő hazalátogatása során nem hozzám, hanem az édesanyjához ment. Amikor megtudtam, hogy otthon van, futottam hozzájuk, férjem viszont rendkívül hidegen viselkedett. Viselkedésével tudomásomra hozta, hogy nem óhajt velem lenni, az édesanyjához jött. Az anyja iránti viszonyában van valami nagyon furcsa; például az édesanyja nevetve dicsekszik azzal, hogy a fia dühében elküldi őt a... Én ezt nem bírnám elviselni.

Féltettem a házasságunkat, attól féltem, hogy a férjem már nem szeret. Levélben jelentette be, hogy beadta a válópert. A bíróság, ez a rideg lelketlen létesítmény minden teketória nélkül felbontotta a házasságunkat. Olyan gyorsan történt minden, mint az álomban. Amikor kijöttem a bíróság épületéből, nem akartam elhinni, hogy elvált asszony vagyok. Nem volt oka, hogy elhagyjon, még ma is szeretem a férjemet. Igazán nem tudom, ml volt az, ami miatt otthagyott. A bíróságnak nincs ideje foglalkozni a házastársak apró-cseprő ügyeivel, számomra meglepő volt már a válás oka is: a feleség nem akart gyereket, rövid ideig tartó különélés. Az Igazság az, hogy sohasem veszekedtünk elvi kérdésekben, nem vagyok küzdő típus. Általában mindig engedtem férjem akaratának. Talán az volt a baj, hogy nem akartam gyereket szülni albérletbe. Ha megoldódott volna a lakáskérd.és’ünk, szültem volna én gyereket nem is egyet. És senki sem zavarta volna életünket. Nyugodtan élhettünk volnt, férj, feleség egymás mellett, akár száz évig is.

Volt férjem közben megnősült, én viszont teljesen egyedül élek. És most nagyon sajnálom, hogy annak Idején hadakoztam a terhesség ellen.

ItDIKÖ

(17. sz. levél)

Ä házasságban is lehet veszekedni, sőt kell is, mert csak az a jó házasság, de a veszekedést — vagy nevezzük inkább vitának, eszmecserének — kövesse mindig kibékülés.

(18. sz. levélj

Ha már valaki házas, akkor abból Induljon ki. Ha bemegy az üzletbe, ne azt vásárolja meg, ami neki tetszik, hanem azt, amire a társa áhítozik, a család szemszögéből értékeljen minden helyzetet.

Abból még sohasem volt baj, hogy egy asszony megöregedett a férje mellett, abból viszont már igen, hogy minden pénzt magára költött, folyton csak a divaton, a cicomán meg a festékeken, a külföldi holmikon, a flancon, a drága üdüléseken járt az esze, és a háztartásra nem futotta a pénzhői. Látom ezt a fiaméknál, akik minden hónap végén csak növelik az adósságukat az én asz- szonyomnál. Mondtam is: sose kapjuk azt már vissza.

(

GÁSPÁR (19. sz. levél)

A házasság szempontjából teljesen mindegy, milyen körülmények között ismerkednek meg a házasok, milyen a szülök anyagi helyzete, milyenek az érdekeik. Teljesen mindegy, mert a házasságot két ember alkotja, ami abban történik, csak rájuk tartozik, kettejük dolga.

Én gyermekkorom óta utáltam a birkózósportot, amikor megismerkedtem férjemmel, tudtam róla, hogy birkózó. Ennek már hét éve. Igaz, néha még rettegek, ha versenyre megy, de a házasságunkban, a mi kapcsolatunkban az ő sportja csupán olyan szerepet játszik, mint az, hogy én a szabad időmben kö- tögetek. Ezért tartom feleslegesnek a vitaindító cikk néhány kérdését. Ezek inkább a házasság előtti időszakot, az együttjárást érintik.

SZILVIA (2Q. sz. levélj