Új Ifjúság, 1982. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-05 / 1. szám

Ä Hazaszeretet nagyon mélyen él valamennyiünkben. Gyönyörű érzés. Természetesen nem csupán szülőföldünk szépségeinek megtekintéséből táplálkozik. Mint mondják, gyökeresen kell belenőni, és midőn az ember verltékezve dolgozik rajta, gabonát termeszt, várost alapoz, új utat vagy lövészárkot ás ezen a földön, hogy megvédje, akkor érti meg végleg, hogy ml a haza.

Erről azzal kapcsolatban beszélek, hogy számomra a húszas évek elején kezdődött szülőföldem megismerésének Időszaka. Vonatokon, folyami gőzösökön, néha lovagolva, de legtöbbször gyalogszerrel kellett bejárnom több e- zer kilométert. Azokkal az utazásokkal kezdődött mindez, amelyek apám szülőhelyére vezettek. A kurszkl földön ismertem meg a paraszti életet, ott kapcsolódtam be a földművesek munkájába.

Elmondom, miért következett be ilyen hirtelen fordulat az életemben. A polgárháború utáni gazdasági összeomlás egybeesett a Volga menti szörnyű szá- Dfizsággal. Akkor, 1921—22-ben Ukrajnára is rászakadt az aszály és az éhezés. Jekatyerlnoszlav egész vidékén kiégtek a vetések, a munkás egy napra mintegy húsz deka kenyeret kapott, és ezt se mindennap. Ám egyelőre lobogva égett a tűz a műhelyekben, füstöltek még a kémények, dolgozott a gyár, ml is dolgoztunk. Aztán eljött a fekete nap, amikor le kellett állítani a d'nyeperi kohászati gyárat.

álltam a kurszkl terület egyik járásában. A mezei munkák következő idényét már Belorussziában töltöttem. Or- sa környékén, aztán újabb megbízást adtak, és elutaztam, immár nem egyedül, hanem a feleségemmel, az Urálba, először a mihajlovszkl, majd a blszer- tyl járásba. Egy esti Komszomol-ren- dezvényen ismerkedtem meg leendő feleségemmel. Ugyanolyan munkáscsaládban nőtt fel, amilyen az enyém. Bel- gorodból jött Kurszkba, ugyancsak tanulni. Viktorija Petrovna azóta nemcsak feleségem és gyermekeim anyja, hanem igazi kedves és megértő barátom is.

•Hosszú évekig kellett az Urálban maradnom. Sok versztét jártam be az uráli földön, sokat dolgoztam, és örökre megszerettem ezt a vidéket, lakóit és természeti szépségeit...

... Azokban az években, amikor földrendezőként tevékenykedtem, először éreztem, hogy sok száz ember szemében a szovjethatalmat képviselem. A parasztok abból ítélték meg a párt politikáját, miként állítottuk a szintező- lécet, hová helyeztük az útvonalat, ho- í;yan viselkedett az ember a kulákok- kal való összetűzéskor. Itt a földeken mindenki előtt világossá vált, ki mellett és ki ellen van a szovjethatalom ...

... A falusi ügyek teljes erőbedobást igényeltek. Én nem sajnáltam az erőt, és az emberek bizalmának tulajdonítottam, hogy képviselőjüknek választottak a dolgozók küldötteinek tanácsába a

még sokáig dolgoztam a mezőgazdaságban a kurszkl földön, Belorussziában, az Urálbarí.

Attól az időtől fogva két vonzalom élt szivemben, most erről szeretnék szólni. A falusi munka iránti tiszteletet gyermekként örököltem szüleimtől, Ka- menszkoje és környéke adott helyzetétől. Sajátos helység volt a miénk. Ka- menszkoje falu részben falu maradt, ha igazi, gyárban edződött proletariátus lakta is. A proletárok lelkében a nemrégi parasztok szelleme élt. Apám többször mesélte, hogyan ,,ápolta“ ő is paraszti voltát. Épp elég rossz dolog volt abban az életben, de láttam, hogy milyen rejtett bánattal és mennyire gyöngéden beszélt a tágas falusi térségekről, a szántásról, a szénakaszálásról, á cséplésröl, a két kezével termesztett gabonáról. így a kenyér iránti érzés a ml családunkban természetesen egyáltalán nem volt véletlen: rendkívül becsültük. Örökre megjegyeztem anyám vidám mondását, amely nálunk mindennap elhangzott étkezés után: „No, gyerekek, az evésnek vége, most minden morzsát a tenyerecskébe!“ Nem a szegénység, nem is a fösvénység szülte a népben e szavakat, de ezek a gyermekekben elhintették a kenyeret óvó, úgy is mondhatnám, kegyes érzelmeket.

A mindennapi kenyér iránti ilyen magatartás nélkül, úgy vélem, nem lehet senkiből becsülésre méltó, a szó teljes értelmében erkölcsös ember. Most az

vasószobákat nyitottunk, faliújságot jelentettünk meg, színdarabot mutattunk be, falusi összejöveteleket rendeztünk, a mezőgazdasági munkásoknak megmagyaráztuk jogaikat, és mindenre futotta időnkből, amibe belekezdtünk.

El kellett sajátítanunk akkor egy igazságot: az Időnek nemcsak kiterjedése van, hanem térfogata is. Lehet ész nélkül pazarolni, agyonütni a napokat meg az órákat, de lehet a végtelenségig összefogni, kihasználni, tömöríteni azokat. És akkor derül ki, mennyi mindent sikerül elvégezni.

A HerszOn utcai diákszálláson időnként fáztunk, éheztünk, s kl-kl úgy öltözködött, ahogy tudott: hordtunk szatén oldalgombos orosz inget, zsíros munkássapkát, kubánl kucsmát, Bu- gyonnij-slsakot. Azokban az időkben a nyakkendőt persze elvetettük. Azért a húszas évek komszomolistál mégis nagyszerűen és érdekesen éltek. Magun- ' kénak éreztük az ország bajait, az e- gész emberiség fényes jövőjéről álmodoztunk, zajongtunk, vitáztunk, szerelmesek lettünk, verseket olvastunk és költöttünk.

Nem tartottuk magunkat a költészet szakértőinek, mindennél többre értékeltük a versek aktualitását, a politikai célzatosságot. Voltak saját komszomo- lista költőink is.

Egy ízben vonaton utaztam, s velém egy kocsiban ült egy korombéll lány, ugyancsak főiskolás. Beszédbe elegyedtünk. A lány mutatott egy füzetet olyan

Csönd uralkodott a műhelyekben, minden elnéptelenedett, a bejárati utakon elképesztő gyorsasággal burjánzott a gaz, aminek még az aszály sem állt útjába. Az emberek a környékbeli falvakba utaztak, amit csak tudtak, élelmiszerre cseréltek el. Egyesek magukkal vitték a gyárból a lapvasat, a gazdag falusiak átvették tőlük abroncsnak. A mi családunk nem jeleskedett ilyen vállalkozó szellemmel, s mint kiderült, ml nem halmoztunk fel semmit csereberére. Apám és én már nem kenyér- keresőnek számítottunk, hanem kenyérpusztítónak.

Kamenszkojéban az élet minden értelmét elvesztette. A munkanélküliek részére munkaközvetítő hivatalokat nyitottak, de ettől még nem lett több munkaalkalom. Betegségek ütötték fel a fejüket, éhínség tört ki, a szomszéd házakban mindennap meghalt valaki. A város elnéptelenedett, ideje volt, hogy mi is felkerekedjünk. Emlékszem, amikor elindultunk, még utoljára visszanéztem, hogy búcsút vegyek a gyártól, s ekkor fekete varjúfészket pillantottam meg a kéményeken, az állványhi- dakon, a műhelytetökön. Kellemetlen emlékem maradt: fent dögmadarak keringtek, lent haldoklott a gyár.

így hát rákényszerültünk, hogy vlsz- szatérjünk a földhöz. Fiatalember lévén, örültem a váratlan utazásnak, életemben az elsőnek, ráadásul már rég szerettem volna látni apám szülőhelyét, és megpróbálni a falusi munkát. Már jól tudtam, mennyire fontos a népnek, életszükséglet az országnak, mely megismerte a kenyér valódi értékét. S midőn újra beindították a dnyeperl gyárat, mikor apám és anyám a kisebb gyerekekkel hazaért, bármennyire vonzott is az oly kedves műhely, kötelességemnek tartottam, hogy maradjak, és

étkezdékben, éttermekben, péküzletekben szépen kivitelezett felhívásokat függesztenek ki arról, hogy óvjuk a kenyeret. Ez persze hasznos. A szomorú az, hogy ilyen felhívásokra szükség lett. A takarékosságot a szülök oltsák be a gyermekeikbe már korán, családon belül...

... Gondolatban visszakanyarodva ifjúságom éveihez, most látom: a falusi munka nagyon fontos és szükséges volt az állam számára. Én magam is sokat tanultam ott, sok mindenre ráéreztem. A későbbiekben aztán visszatértem Dnyeprodzerzslnszkbe, újra a gyárba, kohómérnök lettem, de olyan idők jártak, hogy nem lehetett teljesen elhatárolnom magam a falusi ügyektől. Ezek keresztezték a gyári élet tapasztalatait, egyesültek velük, kiegészítették egymást. Egész további életemben csaknem egyforma mértékben kellett foglalkoznom egyikkel is, a másikkal is. A két vonzalom egybeforrt. És hálás vagyok a sorsnak, hogy leckét adott nekem az életből falusi terepen és a gyári tetők alatt is.

Ámde nagyon előreszaladtam. Akkor, amikor az egyik legnehezebb időszakban megismerkedtem a falu életével, mikor szántottam, vetettem, arattam, és igazán megszerettem a földet, 1923-ban beiratkoztam a kurszkl földterület-rendező technikumba. Letettem a pályázati vizsgákat, és nem is rosszul, fölemelt állami ösztöndíjat kaptam ...

... Tizenhét évesen vettek fel a Kom- sZomolba, utána kötelességemnek tartottam, hogy részt vegyek minden társadalmi megmozdulásban. Mondhatom, volt ilyen, nem is kevés. Komszomollsta szombatokra jártunk. „Le az írástudat- lansággall“ és „Segítsük a kallódó gyerekeket!“ jelszóval tömegkampányokat szerveztünk, falusi könyvtárakat és olversekkel, amilyeneket általában emlékalbumokban szoktak gyűjteni. És jellemző módon mégis akadt ebben a füzetben egy vers, amellyel korábban még nem találkoztam: Vorovszkij halálára. Akkor gyászoltuk meggyilkolt követünket, a vers nagyon meghatott, mindjárt kívülről megtanultam az első sortól „Lausanne-ban történt..." az utolsó versszakig:

És reggel a hotelban, neve Astória,

követünket gyilkos kéz ölte meg.

S a könyvbe, mit úgy hívnak: orosz

história,

beírnak egy újabb mártírnevet.

Emlékszem Majakovszkij Kurszkba érkezésére. Érthetően mi, komszomo- llsták csak úgy özönlöttünk a vasutasklubba, ott tartotta irodalmi estjét. A kiöltözölt közönség illedelmesen fogadta a költőt. A teremből kiáltás hallatszott: „Ha közösségi embernek tartja magát, miért írja mindig, hogy én, én, én?“ Késedelem nélkül jött a válasz: „Tehát ön szerint a cár közösségi ember volt, mert mindig így Irta: „ml Második Miklós?“ Zaj, hahota, taps. Vagy még egy epizód. Az utolsó sorban felállt egy lány meg egy fiú, akik láthatólag inkább kettesben akartak maradni, mintsem Majakovszkijt hallgatni. Amikor lassan áttörtek a soron, fölcsattant Majakovszkij erős hangja. Kinyújtott karral rájuk mutatva így szólt: „ElvtársakI Figyeljenek e párra, lábuk a sort most kifelé járja.“ És Ismét viharos kacagás, tapsorkán hallatszott...

... Majakovszkij elmondta még ezen az estén „Kurszk munkásainak, amikor az első vasércet bányászták“ című költeményét. Ez eszembe juttatta a gyárat, a nagyolvasztót, a martinokat. Újra hazavágyódtam. Ám épp akkor, 1927-ben fejeztem be tanulmányaimat, földblr- tokrendező lett belőlem, és munkába

biszertyi járásban. Ezt követően kineveztek járási mezőgazdasági osztályvezetőnek, majd a járási végrehajtó bizottság helyettes elnökévé választottak. 1931 elején követte ezt újabb kinevezésem Szverdlovszkba: az uráli körzeti földhivatal helyettes vezetője lettem. Feleségemmel Szverdlovszkba költöztünk, de egy idő múlva úgy döntöttem, hogy mégis visszamegyek az én kedves gyáramba lakatosnak és egyidejűleg főiskolai hallgatónak ...

... így okoskodtam: a kollektivizálásban már megtörtént a végleges fordulat (1931 közepére az ország egyéni gazdaságainak több mint a fele kolhozokban egyesült), az ipar azonban még csak most gyűjt erőt. A szocializmusért vívott harc első vonala az ipar frontján van. Ipar nélkül, villanyáram nélkül, gép- és traktorállomások széles hálózata nélkül a mezőgazdaság nem lendül föl. Az országnak fémre volt szüksége, az öntöttvas kétharmadát a Dél gyárai adták, közülük al egnagyobbnak számít a dnyeperl gyár, amelyet F. E. Dzerzsinszkijről neveztek el, tehát ott az én helyem.

1931-ben ebben a gyárban vettek fel a pártba. Ogy emlékszem, október 24- én. A tagjelöltkártyácskát zsebemben az 1 713 187 sz. párttagsági igazolvány váltotta fel, s tudtam, hogy nem jár kiváltságokkal, hanem új, nem is egyszerű kötelezettségekkel. Egyébként úgy gondolom, hogy ha közülünk bármelyik kommunistát megkérdeznek, akar-e más utat választani, határozottan feleli: nem. Mert a ml utunk a nép, a párt önzetlen szolgálatának útja.

Fordította: Pető Miklós