Új Ifjúság, 1982. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-19 / 3. szám

4 IM ^'.-rstv.- '•~f-.ttg.wr •j.'.:rr"*-rBff?r-.f ’3?^>Bc«5'.T''-'n:f.-r,»'rr •• •*•••’ v- ** SZIGET A hnb 32 éves elnöke, Pásztor István tavaly júniusban került a falu élére. Elődje nyugdjba ment, s a 644 lakosú község választópolgárai szinte egyön­tetűen őt javasolták erre a posztra. A Boltos Pásztor István fiát jól ismerte mindenki, s tudták róla azt Is, hogy munkahelyén, a Nagykaposi Efsz egyik részlegén valóban önfeláldozóan és becsületesen végzi a munkáját. — Ott aludtam az állatokkal — mond­ja —, hetente csak kétszer jöttem ha­za. Átöltöztem, tiszta ruhát csomagol­tam, és mentem vissza. Meglepett a falumbeliek bizalma, és úgy éreztem, nem szabad visszautasítani, élni kell vele és viszonozni. Igaz, hogy Pásztor István rátermett­ségében egyesek kételkedtek, és a sze­mére hányták: neked már könnyű dol­god lesz, a készbe ülsz bele, az elő­död mindent megcsinált... — Valóban, sokat köszönhet a falu az elődömnek, de azért még rám is, s talán majd még az utódomra is vár tennivaló, hiszen minden kor mást és mást követel. Tudja, itt a felszabadu­lás után hamar fölépült minden szük­séges, Mert tudni kell, hogy a háború előtti világban a környező község la­kói Szlrénfalvát mindig lenéztek, sem­mibe vették. Ide autóbusz is csak 1957- től kezdett járni. így aztán azt mond­ták magukban a Szirénfalviak: még­sem lehet, hogy minket csak úgy leint­senek, lenézzenek, gúnyolódjanak rajtunk. S egy emberként összefogott a falu apraja-nagyja, időt, fáradságot nem kímélve a környéken elsőként építettek művelődési házat, óvodát, iskolát, üz­leteket, sportpályát... De munka van talán az sem véletlen, hogy a fiatalok nemcsak hogy nem vágynak el a vá­rosba, hanem visszatérnek. Most öt csa­lád jött, illetve jön haza Kassáról, itt építkeznek. Mert úgy gondoltam én is, mások is: ha irii fiatalok elmegyünk, lassan kihaló község, de ha maradunk. Jó: kis faluközösségei; alkothatunk. A SZŐ IGAZI ÉRTELMESEN SZIGET VOLT EZ A KÖZSÉG RÉGEN, MOCSA­RAK, TAVAK-VIZEK VETTÉK KÖRÜL, CSÓNAKKAL LEHETETT CSAK MEGKÖ­ZELÍTENI. ÉS A SZO KÉPLETES ÉRTELMÉBEN SZIGET MA IS; INNEN NEM KÖLTÖZNEK EL A FIATALOK, ITT MINDEN ÉVBEN BETANULNAK ÉS ELŐAD­NAK EGY-EGY SZÍNDARABOT, KDLTORMOSORT, ITT MÉG SÜTNEK HAZIKE- NYERET, ITT CSAK 3—4 CSALÄD FOLIAZIK, ITT MÉG AZ ÁLLÓHELYEK IS ELKELNEK, HA JÖN KASSArOL A THALIA SZINHAZ, ITT MÉG MINDEN OLYAN IGAZAN FALUSI: KEDVES, KÖZVETLEN, MEGHITT... ITT, AZ OR­SZÁG LEGKELETIBB CSÜCSKÉBEN, ITT, AHOL A SZIRÉN PATAK A LATOR­CÁBA TORKOLLIK, ITT A PARLAGCSA TÖ KÖRÜL, SZIRÉNFALVAN fPTRUK- SA). még bőven. Csinosítjuk és tovább bő­vítjük a kultúrházat, hiszen csak 200 férőhelyes, s bizony mindig többen jönnek el a rendezvényekre. Meg ha már építkezünk, építünk SZISZ-klubot is meg könyvtárat . . . S képzelje, amió­ta Ismertettük a lakosokkal a tervein­ket, már Jönnek kérdezősködni, meg­állítanak az utcán; „Pista, mikor kez­dünk hozzá a munkákhoz, jövök én dolgozni, csak szóljl“ Meg efféléket mondanak; „Engem ki ne felejts a mun­kából, időben szólj!“ Hegyet lehetne ezekkel az emberekkel elhordatnl, any- nyi bennük a tennlakarás, pedig oda­haza se pihennek, agyohdolgozzák ma­gukat. Nyolcvanan vannak a vasútnál, műszakra járnak, a szabadnapjaikon pedig a szövetkezetben fusiznak, vagy a kertben tesznek-vesznek, de itt, tétle­nül sose ülnek az emberek. S érdekés, mégis marad Idejük évente több szín­darabot, kultúrműsort tanulni, éneklő csoportban szerepelni, összejárni, a. klubban kötni, varrni, dalolgatnl* szó­rakozni, diszkózni... S mindezek után , A. szomszéd épület az óvoda, veze­tője Mérd Mária. 0 nem helybeli, Nyu­gat-Szlovákiából, Felsőpatönyból került ide a végekre. — ip60-ban ide nevezték ki óvónő- nők. Amikor először ide jöttem, térdig érő sár,, egy százéves rozoga házból átalakított óvoda fogadott meg sok-sok kedves ember. Az óvodában Jóformán ■ bútor se volt. Csak huzat meg egerek. Ott, húztam le tizenkét évet, abban az egy. helyiségben —, 40—50 gyerekkel naponta. Most itt ez a szép új épület, a : tágas - termek, a, rengeteg játék, és I benne csak húsz gyerek. Az évek során, ahogy nőtt a jómód, úgy csökkent a családoknál a gyerekek száma, amíg annak Idején 4—5 gyerek természetes volt minden családnál, ma már a három is igen-igen ritka. Kezdetben. nagyon el akartam menni innen, de helyembe sénkl se akart jönni, amikor meg már mehettem volna, nem tudtam itt hagy­ni a falut. Ide mentem férjhez, s ma már úgy érzem, mintha itt születtenj volna: az emberek közvetlensége, ked­vessége folytán. Akaratlanul is az alkoholizmusra te­relődik a szó, amiről a beszélgető part­nereimnek következő a véleménye: , ’ .— A fiatalok nem részegesek. Isznak ugyan, de mértékkel. Az idősebbek el­lenben'megisszák a'magukét. Vagy tíz súlyos alkoholista van a községben. Ré­gebben jóval kevesebben és kevesebbet ittak. — Tudja — mondja az óvónő —, Jó­módú, gazdag emberek lakják a falut, de ez a gazdaság, a jómód meglehető­sen rpsszmájúvá tette őket. Elidegenül­tek egymástól. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy rosszak az emberek, de tény, hogy évek során nagyon meg­változtak; a korábbi hallatlanul nagy összhangnak, összefogásnak, közösségi életnek mára csak a maradékát talál­ni. Bár tudom, hogy a környező köz­ségekhez képest még itt mindig jpbb a helyzet, de hát... A nosztalgia vála^ hogy minket is elkapott. Mielőtt elbúcsúznék az óvodától, a szó a család-, és a dűlőnevekre terelő­dik. ősi, szép nevek bukkannak fel az emberek emlékezetében, érdemes leje­gyezni: Matyi, Pásztor, Jakab, Kiss, Szűcs, Simkó, Tokár, Takács, Szakácis, Szabó, Demes, Gilányi, Marci, Molnár... S a dűlőnevek: Lászlótag Kapitányi, Pribék!, Vékétag, Irtás, Szabómély, Szé- gyeszög. Malomkert, Neréznek, Híd- szög, Esdéberé, Sürő, Esküdtszeg, Bu- ró, Járó... s Itt ezt az Iszapos, nyáron meglehető­sen büdös tavat betemetni, parkot lé­tesíteni, kellemes környezetet varázsol­ni. Miközben járjuk az utcákat, többen is megszólítják a hnb-elnököt. Ki-ki ilyen-olyan kéréssel, kérdéssel áll elő, s legtöbben ott helyben kielégítő vá­laszt kapnak. Aztán csak úgy találom­ra, betérünk az egyik nagy, emeletes házba, amelyben fiatal család lakik. Épp ebédelnek. A fiatal vasutas házi­gazda gyorsan hellyel kínál, s előre­bocsátja, a nevén kívül mindent megír­hatok. — Az őseim sorsára Jutottam most, a XX. század végén, hát nem különös? — kezdi módókáját a megtermett fia­talember. — Mert ilyen a faluban csak réges-régen történt, hogy két fiatalt a vallása miatt tiltottak volna egymástól. Az történt, hogy már negyedik éve jár­tunk együtt a feleségemmel, amikor megesküdtünk, de anyám el sem jött a lakodalomba. Tiltotta tőlem az asszonyt, de hiába. Megesküdtünk, előbb az anyó- soméknál laktunk, majd négy évet vol­tunk anyám unokatestvérénél, János bátyáméknál. Közben fölépítettem ezt a házat, s már két éve ebben vagyunk. Anyám azóta Is görbe szemmel néz rám, de én akkor se bánom. Sőt, büsz­ke vagyok arra, hogy minden segítség nélkül, önerőből fölépítettem a házat, emeleteset. Bár vasutas vagyok, de: ér­tek a szobafestéshez, a kőművesmun­kához, a gépekhez, motorokhoz. Nem tudok én leülni egy percre sem, hogy ölbe tett kézzel bámuljak a semmibe. Meg is bolondulnék a tétlenségtől. De korábban nemcsak az effajta fizikai munka érdekelt, hiszen régebben CSE- MADOK-elnök is voltam, aktív SZÍSZ- -tag és színész a színjátszó csoport­ban ... Igaz, öt-tíz évvel ezelőtt min­den sokkal meghittebb volt, mindenbe többen bekapcsolódtak, őszintébb volt még az emberek közti viszony is. Mint­ha idővel megváltoztak volna a dolgok, sok minden elvesztette volna értékét... A fene tudja, mi történt az emberek­kel, velem, velünk. Ha rágondolok — bár csak harmincéves leszek —, hogy korábban a, köz asztalára mennyivel többet letettünk, akkor valóban nosz­talgiát érzejc. S épp ezért is nehéz el­hinni, hogy a mi falunk,' Szirénfalva Is lassan beáll a sorba, s föladja régi szép hagyományait. Pásztor Istvánnal sétálgatunk a falu­ban. — Tavasszal szeretném a főutca mind­két oldalát teleültetni virággal — mondja kísérőm, majd az üzlet után jobbra fordulva a Parlagcsa tó partján így folytatja az előbbi gondolatot: —, Elbúcsúzunk a fiatal családtól, s út­közben az elmondottakon gondolkozva kicsúszik a, számon: — Talán nincs még minden veszve... Pásztor István elmélázva egy pilla­natig, így szól: — Én is azt hiszem. Mert azon túl, hogy építettünk és építünk is sok fon­tosat, hasznosat meg szépet, vár ránk egy hasonlóan fontos, hasznos és szép feladat: ne engedjük széthullni az ö'sz- szekovácsolódott faluközösséget, ves­sünk gátat a szinte kórtünetnék neve­zett elidegenedésnek, őrizzük meg és ápoljuk a falu hagyományait. De a sort még hosszan folytathatnám. S ha az anyagi értékek létrehozása mellett ezek' is megvalósulnak, úgy érzem, akkor jól sáfárkodtam a falubeliek bizalmá­val. ZOLCZER JÁNOS A szerző felvételei

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom