Új Ifjúság, 1981. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1981-12-01 / 48. szám
H árom évvel ezelőtt a somorjai állami lótenyésztő telep udvarán, Istállóiban színes szalagok és zöld ágak. fogadtak, a bejáratot pedig virágos díszkapu keretezte. A falitáblán képek, újságkivágások. Az ünneplés, a fogadtatás azonban Lancasternek, a pardublcel nagy akadályverseny győztesének szólt. Most egészen más hangulat fogad. Lancastert lelőtték. — Csodálatos állat volt — mondja az igazgató, Jozef Koáfák —, tipikus akadályfutó, aki nem ismert lehetetlent. Tele volt akarattal, és nem félt. Sőt, minél nagyobb volt a tét, annál Jobban összpontosított, annál Jobban akart. Csak az a lába ... Tudtuk, hogy gyengébb, hogy vigyázni kell rá, ezért eléggé kíméltük. Idén a baleset előtt csak egy kisebb versenyen indult. Első győzelmét, igaz, már nem tudta megismételni, de mindig az elsők között volt, egyszer második, egyszer meg a harmadik. Favoritnak számított, így hát nem volt könnyű dolga. Megpróbáltuk felerősíteni az első lábát, és a verseny előtt úgy éreztük, talán sikerült is. Már nem kellettek a fájdalomcsillapítók, mint tavaly, és akkor az első kis akadályon felbukott. Hogy miért, erre nehéz válaszolni, de tény, hogy nagyon csúszós volt akkor a talaj. Tudja, abban a lóban annyi volt az akarat, az úgy tudta, mi előtt áll, nagy-nagy szíve volt. Igazi egyéniség, kár, hogy így történt. Számoltunk vele, szerettük volna, ha apaként is nyomot hagy maga után. Biztos nagyszerű utódokat nemzett volna. Sajnos, most már nem lehet... Az istállóban Jlfi Hurttal, a Lances- íer hajtójával beszélgetek. Az alacsony, vézna emberkének talán nincs is munIvan Janatka kedvence: Mac Murray kája az istállóban, de azért itt van, ténfereg, beszélget a társaival, hallgatja a lovak horkanásalt. — Tudja, én ezt a zenét szeretem a legjobban — figyelmeztet a lovak e- gyenletes, ütemes ropogtatására. És valóban, csodálatos szép zene, a- hogy falják, ropogtatják az eléjük szórt za bot. — Befejeződött az idény — mondja , most egy kicsit nyugalmasabb időszak következik. —• Nyugodt is lehet, jó évet zárt. Látom, annak ellenére, hogy a Lancester- rel (gy Járt, az istálló hajtói között az élen áll. — Hát, magam sem gondoltam volna. Tudja, én nemrég vagyok Somorján, így Lance.sterrel sem dolgoztam régen, de az a 16 lenyűgözött, megbabonázott, örökké emlékezetemben marad. Hogy miért? Ha azt állítom, hogy az állat egyéniségéért, az így nem mond semmit, de mégis azt kell mondjam. Az a 16 meg tudta hódítani az embert. Nem úgy, hogy nem lett volna akarata, nem hizelgett. ö még abba is „beleszólt“, hogy mikor és hogyan tisztítsam. AkaLOVAK ÉS Már nincs az a nagy hajtás, de azértaz edzésekkel nem álltak le. LOVASOK rate volt, és a versenyen is nagyon Igyekezett. Figyelt, olyan volt, mint egy valódi táltos. Lehet, talán azért is végezte így. Amikor elestünk, talán még nem is tört el a lába, éppen csak megcsúszott. Én szintén leestem, de ő felkelt, és nekilódult, mert benne volt, hogy mennie, győznie kell, és akkor ... ott a következő akadály előtt, talán'ott történt az egész. Ahogy elé álltak, hogy megpróbálják leállítani, megfogni, ő hirtelen megtorpant, és ezt már nem bírta ki a lába. De még akkor sem adta fel. Futott volna tovább, bár már látszott a lábszárcsontja, kilógtak az inai... Sajnos, utána njár nem lehetett rajta segíteni... — Sajnálatra méltó — kapcsolódik a beszélgetésbe Ivan Janatka, az Istálló vezető edzője —, az ilyesmit nem is lehet elfelejteni, ebbe csak bele lehet törődni. Különben is nem ő az első, aki így végezte. Én is emlékszem már három-négy ilyen győztesre, neki azonban így Jobb. Mi lett volna, ha mondjuk nem szakadnak el az inai, megope rálják, és úgy-ahogy rendbejön a lába? Eladjuk valakinek, és csak gyötrődött volna szegény pára a szakszerűtlen bánásmódtól, az egyéniségéhez nem méltó szerepléstől. Az állat is tudja, hogy ő kicsoda. Annyi jó ló van manapság ]ifí Hurt, az egyik legsikeresebb hajtó csak itt nálunk is, például az én kedvencem, a Mac Murray, vagy a Rek, a Fredda, a Flltra, a Tasmánka, a CsőI dáska, Tasmánka Bratlslavában az év lova lett. Csodáskát tavaly kiáltották ki az év legjobb lovának, az idén egy kicsit kíméltük, visszafogtuk őt, nem neveztük be annyi versenyre, mert tavaly nagyon kitett magáért, és bele is fáradt egy kicsit. Kérdezem, hogyan kerültek a somorjai lótenyésztő állomásra. — Az úgy van, hogy az embernek egy idő után ott kell hagynia a régi helyét, és máshová kell mennie, mert érzi, hogy a régi helyén már nem tud semmi újat hozni, nem tud Jobb eredményeket elérni. És hogy miért épp Somorjára Jöttünk? Itt nem akármilyen lovak vannak, ez meglátszik az eredményeinken is. Nézze, idén Bratlslavában például harmincegy győzelmet a- rattunk, és több mint ötszázezer koronát nyertünk. Prágában pedig még többet, és ez az Itteni Jó tenyésztő- és edzői munkának köszönhető. — Az eredmények önmagukért beszélnek — mondja Jozef Koáfák igazgató —, összesen 1 563 300 koronát nyertek a lovaink az idény alatt. Ebből csak Petrllk lovai Prágában egyedül majd egymilliót. Tasmánka hatszor győzött, Filtra négyszer, Triga háromszor, de győzött Rek, Csodáska, Fredda ... Ivan Janatka edző Ezek az eredmények valóban magukért beszélnek, de minek köszönhetők: az edzőknek, a hajtóknak vagy a sok éves kitartó és nagyszerű tenyésztésnek? — kérdem az igazgatótól. —Ami az edzéseket illeti, azokba én nem szólok bele. Meggyőződésem, szükség van arra, hogy egy ember irányítsa és feleljen az edzésekért, de a- zért közösen is megbeszéljük a dolgokat, figyelem embereim munkáját, ha megbízom is bennük. Általában nem szoktam csalódni. Bár olykor megle- peté.sek is érik az embert. No de szokott ez így lenni. Van, hogy valaki nagyon is bízik a dolgában, mégsem Jön a várt eredmény. Ami viszont a tenyésztést illeti, hát ott én szoktam kimondani az utolsó szót. Jóllehet ez sem azt Jelenti, hogy a többiek nem dolgozhatnak, nem Jutnak szóhoz. Mindenki szóhoz Jut, majdhogynem kollektíván dolgozunk. Ha látom, hogy valaki Jobb ötlettel rukkol elő, pontosabbak a mieg- flgyelésel, észrevételei, ráhagyom. Ha nem, akkor viszont megbeszéljük, megpróbálom meggyőzni. A vásárlásokról én szoktam dönteni. Egyébként az az igazság, hogy ez már nagyon régen kezdődött, valamikor az ötvenes évek elején, amikor még a mezőgazdasági megbízotti hivatal állattenyésztési főigazgatójaként dolgoztam. A megbízotti hivatalból később Piegfanyba kerültem, majd Nyitrára, onnan pedig a Csallóközbe. Azóta Itt élek. Gombáról átköltöztettem a lovakat Somorjára, és arra, törekedtem, hogy Jó munkát végezzünk. Magam sem tudom, miért is maradtam meg a lovaknál. Talán azért, mert már a nagyapám is nagyon szerette őket. Lehet, bár ki tudja, nogy ml lett volna, ha akkor nem ?!e§tany ba, hanem máshová kerülök. Egv biztos, mindig Is nagyon érdekeltek a lovak, szeretem őket. Ma már benne vagyok a nemzetközi bizottságokban, ismerem a szakma minden titkát, a szakembereket, így aztán a hazaiak közül sokukat el is csalom magamhoz. Itt Jozef Kosták van Petrllk, Janatka, őket már rég ismertem, barátaim voltak korábban is, és addlg addlg hívtam hozzám, mígnem ráálltak. Az idén végül Hurt is rászánta magát, és nem bánta meg. Kapott lakást, mint ahogy Petrlík is — Prágában. Korábban itt Somorján dolgoztunk, és innen utaztunk a versenyekre. Most viszont megpróbálkoztunk azzal, hogy Prágában is fönntartunk egy kisebb istállót, és az a módszer bevált. Két edzőnk dolgozott Prágában, és Petrllk valóban nagyszerű eredményeket ért el. Sok mindenről beszélhetnénk még, a lovakról, az úszori tenyészállomásukról, de hát gondolom, ennyi is elég, ez is bizonyítja eredményes a munkánk. Most vége a szezonnak, és egy kicsit nyugalmasabb időszak következik, am* persze nem jelenti azt, hogy leállunk a munkával. Egykettőre elmúlik a tél. Jön a tavasz, és újra itt az új idény, amikor majd ismét hajtani kell, és nem is akárhogy. Lovaink egyre Jobbak, és ml szeretnénk megtartani helyünket a hazai lovassportban. Reméljük sikerül is — mondja az Igazgató, miközben előkerülnek a versenyek műsorfüzetei, az évkönyvek, katalógusok. Látom, valóban a kisujjában van minden, ami a szakmához tartozik. Gondolom, ezért nemcsak idehaza, külföldön is tisztelik, megbecsülik. NÉMETH ISTVÁN
