Új Ifjúság, 1981. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1981-06-16 / 24. szám

~ Maga az az újságíró? — kérdezi bátortalanul, és még mindig ki-kiles az ajtó üvegén.

— Tessék, fáradjon beljebbl — mondja, majd elindul, és mutatja az utat.

Leülök a nappalinak is nevezhető szoba egyik foteljébe. A háziasszony nem foglal azonnal helyet, előbb a szekrényhez lép, az egyik kulcsra zárt fiókból orvosságosüveget vesz elő és lenyel két tablettát. Víz nélkül.

í— Néhány perc, és megnyugszom; a nyugtató talán segít, bár az utóbbi hetekben már a két tabletta hatását se nagyon érzem. Tudja, szörnyű perceket éltünk át a lányommal, míg maga csengetett, kopogtatott. Azt hittük, a térjem jött már haza, bár ilyen időben, kora délután még nem szokott. Vártuk, mikor töri be az ajtót, mikor kezd el ordítozni, káromkodni. Már arra is gondoltam, hogy belülről rácsot tetetek az ajtóra s akkor hiába töri be a faajtót, nem tud bejönni.

És akkor hol töltené az éjszakát a férje? — kérdezem, mert nem értem a fura helyzetet, bár még csak terv.

>— Hátul, a nyári konyhában. Ott tárva-nyitva az ajtó. Ha annyira részeg már, hogy úgy hozzák öt haza, vagy hempereg-tántorog, nincs erő benne, hogy dörömböljön, akkor automatikusan a nyári konyhába megy. Ott alhat, elpárologhat az ital a fejéből: ordítozhat, káromkodhat, ahogy csak a kedve tartja.

Nézem és hallgatom ezt a szemre egészen csinos arcú asszonyt, aki úgy meséli el a történetet, mint valami kedves kis epizódot családi életükből. Látom rajta, érzem a hangjából: szereti a történet alanyát, hiszen egyetlen rossz, goromba szót sem ejtett ki a száján a férjéről, pedig már jó egy éve pokol á család élete. Kolléganője, akitől először hallottam Z.-ék példátlan, a falu fölháborodását méltán kiváltó esetről, mesélte, hogy az asszony tizennégy kilót fogyott, hogy a férje nem csak a fizetését issza el rendszeresen, hanem egyes értéktárgyakat is elcsen a lakásból, eladja, italra váltja, sőt az utóbbi hetekben már kisebb-nagyobb kölcsönöket is vett fel kollégáktól, ismerősöktől — busás kamat fejében; hogy a feleségnek és a kislánynak, ha az apa, a férj nem hullarészegen, csak épp ittasan tántorog haza, menekülniük kell, mert előkerül a sodrófától a konyhakésig minden, tör-zúz, ami a keze ügyébe kerül; hogy már kétszer leváltották őt a munkahelyén, mind alacsonyabb beosztásba, s hogy egyáltalán a munkahelyén maradhatott, csak korábbi érdemeinek és jó munkájának köszönhette ...

Nézem az asszonyt és hallgatom. Nem kell hozzá nagy emberismeret, hogy kitalálja: ez a nő még mindig szereti a férjét, s számára ez az egy év csak valami gyorsan jött és hamar elillanó csodának tűnhet. Bár szemén látszik a sírás, az álmatlan, végigrettegett éjszakák nyoma, meg a remegő keze, a szinte vibráló szemhéja is arra utal: nagyon megviselte ez az egy év.

— Asszonyom, mit gondol, holnap, ha kijózanodik a férje, beszélhetek vele, hajlandó lesz velem az italozásról.

az elmúlt egy évről, az egésznek az okairól elbeszélgetni?

Megrázza a fejét:

— Nem ... nem hiszem. Másnap, józan lejjel csak ül és hallgat, bámul a semmibe. Hiába kérdezek, mondok bármit is, nem válaszol, mintha nem is hallaná. Inkább elfordul. Látom rajta, szégyelll magát, talán legszívesebben a föld alá bújna, annyira szégyenkezik. S ha mondom neki mi mindent művelt előző este, mi mindent ordlbált, mennyi pénzt elivott, csak a fejét rázza, mint aki nem hisz nekem.

— Elmondaná, hogyan kezdődött, hogyan éltek korábban, míg a férje nem kezdett el inni?

Felvidul az arca, amikor ezt a szót hallja: korábban. Látom szép, kellemes, talán romantikus emlékek kelnek benne életre, és máris mesél:

— Szerelmi házasság volt a miénk, és nem is akármilyen szerelemé. Jól,

' taja csak be van hajtva, átfut a kislány, Marika. Anyjához rohan, átöleli őt, s vele együtt sír. Hányszor voltam már hasonló helyzetek kénytelen- kelletlen tanúja, hányszor kellett zokogást, könnyeket „följegyeznem“, hányszor kellett szemlélő kívülállóként beleélnem magamat a sírás fájdalmába. És minél többször, annál inkább nem tudtam szóhoz jutni, nem tudtam még azt sem kinyögni: asszonyom, uram, te, nyugodjon, nyugodj meg! Ilyenkor szinte már-már utálom ezt az annyiszor elátkozott és annyiszor dicsőített mesterségemet, hogy még a részvétet is kiölte belőlem, hogy csak füllé, papírrá meg ceruzává változtatott. Hol az érzelmek? Hiszen mindig félre kellett dobni őket, mert az érzelmek képlékenyek, hajlíthatók, részrehajlóak, s az igazság ... igen, az Igazság mindenekelőtt. Itt pedig az érvek beszélnek, nem az érzelmek.

EGY ÉV TÖRTÉNETE KÉT RÉSZBEN

szépen Indult az életünk, hiszen a házasságunkat követő második évben már elkészült ez a hatalmas ház, beköltöztünk, s a férjemet akkor választották meg a szövetkezet főmérnökévé. Nem volt köztünk soha veszekedés, de még vita sem, tökéletesen megértettük egymást mindenben, érti, mindenben. A férjem nem vágyott más nőkre, mint egyes kollégáiról hallom, mert ebből a szempontból is teljes mértékben egymásra találtunk. Hogy ivott-e akkor is? Ivott, de mindig tudta, hol a határ, öt korábban részegen, tántorogva soha nem látta senki. Ha már kezdte érezni az alkohol hatását, az istennek sem vette kezébe a poharat, kérhette őt még a főnöke is. De ha nem hisz nekem, megmondhatja ezt magának bárki, tanúsíthatja az egész falu.

— Akkor valami nyomós oka keli, hogy legyen: miért iszik most szinte naponta, mértéktelenül?

— Sejtem én az okát, de félek még kimondani is, hiszen tőle, Lajostól, vagy ahogy mostanság hívják őt, Lajoskától — könnybe lábad a szeme, zsebkendőt kotorász elő zsebéből, s hangja elcsuk- lik, csak kisvártatva tudja folytatni —, soha nem hallottam ezt. Nos, házasságunk második évében megszületett a kislányunk, Marika, ő, ni! Bár a férjem fiút szeretett volna, öröme cseppet sem volt kisebb. Aztán eltelt öt év, és hiába akartunk, nem maradtam úgy, csak nem jött a másik gyerek. Jártam orvosokhoz: azt mondták, türelem, semmi bajom, nincs ok az aggodalomra, lehet még másik, harmadik gyerekünk is. És hozzá kell tennem még azt is, hogy ez az egész helyzet kapcsolatunkon, életünkön semmit sem változtatott; csak vártunk, vártunk, és bizakodtunk, mert a férjem titkon továbbra is fiúgyermek után sóvárgott. A hatodik évben aztán teherben maradtam, és beteljesült az álmunk, megs^letett a kislány után a fiú, akinek természetesen Lajos, Laj- csika lett a neve. És megint nem mondhatok egyetlen rossz szót sem az uramra: egyformán szerette mindkettőt, pedig tudtam... — újra könnyek jelennek meg a szemében, és keserves, hosz- szan tartó zokogásba kezd.

Nem szólok, mert egyszerűen nem tudok mit mondani, várok, hiszen még nem tudom, csak sejtem az események kimenetelét.

t-' Pedig tudtam, neki igazán Lajos- ka jelenti a gyermeket, az igazi boldogságot. Hiszen tudja, hogy van az még mindig falun: a lány az nem gyerek. De mondom, a férjem egy pillanatra sem éreztette ezt se velem, se Marikával.

'A szemlrösfi konyhából, amelyn^ ájHiába akarom, csak ha alakoskod- nék, jönne ki szó, vigasztalás, bátorítás a számon.

Az anya ölébe ülteti lányát, és tovább beszél.

— Hároméves volt már Lajcsika. Gyönyörű, életerős kisfiú, és mindig az apja nyakán csüngött: vele evett, vele aludt, ha itthon volt, egy pillanatra sem tágított'az apja mellől, s az uram, ha tehette, mindig magával vitte. Akkor is, egy évvel ezelőtt a városba ment, apró dolga akadt ott a férjemnek. Magával vitte, hogy vesz neki valami játékot, ajándékot. Kocsival mentek, mint máskor is. És ... és ...

Az anya, a feleség, Z.-né itt már végképp nem tudja folytatni. Nem akarom gyötörni tovább, felállók, indulnék, hiszen a folytatást bárkitől megtudhatom a faluban.

Elcsukló hangon utánam szól:

— Ne haragudjon, de nem tudom folytatni... Ha mást kérdez, arra talán tudok válaszolni.

Visszaülök, és nézem a két, szinte, egymásba ragadt embert, amint összeölelkeznek, szorítják egymást. Akkor, amikor talán hosszú perceken keresztül így néztem őket, még nem tudtam a pontos folytatást, csak sejtettem. Később kiderült. Nos, a bevásárlást meg is ejtették, Lajcsika kapott egy távirányítású villany játékautót, az apja elintézte dolgát, és elindultak hazafelé. Nyolc kilométerre a falutól, részletesen még ma sem tisztázódott okok miatt, karamboloztak. Az utólagos vizsgálat any- nylt állapított meg, hogy valószínűleg motorhiba történt, az apa, a sofőr . elvesztette uralmát a kocsi fölött, és az árokba rohant. Kisfia, a hároméves Lajoska a helyszínen meghalt, az apának nem esett komolyabb baja.

— Hát attól a naptól kezdve iszik a férjem — szakítja meg a csendet Z.-né, és igyekszik erőt venni magán. — Próbáltam vele elbeszélgetni az esetről, kérdeztem, hibásnak, vétkesnek érzi-e magát Lajcsika halálában? A mondattöredékekből arra következtettem: nem. És tudom, ismerem a férjemet, ha így lett volna, bevallotta volna a rendőrségen Is meg ezt a vizsgálat során is megállapították volna. Hiszen számára ez sokkal nagyobb bűnhődés, büntetés, mintha lecsukták volna. Én érzem, tudom, nem volt vétkes, de ő mégis önmagát vádolja, bizonyára így teszi föl a kérdést: „Ha jobban vigyáz?“ „Ha, nem viszi őt el, akkor“ „HA...“ De ez képtelenség, magyaráztam neki, ezt nem szabad, hiszen ami ■ megtörtént, megtörtént, visszacsinálni nem lehet, kikészíti önmagát, s magával együtt minket Is, hiszeii belőlünk is roncs lesz. A sors végzetes szeszélyéért ilyen árat mégsem kérhet önmagától, tőlünk, ilyen árat mégsem fizethetünk. De minden hiába, csak hallgat, magába fordul, és iszik, iszik. Talán azért, hogy felejtsen, talán másért, nem tudom. S ha iszik, ha részeg, bizonyára megfeiedkezik Lajcsikáról, megfeledkezik a karambolról, bizonyára megfeledkezik mindenről, azt sem tudja, miket művel részeg fejjel.

Rövid szünetet tart, maga elé mered, s egy nag^ sóhaj után újra kezdi.

Az egyik bajt tetézi a másik. Az alkohol, az ital az úr most már fölötte, és nem én, a lányom vagy a környezete. Az alkohol, amelynek a hatása alatt van, látszatra élteti, ha elmúlik sorvasztja őt. vonókúrával

— Nem próbálkoztak meg orvosi kezeléssel, elvonókúrával?

— Nézze, a munkahelyén eddig sokat elnéztek neki, igaz, de már tovább nem tehették, s így jelenlég a hajdani főmérnök, akit pedig az állítólag nyugdíjba vonuló elnök helyére szántak, mostanra megtűrt irodakukac lett, ami érthető is. Most már azt is látom^ ez nála nem múló, átmeneti időszak. Ha nem segítünk rajta, inni fog, míg szervezete föl nem mondja a szolgálatot. Épp ezért rövidesen elvonókúrának vetik őt alá, bár ő erről hallani sem akar. De én hozzájárultam, hogyha kell, erőszakkal is elvigyék. Segíteni akarok rajta, segítenem kell rajta, mert szeretjük őt.

Most elárulom az olvasóknak, hogy ez a látogatás, a beszélgetés jó egy éve történt, akkor jegyeztem föl. Leírtam, és vártam: mi lesz Z.-vel, Z.-ből.

Kiderült, erőszakkal vitték el öt a járási kórház zárt osztályára, és ott három hónapon keresztül kezelték.

Beszéltem orvosaival, de sajnos, Z. súlyos alkoholizmusának okát ők is csak sejtették, találgatták, mivel Z. megtagadta orvosaival az együttműködést, pszichiátere is alig tudott kiszedni belőle pár értelmes mondatot a három hónap alatt. Z. meg csak fogyott, soványodott, sorvadt, mint aki már végképp leszámolt az élettel, és nem érdekli, ml történik vele és körülötte. Orvosai azt mondták, a baleset pillanatában és az azt követő percekben, amikor megtudta, hogy kisfia halott, óriási sokkhatás érhette őt, s ettől nem tud szabadulni. Valószínűleg önmagát hibáztatja a tragikus kimenetelért. S hogy mindezt felejtse, az alkohol mámorába menekült. Idővel aztán szervezete megszokta az italt, s aztán már azért is ivott, mert hiányzott neki, mint a- hogy a dohányosnak a cigaretta, vagy másnak a koffein, és mert ebben az állapotban megfeledkezett a történtekről is. Súlyos alkoholista lett. Az orvosai azt is tudták, hogy az idült alkoholisták — akiknél az alkoholizmust sokkal kisebb, lényegtelenebb okok váltották ki — is csak elenyésző százalékban képesek meglenni szesz nélkül, hát még Z., aki valójában emberi tragédia következtében vette kezébe a poharat. De így is reménykedtek, bizakodtak, hátha Z. a három hónap alatt — amikor különféle orvosságokkal is kezelték öt — számot vet mindennel, tiszta fejjel, józan ésszel töpreng a történtek és a következmények fölött, s belátja: az alkohol nem old meg semmit, nem másítja meg a történteket.

Bizakodtak, reménykedtek.

Időről időre én is nyomon követtem Z. sorsának alakulását. Bizakodtam és reménykedtem. Z. hazament a zárt osztályról, hat napig csak Járt kelt fel-le a lakásban, az udvaron, mint aki keres valamit. Aztán elment hazulról. Éjszaka részegen hozták haza a közeli kisvárosból. És aztán újra ivott, mint korábban, minden nap. Családjával még gorombábban bánt, adósságot adósságra halmozott. S aztán egy szerdai napon reggel, amikor józan volt, felesége mondta neki, jó lenne, ha újra alávetné magát az elvonókúrának. Magyarázta az okokat, próbált az érzelmekre hatni, de a férje jóformán válaszra sem méltatta. Az asszony akkor látta őt élve utoljára.

Másnap reggel a szövetkezet egyik raktárhelyiségében találtak rá. Felakasztotta magát. Mentségére legyen mondva — ha ez egyáltalán mentségnek és nem elrettentő példának számít — részeg volt. Amit tett, az alkohol hatása alatt tette.

Harminchét évet élt.