Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-09-02 / 36. szám

4 IM Item Kassa (Koéice) leghangulatosabb ká­véházában, a Carpanó- ban, ős egyszer csak oda­jött hozzám egy férfi. Kö­szönt, megkérdezte, van-e az asztalomnál hely, majd leült. Nem nagyon figyel­tem rá, érdekes olvasnlva- löval voltam elfoglalva. Már kihozták neki a kávét, szür- csölte Is, amikor megszó­lalt: i—i Adna egy cigarettát? — és már nyúlt Is az asztalon heverő doboz felé. Nem válaszoltam, csak biccentettem beleegyezően, miközben egy pillantást ve­tettem az arcára, a keze fe­jére meg a karjára. Rövid, fekete hajú, apró bajuszos ember, a kezén meg a kar­ján különféle tetovált figu­rákra, szavakra, jelekre let­tem figyelmes. Volt ott nyíllal átlőtt szív, női név, női nemi szerv meg egy e- gész érdekes lányarc is. >— Fájt, míg elkészült? le­kérdeztem válasz helyett. ►— Csak az első szúrások, aztán már megszokja az em­ber e-1 mondta günyoros fintor kíséretében. —< Tud­ja, az embernek mindig csak az fáj, amihez nincs hozzá­szokva. Amikor először Ju­tott tudomásomra, hogy megcsalt az élettársam, majd beleőrültem, annyira rosszulesett, fájt. Másod­szor, harmadszor is, és az­tán már nem éreztem sem­mit, nem is tudatosítottam. Megszoktam, kész. Előbb- -utóbb mindent megszokik az ember. Még azt is — mondja tagoltan kiejtve a szavakat, és kis szünetet tartva az „is“ után , hogy értelmetlennek látja az éle­tet, de ugyanakkor a halált, az öngyilkosságot is. Es közben igyekszik elütni va­lamivel az időt: szélhámos lesz belőle, mondjuk. Mond­ja, látott már maga egy iga­zi szélhámost? — kérdezte, és most már csak biccen­tett a fejével, azzal adta tudtomra, szeretne újabb ci­garettát elvenni. Én is csak biccentettem, tessék. — Nem, azt hiszem, test­közelből még sohasem lát­tam. Nevetett, hangtalanul ne­vetett. Pödört egyet a baj­szán, rágyújtott, ujjal közt sodorgatta a cigarettát, s éreztem, valami számára lé­nyeges mondandót akar kö­zölni. Már majdnem bele­kezdett, amikor hirtelen mást mondott, mint amit a- kart. Ez nyilvánvaló volt számomra. — Nincs egy ötvenese? Estig. Behozom ide. A szemébe néztem, nem válaszoltam. Éreztem, most komoly szövegelés kezdő­dik. — Tegnap elvertem min­den pénzt a haverokkal. Hajnalig ittunk. Ök leléptek, én fizettem mindent. Ma meg születésnapja van a- nyámnak, egy csokor ró­zsát szeretnék neki vinni. Mindig viszek neki augusz­tus huszonkettedikén. Tud­ja, irtó rendes asszony, és szeret engem. Mindig túrós rétest süt ilyenkor, tudja, azért majd megveszek. Szó­val, kéne egy ötvenes. A- nyám úgy is ad ma egy öt­százast, amiért felköszön- töm őt, ha akarja, kamatos­tul visszaadom, becs’ szó, visszaadom. Miközben beszélt, geszti­kulált, egész meggyőzően, sajnálatkeltően adta elő ké­rését. De talán azért, mert sokszor akadt dolgom az emberekkel, szinte naponta a gyóntatópap szerepét ját­szom, átláttam a szitán, meg- éreztem, ha életemben még nem is volt dolgom igazi szélhámossal, most már van. Itt ül velem szemben. — Nézze — mondtam ne­ki, azt hiszem, elég ciniku­san —, javaslok valamit: itt az ötvenes, se este, se más­kor nem kell visszaadnia, csak fejébe mesélje el az életét. Így még tisztességes is és megdolgozik a pénzért. Alija? Nem szólt, a hamutartót bámulta, majd kezébe vette az asztalra tett ötvenest. So­káig nem nézett rám. Töp­rengő, gondolkodó arca e­gészen más embernek mu­tatta, mint korábban. — Hol rontottam el? Itt a pénz, nem kell, csak azt mondja meg, hol rontottam el? Ilyen gyorsan még sen­ki sem leplezett le, gratu­lálok. Négy évig kéricskél- tem, és szó nélkül kaptam az emberektől kisebb-na- gyobb összegeket, mig végül is ráfizettem. Négy évig tar­tott, míg valaki azt merte rólam mondani: szélhámos. Ennyire nem lennék már formában? Valóban rosz­szul csináltam? Mondja már, az isteníti — Jól csinálta, csak épp miközben ide ült mellém, krimit olvastam, egész jó krimit, és van benne egy magához hasonló fickó, Rosszkor jött ide, az volt a baji Rosszkor támadott, de meg kell hagyni, jó straté­giával —■ mondtam, bár kri­mit sem akkor, sem máskor nem olvastam. Valamit még­is mondani kellett, hiszen nehezen vagy egyáltalában nem is tudtam volna meg­magyarázni, hogyan, miből jöttem rá a turpisságára. Talán a hatodik érzékem, talán az segített... — Tudja mit, mégsem a- dom vissza ezt az ötvenest. Pontosabban mondva, ren­delek rajta egy üveg bort, és ha még mindig akarja, poharazgatás közben mesé­lek. Oké? Intettem a pincérnek, kér­tem egy üveg bort, és asz­taltársam szemébe néztem, hallgattam. — Szakiskolát végeztem, érettségi bizonyítványom nincs. Mikor befejeztem a sulit, az egyik idősebb ha­verom a népművelési inté­zetből azt mondja nekem: nem jössz hozzánk, van egy üres hely, de oda csak érett­ségivel vesznek fel. A ha­ver beszélt a munkáról, hogy nincs sok meló, hébe- -hóba kell kimenni falvakra, megnézni az amatőr szín­játszó csoportokat, szakmai tanácsokat adni nekik, je­lentéseket írni a látottakról, meg ilyesmi. Ez igen, gon­doltam, ez nekem való. Mondtam a havernak, egy szót se senkinek, hogy szak­iskolám van csak, majd meg­látjuk a többit. Elmentem vele, adtak egy kérdőívet, kitöltöttem, és az Iskola he­lyére beírtam valami betű- halmaz-rövidítést, már nem is emlékszem pontosan, mit. Láttam azon a nőn, aki az egészet intézte, hogy szük­ségük van valakire, és en­gem megfelelőnek tart. És bekövetkezett, amit gondol­tam, nem kérte az érettségi bizonyítványt, felvettek, a következő héten már mun­kába is álltam, ezernyolc­száz havi gázsiért. — Nem félt attól, hogy észreveszik: nincs irodalmi műveltsége, hogy nem ért a színjátszáshoz, hiszen gon­dolom, akkor életében még színházban sem volt. — Nem, színházban nem voltam, de a munkába lépés előtti három napot azzal töltöttem, hogy a már em­lített barátom útján meg­kaptam az elődöm jelenté­seit, ős azokat töviről he­gyire áttanulmányoztam. Sok mindent kívülről megtanul­tam. Csomó szerző nevét, színmű címét. S mivel a kol­légámnak volt kapcsolata a másik járás hasonló intéz­ményével, kikért tőlük né­hány új darabot. Mikor mun­kába léptem, azonnal javas­latokkal álltam elő, miket kéne játszatni a műkedve­lőkkel. Képzelje el, már az első nap dicséretet kaptam, a főnök megveregette a vál- lam, és még féldecivel is megkínált. „Csak így to­vább“, mondta. A többi már nem volt nehéz. Belejöttem a dologba, mint kiskutya az ugatásba, s a kollégáim se voltak valami zsenik, tartot­ták a szájukat, nehogy va­lami hülyeséget mondjanak előttem, mert hát én már az első nap dicséretet kaptam. Gondolták, mint ahogy ké­sőbb megtudtam tőlük, va­lami igen jó fej lehetek, aki­nek a kisujjában van a szak­ma. — Nos. mindezt csak a- zért mondom el, mert már ekkor rádöbbentem arra, hogy milyen könnyen át le­het verni az embereket, hogy mennyire felületesek, figyelmetlenek, hogy elég némi látszat fölénnyel ren­delkezni, s máris nyert ü- gyem van. — Szóval ez volt az első akciója? — Rossz szó, hogy akció. Ezt inkább amolyan ártat­lan kis félrevezetésnek ne­vezném. Mert ha megkérde­zik tőlem, hol az érettségi bizonyítványom, bevallom, nincs, elmondom az igazat. Mi történhetett volna? Leg­följebb annyi, nem vesznek föl, elmegyek máshová. De nem. Sőt, idővel még dicsé­retet és kisebb kitüntetést is kaptam, pedig csak lagy­matagon, ímmel-ámmal dol­goztam, mint a többiek. Kép­zelje, mi lett volna, ha rá­hajtok? I — mondja és ne­vet, hahotázik. — Tehát az az „ártatlan félrevezetés“ jó volt ízelítő­nek. — Igen, bogarat tett a fü­lembe. És önbizalmat adott. Bár nem kerestem az újabb alkalmakat, mégis jöttek ma­guktól. Megismerkedtem egy nagyon csinos, bomba nővel. Tudtam, ez valutás csaj, ez naponta felemésztené az én ezernyolcszázamat. Sőt, szó­ba se állna velem, ha meg­mondanám neki, hogy egy­szerű irodakukac vagyok. És akkor már olvastam a Jó estét nyár, jó estét szere­lem című Fejes-regényt. Nem akartam egy az egyben u- tánozni a srácot, de egyet s mást tanultam tőle, adott egy pár ötletet. Azt mondtam a nőnek, külkereskedelmi szakember vagyok, sokat u- tazok a világban, jó cucco­kat hozhatok neki, de épp ezért csak ritkán találkoz­hatunk. Szóval, pénzbe ke­rült a nő, sok pénzbe, mert az én csóró albérletembe nem vihettem, rögtön lebuk­tam volna. Jó kéglijű-havert kellett találnom, aki időn­ként kölcsön adja a lakását. Ez is pénzbe került. — Es elkezdett kölcsönö­ket felvenni az emberektől. — Mondjuk így. Először a kollégámtól kértem egy öt­százast. Azt mondtam neki, most kapni azt a bútorfaj­tát, amit venni szeretnék, és pont annyi hiányzik az árához. Előhúzta a pénztár­cáját, és ideadta. Akartam neki nyugtát adni, de szinte sértve érezte magát, azt mondta, ne hülyéskedjek! Ha nem, hát nem, mondtam, persze azzal a szándékkal, hogy mihelyt lehet, vissza­adom a pénzt. — S visszaadta? — Igen, vagy fél év múl­va. Képzelje, egyszer sem kérte. Bár néhányszor cél­zott arra, kellene már neki a pénz, ő is vásárol vala­mit, de konkrétan sohasem mondta. Sőt, azt vettem ész­re, mintha kellemetlen lenne beszélnie az ügyről. Ez egy kicsit megint bátorságot a- dott. A következő kölcsön már ezer korona volt. Az egyik este beállítottam egy ismerősöm lakására. Azt mondtam neki, anyámat kór­házba szállították, sürgősen haza kell utaznom, de amint visszatérek, megadom neki. Máris adta a kért összeget. Megint mondtam, kell-e a nyugta, csak nevetett. „Is­merjük egymást, vagy nem?“ — mondta, és még vacsorá­ra is ott marasztalt. — A következő kölcsön mennyi volt? — Néhány hónapig a hölgy nem állt elő különö­sebb igényekkel. Pár száz koronás kölcsönök elégnek bizonyultak. Vacsorák, éj­szakai élet, virágcsokrok, kisebb-nagyobb hazai és ka- mionosoktól vett külföldi cuccok. De amikor láttam, a csaj kezd másfelé kacsin­gatni, sok pénz kellett. — Hogyan szerezte meg, és mennyit? — Volt egy futó kalan­dom, egy csúnyácska lány, akiről tudtam, hogy kedvel. Meghívtam őt egy este szó­rakozni, aztán felvittem hozzám, és elmeséltem neki, hogy príma lakáshoz juthat­nék, ha volna tízezer koro­nám. És sejtetni engedtem azt is, bár nem mondtam, hogy akkor talán össze is házasodhatnánk. A lány másnap hazautazott a szülei­hez, és hozta a pénzt. Egy csók kíséretében dugta a zsebembe. És ugye, ilyenkor már nem is illik nyugtáról említést tenni. (Befejezése lapunk kö­vetkező számában) 1. Az egész üzlet vele, a tü­relmetlen, testes vásárlóval foglalkozik. Három elárusí­tónő is nyugtatgatja, ma­gyarázza, hogy a megren­delt ajándékcsomag minden pillanatban megérkezik, el­nézését kérik stb., stb. Köz­ben a várakozók sora nö, egymástól kérdezgetjük, va-; fon ki ez a fontos szemé­lyiség, hogy ennyire mea- culpáznak neki? Miután el­hagyja az üzlet helyiségét, az egyik elárusítónö —ahe­lyett', hogy elnézésünket kérné — így szól: — Nem vagyunk angya­lok, az igaz. De a vevők sem azok. Hát csoda, hogy tévedek, ha állandóan az jár a fejemben, hogy a gyerek otthon bevette-e a gyógy­szert, és megúszom-e a megfázást betegállomány nélkül... 2. — Tegnap lázas voltam, de kértem az orvost, hagy­jon dolgozni, ketten váltjuk egymást az üzletben, ha megbetegszem, bezárhatjuk a boltot. Higgye el, már a■< lig várom a műszak végét — magyarázza tíz deka fel­vágott csomagolása közben ismerős vásárlójának a sző­ke elárusítónő. Mt, akik, sorban állunk, kénytelen-kelletlen meghall­juk a nem nekünk szánt hírt, és lelkünk mélyén há-. lásak vagyunk a szőke elá­rusítónőnek, mert ha bete­gen is, de bejött az üzletbe, megkímélve bennünket a bosszúságtól. Mert melyik háziasszony ujjong örömé­ben a „Betegség miatt zár­va" tábla láttán? Az már meg sem fordul a fejünk­ben, hogy a lelkes, de beteg elárusítónö a felvágotthoz esetleg néhány bacilust is csomagol. Természetesen nem rosszmájúságból... 3. Evek óta ebbe az élelmi­szerüzletbe járok bevásárol­ni. Nemcsak azért, mert la­kóhelyemhez ez esik a leg­közelebb, hanem mert itt a vásárló nem egy a sok is­meretlen közül. Nehéz len­ne kinyomozni, hogy az el­árusítók honnan tudják, ki kicsoda, tény, hogy tudják. Mi is tudjuk, hogy a kenye­res Éviké két hónap múlva szülési szabadságra megy, de itt az sem titok, hogy holnap barackpálinka érke­zik az üzletbe, holnapután svájci sajtok ... Annyira nem titok, hogy a bolt ve­zetője krétával kiírja egy táblára. Sajnos, ilyenkor nyáron e- zen a táblán más jellegű közlemények Is szerepelnek. „Javítják a mélyhűtő pultot,! fagyasztott áru nincs.. “ „Tatra ásványvíz nincs ...“ „Sör nincs, üres sörösüve­geket nem veszünk át...“ Gyanút fogok: mintha e- zek a feliratok egy évvel ezelőttiek lennének... Az üzlet vezetője nem jön za­varba, igazam van, tavaly is ilyentájt javították a fa­gyasztó pultot, a ventilláto­rokat, és a sörellátásban is fennakadás volt. — Hívtam az elosztóba, azt mondták, sör van, csak nincs mibe palackozniuk. Ne­künk meg üvegünk van, annyi, hogy már nem tu­dunk vele mit kezdeni, vi­szont sörünk nincs. A palackozó és az üzle­tünk közötti távolság alig 15 kilométer. De azt hi­szem, ebben a kérdésben nem a távolság a döntő. NÄDASKi ERZSÉBET ZOLCZER JÁNOS

Next

/
Oldalképek
Tartalom