Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-08-26 / 35. szám
ZOLCZER JÁNOS VARSÓI RIPORTJA Az Uj Világ utcán van bőven fntótéma A tér csendes és kihalt. Szürkül, sötétedik. A főiskolások elpakolják a falakra aggatott kétes értékű képeiket, a kis- padon ülő bácsika kiveri pipájából a hamut, botjára támaszkodik és elballag, egymásba akaszkodó fiatal pár lép ki a Krokodylből, és elsurrannak a Zapleck utcán, megáll a téren az első nyitott fiáker, koros, görbe hátú kocsisa abrakostarisznyát akaszt a lovak nyakába, majd visszaül a bakra, magára húzza vastag kabátját, lábát pokrócba bugyolálja, s elmerengve vár. Kigyulladnak a kecses ívű lámpák, a cukrászdákból zene hallatszik, s egy zimankós fuvallat felkapja az aszfaltról a papírszemetet. Varsó Óvárosi tere, a Ry- nek Starego Miasta ma nyugodt, egyhangú, az idegen számára mégis káprázatos. Szívesen Jövök Lengyel- országba. A nagyon sok e- setben közös történelmi múlt számomra elsősorban „csak“, egy fogódzó, mint ahogy az is, hogy a gdanski diszkóban órák hosszat tudtunk beszélgetni „Rakocsiról“ meg Bem apóról. „Stefan Batoriról“ és Kinga királynőről. Fiatalokkal, miután elroptunk egy vad táncot a parketten, és rozsvodkával kínáltak, amelyet nem lehetett visszautasítani. Mondom, mindez csak fogódzó, a tisztelet bennem másból, későbbi korokból fakad. Európában 1939 és 1945 között alig volt még egy nemzet — talán a beloruszok —, amely annyit szenvedett volna Hitler tébolyától, mint a lengyelek. Habár tudom, hogy ebben az esetben nehéz és lehetetlen mércét, ranglistát állítani. Minden tizedik fa elpusztult, minden ötödik ház, é- pület romba dőlt, és a statisztikák szerint minden lengyel családból valaki odaveszett. Arról már nem is beszélve, hogy lengyel földön tört ki az a háború, amelyet a történelem a II. jelzővel illetett. Lengyelország a szó szoros értelmében romokban hevert. Varsó és Gdansk óvárosa a földdel volt egyenlő. Az ösz- szes hadviselő államok közül lengyel földön tartottak legtovább a harcok. A lakosság huszonkét százaléka áldozat lett, s ebből kétmil- liőan még nem voltak tizennyolc évesek. S ez az agyontépázott ország a háború befejezése utáni napokban, hónapokban, években képes volt arra, amire Európában nincs hasonló példa: a varsói és a gdanski óvárost — hogy megint e két várost hozzam fel — a hajdanival azonossá újjáépítették, előkeresték a még fennmaradt fotókat, rajzokat, metszeteket, tervrajzokat, s egy emberként nekiláttak a munkának. Csak Varsó belterületéről húszmillió köbméter romol takarítottak el kezdetben. Épkézláb és félig nyomorék építészek, fafaragók, ácsok, kőművesek, művészek, „semmihez sem értő“ emberek sereglettek össze az egész országból. Mert nem „csak“ építeni akartak, házakat, tetőt a fejük fölé, hanem újra Először járok Varsóban, ahová jelent jöttem nézni, és közben múltat keresni, idézni. Mondhatnám azt is, egyszerű a dolgom. Itt minden ház, minden ember meséi. Múltról és jelenről egyszerre. Az idegen csak hallgat és gondolkozik. Aztán hazatérve még inkább eltöpreng a látottak, hallottak fölött. Most, szeptember elseje felé közelegve kiváltképpen. Negyvenegy éve, 1939. szeptember 1-én tört ki a II. világháború, és még ugyanezen a napon a német repülőgépek megkezdték Varsó bombázását. MÚLTÁT IDÉZŐ SETA A Piwna utca is romokban hevert a háború után létrehozni szakasztott mását annak, amit őseik teremtettek évszázadokon keresztül. Nemcsak azt akarták megmutatni, hogy talpra tudnak állni, hanem mindezt a régi díszben, régi pompában. Ök azokban a házakban — legalábbis azok másában — akarták élni, olyan ívű és díszű falak segélyezte utcákban sétálni,' mint azelőtt Lehetne mindezt nemzeti büszkeségnek, rátartiságnak is nevezni, de azt hiszem, ilyen indítónkban senki sem hisz. Vagy ha Igen, akkor ez nagyon is egészséges, természetes n'emzetl büszkeség, ha úgy tetszik, rátartiság. De ma, miközben lengyel fiatalokkal sétálok az Óvá-, rosi téren/ egyiküktől sem hallok rhell'döngető kijelentéseket. Inkább szerényen. halkan, elmerengve mondja egyikük: — Ez csak természetesl Aki már járt Auschwitzban, Varsóban vagy más lengyel városban, az nagyon is megérti, mennyire természetes. Hogy milyen a mai Varsó, a ma épült, nem egykori tervek alapján készült főváros? Nekem kedves az Is, mert a varsóiak — bár itt már nincsenek olyan szép, bájos, hangulatos utcácskák, épületek, üzletek, kávéházak, mint az óvárosban —, ugyanolyan szeretettel beszélnek róla, mutogatják nevezetességeit, lakják házait, mint a régiben. Számukra ma már csak egy Varsó létezik — a régivel együtt az új —, ami azt hiszem, megint csak természetes. Szép, érdekes megoldású a Dworzec Centrál- ny fFőpályaudvar), ahol a föld alatt érkeznek és indulnak a vonatok négy égtáj- íelé; komor hangulatú, mégis feltűnő: látványosság a Felvonulás téren égbe nyúló Kultúra és Tudomány Palotája, amely a szovjet nép ajándékaként épült 1952 és 1955 között, és szinte hasonmása a moszkvai Lomonoszov Egyetemnek. Tornya kétszázharmincnégy és fél méter magasba nyúlik, a főpályaudvarról kilépve tövében törpének érzi magát az ember. Benne háromezer helyiség, egyebek között két színház, három mozi, műszaki múzeum. Benne kapott helyet, szinte külön kis „városkaként“ az Ifjúság Háza, ahol még tornaterem Is van. Hangulatos az Öváros felé vezető hosszú-hosszú Nowy Sviat bulvár, bár a jobbára 10—30 éves, modern kivitelezésű házai nem kínálnak különösebb látnivalót, mégis találni rajta egy-egy hajdani szép formájú palotát, ragyogő épületet, az Egyetemi városkát, lengyel egyéniségek szobrait, múzeumot és rengeteg üzletet. Ha idejében észbe nem kapok, már itt „ellövöm“ az otthonról hozott összes keskenyfllme- met. Ezen az utcán Is, de főleg beljebb, az Övárosban nagyon sok olyan ház van, melynek falán kis örökmécses pislából, alatta emléktábla, friss koszorúval. Ilyen szövegeket olvashat az idegen: „Itt lőttek agyon a németek ötven lengyelt, 1944. szeptember 2-án“. Van, ahol csak egyjegyű a szám, de látni három-négyjegyűt is. S az Övárosban már minden ház történelem. Itt már alig találni épületet, amely valamiről, valamiért ne lenne híres, nevezetes. Még a hajdani, évszázadokkal korábbi, letűnt Időkből. Külön utcája van itt a sörfőzőknek [Piwna), a pékeknek (Pie- karska), az aranyműveseknek, kereskedőknek (Swle- tojanska), s ha valaki ezekben az utcákban betér egy butikba, boltíves üzletecskébe, ne kapja föl a fejét hogy megszólal az ajtó fölött a vékony hangú csen* gettyű, de azon se csodál* kozzon, hogy csinos, szép hölgyek a „tulajok“, s a ve* vő mellé lépve kedves szóval, ellenállhatatlanul kínálják csecsebecséiket, portékájukat: a vastag falú kerámia söröskorsót, a hímzett térítőt, a faszobrocskákat, a bizsut és drága ékszereket. ÉS ha már itt járunk, menjünk el a Szt. János-kated- rálts jobb oldali falához, s álljunk meg egy percre az ott lévő lánqtalpdarab előtt, amely lehet, épp annak a tanknak az egyik darabja, amellyel még a katedráltsba Is betörtek az eszeveszett SS-hordák. Előttem a tér, a csodás Óvárost tér. A Swletojanska é? a tér sarkán állok, Jobbra tábla hirdeti; a teret 1949 és 1955 között a lengyel nép újjáépítette. Most gatambse- reg köröz a tér fölött, aztán elfáradva megtelepszenek a környező háztetőkön, a kövezeten. Apőka üldögél az egyik pádon, melléülök, majd rövid Idő múlva arról kezd mesélni, hogy bár Varsóban született, gyerekkorát Is itt töltötte, de végleg csak a háború elmúltával tért vissza a fővárosba. Szülőházát nem láthatta viszont. Három fia volt, mindegyiket annak rendje-mődja szerint elbúcsúztatta a háborúba; és bár tudja, hasztalan remény, de még mindig visszavárja őket, Meghalt a felesége is, ő egyedül él, s nem múlik el nap, legyen bármilyen rossz Is az idő, kijön a térre, s vagy itt a pádon, vagy valamelyik cukrászdában üldögél néhány órácskát, hogy emlékezzék. Néhány téglát, néhány követ annak Idején ő Is a helyére tett. A szerző felvételei A Nowy Swiat utcáról nyílik ez a díszes kapu: az egyetem bejárata A turisták gyakori találko-: zóhelye a Zsigmond-oszlop v
