Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-08-26 / 35. szám
„Szeretem az édesanyámat, de nem is ismerem.“ ■ . ■> . Kérnek, könyörögnek ezek a szemek: egy mosolyt, egy kedves szót. Kovács Mária igazgatónőt pici irodájában „kislánya“ társaságában találom. Meleg tekintetű, kedves asszony, sugárzik belőle a gyermekek iránti szeretet. — Igazgatónő, kérem, hány gyereket vittek haza a nyári szünidő alatt? — Egyet sem. Kettő után érdeklődtek a szülők, de e- gyet azért nem adhattunk ki, mert szívbeteg, állandóan szüksége van orvosi felügyeletre; a másik számára pedig hiányoztak a nyugodt életkörülmények. Sajnálkozva, szomorú arccal mondja ezt, majd elmeséli, hogy háromtól hatéves korig vannak náluk a gyerekek; kettő kivételével cigány származásúak. Többségük szülei börtönbüntetésüket töltik, apák, anyák egyaránt. — Amit most mondok, kicsit furcsán hangzik: néhány szülőt mi juttattunk börtönbe. Ezt úgy kell érteni, hogy a szülő nem fizetett a gyermekéért, és bírósági eljárást indíttattunk ellene. Egyszerűen nincs más kiút, hiszen a gyermekek ellátása óriási pénzbe kerül, és ehhez legalább részben a szülőknek is hozzA kell járulniuk. Elég, ha azt mondom, hogy évente egy gyermek ruházkodására ezerötszáz koronát költünk. Tizenkilencen dolgozunk itt az otthonban. A legtöbb esetben 200—400 koronás összegekről van szó, amit a szülők nem hajlandók fizetni. Kálváriajárás, míg sikerül kicsikarni tőlük. Maguktól, önszántukból egyik sem küldi a pénzt. Öriási adminisztrációs munkát kell végétté folytatnunk. Hiszen az itt lévő gyermekek szülei szinte hetente- -havonta változtatnak munkahelyet. Minden esetben újra és újra fel kell őket kutatni. Mire megtaláljuk a munkaadót, kikérjük a igazolást a szülő fizetéséről, megállapítjuk az általa küldendő összeget, már újra odébbállt. Kezdhetünk mindent elölről. Itt van például egy kislány, akinek az apját már kétszer láttuk a tévében: körözi a rendőrség. — Járnak a szülők látogatóba? — El-eljönnek, de sokan inkább bár ne jönnénekl Mikor itt vannak, csak felbiztatják a gyerekeket, hogy kiveszik, hazaviszik őket ö- rökre, aztán elfelejtik megtartani az ígéretüket. Pedig az ilyen ígéretet még a hároméves gyerek is észben tart, várja a nagy napot. Hiába. — Te’ t ennyivel ki is merül a szülők törődése, gondoskodása... — Nyugodtan mondhatom, igen. De meg kell még említenem, hogy a börtönből minden szülő elég gyakran ír levelet. Fényképet kér, és azt óhajtja, hogy havonta tájékoztassuk őt a gyermekéről. Mi ezt természetesen meg is tesszük, de attól a naptól fogva, hogy kiszabadul, már elmaradnak a levelek, elmarad az érdeklődés. — Sok az olyan gyermektelen házaspár, akik szeretnének örökbe fogadni gyermeket? — Ebben az évben már tíz házaspár volt e célból nálunk. Sajnos, mindegyiknek nemet kellett mondanunk: nincsenek szabad gyermekeink. A törvény értelmében ugyanis, ha a szülő legalább egyszer ír a gyermeknek, akár csak egy képeslapot is, ez már annak a jele, hogy érdeklődik utána, nem mondott le róla. A bíróság ezt így ítéli meg. Tehát ezt a gyereket már nem lehet örökbe adni senkinek. Persze vannak kivételek. — ön ezt helyénvalónak tartja? — Mint magánember és tapasztalt pedagógus, azt kell mondanom, nem, hiszen ezekről a gyermekekről már lemondtak a szülők, még ha hébe-hóba írnak is nekik. Sosem fogadják már őket vissza. Erre otthonunk fennállása óta, tíz éve még nem volt példa. A gyermeknek viszont nagyon jót tenne, ha új szülőkre találna, családban nőne fel. Mert mi itt a szívünket-lelkünket is kitehetjük, költhet az állam tízszer-százszor annyi pénzt a gyerekekre, a család hiányát mégis megérzik, meg- sínylik. A család pótolhatatlan. Ezzel számolnunk kell. — Milyen szülők gyermekei vannak önöknél? — Alkoholistáké, munkakerülőké, élősködésért bűntetteké, s nem egy gyermekünkről az anyja még a szülőszobában lemondott. A fentieket lejegyezve végigjárjuk a kívülről elég rossz állapotban lévő épület termeit. Mindenütt tökéletes rend, tisztaság. Benyitunk az osztályokba, zsibongó gyermekraj vesz körül, mindegyik megfog, megsimogat, kedveskedik, beszélgetni szeretne, ölbe ülni, játszadozni, huncutkodni. Nehéz tőlük elszakadni. Aztán az emeletről lefelé jövet az Igazgatónő kiönti szíve bánatát: — Amint látta, belülről Is igyekszünk rendet tartani, de kívülről nagyon rossz állapotban van az épület. Pénzünk bármennyi lenne rá, hogy rendbe hozzuk, hiszen a járási iskolaügyi osztály minden anyagi igényünket kielégít, csak épp kivitelezőt nem találunk. Pontosabban az Ipolysági közüzemi szolgáltató vállalatot kértük föl még 1978 novemberében, az vállalta is, de eddig még terepszemlét sem tartott. A vállalat vezetőjének, Hruáovsk? elvtársnak több levelet írtam már, de semmi foganatja. Nem láttam más kiutat, írtam egy képviselőnek, segítsen, mert tarthatatlan az állapot. Miután megmutatja a képviselőnek írt levelet, lediktálja néhány szülő címét, a- kiknek itt vannak a gyermekei. Irány Komárom (Komár- no), a Járóé kapitány utca. Egy hat-hétéves fiúcska játszadozik az 52-es számú ház előtt. Azt mondja, az édesapja munkában, de az édesanyját azonnal kihívja. Kisvártatva megtermett, középkorú cigányasszony nyitja a kaput. Mondom, a kisfiától jövök. —■ Melyiktől? — kérdezi csodálkozva. — Az ötéves Robitól, aki Bélben van a gyermekotthonban. — Ja — válaszol —, az más, mert a nagyobbikat tegnap vittem vissza. Itthon volt egy hónapig. — Nem akarta, hogy végleg itthon maradjon? Rám mered, és ordítja. — Magának kellene olyan gyerek, aki kilencéves létére még beszarik, káromkodik, cigarettázik, csavarog és rossz, mint az ördög...?) Nem tudok mit válaszolni, csak csodálkozva fürkészem az arcát. Es nem értem, hogy ejthet kt ilyet a száján egy anya. — Látja, ez a négy gyerek, aki itthon van, ez rendes, soha sincs velük baj, mert én neveltem, ezek nem mondják nekem, hogy k .. , p ... — Hát miért nem nevelte a másik kettőt is maga? — Mert amikor megszülettek, az uram börtönben volt, én nem dolgozok, nem volt hová tennem őket, odaadtam az államnak néhány hetes korukban. — Szóval az állam, a gyerek a hibás, ezt állítja? Még a lélegzete is eláll, és halkan, suttogva ejti ki a szavakat, miközben gesztikulál: — Nem ... nem .. Én vagyok a hibás, egyedül én. De most már vesszenek ott mindketten, ahol vannak. Soha többet látni sem akarom egyiket sem, érti, soha többet: — Nem is szereti őket? — Nem én. Nem is fogom. És tudja, mit mondott a nagyobbik, amikor itthon volt: te nem vagy az anyám, az apjának meg azt mondta, nem vagy az apám. Hát lehet az ilyet szeretni? — Nincs szégyenérzete, hogy négy gyereket tud nevelni, a másik kettőt meg látni sem akarja? — Nincsl — mondja büszkén, még a mellét is döngeti. — Nincsl Éljenek, a- hogy tudnak, ide többet ne jöjjenek. Legyen belőlük csavargó vagy akármi, engem nem érdekel. Nem enged beljebb, de innen a kapuból is látom, hogy katasztrófális állapotok uralkodnak a lakásban. Kosz, piszok, alig van valami berendezés, az is a feje tetején áll. Mielőtt elbúcsúznék, azt mondja: — Ha megy a gyerekhez, mondja meg neki, látni sem akarom. Mondja megl Nyárasd (Topofníky) a kővetkező állomás. N-ék falói érdeklődöm többektől is, mondom, gyerekeik gyér* mekotthonban vannak, de még így sem tudnak útba igazítani. Megyek a hnb-el- nökhöz. ö segít. Bár azt mondja, N. épp büntetését tölti, mert nem fizetett a gyerekekért, de azért csak nézzük meg a házukat. A Csillag utcában megtalálom. Düledező viskó, alig állnak a falak, az ablak is betör-* ve. Csak a kutya ugat a- csarkodva, ajtót senki sem nyit. A szomszédasszony, szerint N., édesapja meg a gyermekek anyja, N. élettár-* sa valószínűleg otthon van, de nem szívesen nyitnak aj-; tót. A másik szomszéd sze-i rint korán reggel elmentek’ Szerdahelyre. Azt mondják a szomszédok, hogy N. már többször volt büntetve, épp néhány napja jött haza. Hosszabb ideje nem volt már munkaviszonyban, az apja nyugdíjából élnek, ten-; gődnek. Rosszul tápláltak mindannyian, a gyerekek is azért kerültek állami gondozásba. Mondja az egyik szomszédasszony, hogy két- -háromhónapos korukban vitték el tőlük a gyerekeket, mert tej helyett sörrel itatták őket, csak az volt a háznál. — Egyébként nem bánta* nak senkit — mondják a szomszédok —, nincs velük bajunk, csak a gyerekeket sajnáljuk, mi lesz belőlük, apátlanul, anyátlanul? A harmadik cím dunaszer- dahelyi (D. Streda). A Z. család tizenegy gyermeke közül a kiskorúak — nyolcán — mind állami gondozásban vannak. Szanaszét a* országban, különféle gyermekotthonokban. Megtalálom a keresett házat, amelynek harmadik emeletén egy háromszobás lakásban él Z. a feleségével. Senki sem nyit ajtót. Se most, délután fél kettőkor, sem kora este ötkör, sem két óra múlva. A szomszédok szerint — tegnap fizetésnap lévén — bizonyára valamelyik kocsmában isznak a szülők, akiket többet látni részegen, mint józanul. A férfi aránylag rendszeresen dolgozik, az asszony meg — tudomásuk szerint — soha nerrf volt munkaviszonyban. A nagyobbak, már kereső gyerekek, valahol a fővarosban élnek, ritkán járnak haza, nem is nagyon ismerik őket a szomszédok. Az egyik szomszéd fiatal- asszony, karján egyéves forma kislánnyal, azt mondja, kérdezi:. — Hát anya az , ilyen, aki tizenegy gyermeket világra hoz, és még annyit sem törődik velük, mint állat a kölykével? Én az üzletbe nem merek úgy leugrani, hogy rácsukom a kicsire az ajtót, ezek meg .. .71 Tizenegy gyerek, és se anyjuk, se apjuk ... Felejthetetlenek, Kérnek, könyörögnek: egy mosolyt, egy si mogatást, egy kedves szpt, egy szem cuk-ejtettek. Kivétel nélkül. S közben az egyik kisfiúra gondoltam, aki miután beléptem az osztályba,.kézen ragadott, bemutatkozott, megkérdezte a nevemet, szólítgatott, babusgatott, kísérgetett, és. szomorú volt, amikor búcsúzásra k érült sor. Megdöbbentő: mennyire szeretnének kötődni, ragaszkodni valakihez. Vannak szüleik, de 'állami*gondozásba adták őket, leipondtak róluk. Ök, harmincegyen a béli (Bielovce) gyermekotthonban találtak ZOLCZER JÁNOS
