Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-08-05 / 32. szám

é V égre árnyékban. Órák óta vártam ezt a per­cet. Megérkeztünk Phnom Penhbe, az újjászü­lető Kambodzsa fővárosába. A hőség perzselő, Üdítő nincs. A Hanoiból érkező repülőgépből kábán száll­nak ki az utasok: néhány kambodzsai vezető, diploma­ták, kereskedők, vietnami szakértők, katonatisztek és a forgatócsoportunk. Mindenki fedezéket keres a napsugarak támadásai e- lől. Az érkezők és a fogadó- bizottságok árnyékot keres­nek. Megrohamozzuk a vá­rócsarnokot. Lessük a csomagjainkat. Bámulatos, mi minden bele­fér még egy ilyen közepes nagyságú szállítógépbe is ... Már Jó tíz perce csak a mi csomagjainkat emelgetik le a gépekről. „Nagy fém­ládánkba“ másodszori neki­lendülésre már legalább há­rom aprótermetű fiatalem­ber kapaszkodik kint a gép oldalánál. Lehet vagy het­ven kiló. Es Jön a fölszere­lésünk, sfirfl sorokban. Ami­kor már a negyvenedik kar­tondoboz is mellettünk pi­hen a váróteremben, sanda szemek figyelnek. Mit rejt­het ennyi csomag? A dolog egyszerű. Forga­tócsoportunknak az a fela­data, hogy a lehetőségek határain belül végigjárja Kambodzsa földjét a déli kikötőktől a nyugati vége­kig. Otthon pedig idejeko­rán figyelmeztettek: jobb e- löre gondoskodni a stáb é- lelmezéséről, mert vidéken, az olykor „térképen sem található“ eldugott falvak­ban nem biztos, hogy euró­pai konyhával várnának bennünket... (És persze ar­ra is fölhívták a figyelmün­ket, hogy a thaiföldi határ térségébe aligha Juthatunk el utunkat biztosító, éberen őrködő kísérők nélkül. Ildo­mos tehát róluk Is gondos­kodnunk.! Minden megvan. Néhány baráti szóval sikerül több tucatnyi szerelésünk beszál­lításához egy kisebbfajta te- heráutót szerezni és már in­dulhatunk is ,be a városba. Szálláshelyünk, a Mono­rom szálló valaha patinás vendéglátóhely volt. Pol Pot-ék idején, akár az e- gész várost, ezt az épületet is kiürítették. Az 1975-ben hatalomra került „vörös khmerek“ nem tudták vol­na ellenőrizni a csaknem két milliós várost. Egysze­rű — szerintük forradalmi i— módszerrel orvosolták ba­jukat: öt nap alatt minden­kit kiparancsoltak a város­ból. Több mint három évig c— néhány polpotista funk­cionáriustól és kínai tanács­adó-regimentjüktől eltekint­ve — csak a szél és a gyor­san gyarapodó trópusi ál­latvilág lakozott ebben a városban... A Monorom-hotel tehát újra megnyitotta kapuit. Va­lósággal a semmiből vará­zsolták újjá. Az áramellátás ugyan még akadozik, de ki­sebb kihagyásokkal van már víz is. A régi alkalmazottak éve­kig kényszermunka-táborok­ban rizst termesztettek, Csa­ládtagjaiktól elválasztották őket. Az ellenszegülők kö­zül senki sem élte túl Pol Pót „forradalmi kísérletét“. Most néhányan ismét együtt vannak közülük. A vietnami katonai segítséggel újjászü­letett Kambodzsai Népköz- társaságban valóságos nép- vándorlással kezdődött az élet. Ki-ki megkereste hoz­zátartozóit. jobbára igyekez­tek vissza eredeti lakhe­lyükre. Mindenki rokonai- -ismerőséi iránt érdeklődött: él-e még? merre keresse? hol találhatna munkát? A megkerült régi szállo­dai alkalmazottak egyike föl kísér szobámba. Magya­rázkodik. Most még csak itt tartunk, de ' már az is nagy szó, hogy kinyithat­tunk. Ajtóm hátulján pe- nészfoítos papírtáblácska. A boy csak legyint- Ez itt ma­radt, ne vegye komolyan. Neki emlék, Nekem kurió­zum. A díszes tájékoztatón ez áll: „Étterem és snack-bár a földszinten. Az étel- és világjárók (Benda László a Magyar Televízió szerkesztő-riporte­re. 29 éves. Fél évtizedes rádiós munkássága, majd televíziós forgatásai a „harmadik világhoz“, ezen beiül elsősorban az afroázsiai szocialista orientációjú orszá­gokhoz kötik. „Világjáró“ útjai során tucatszor kelt út az Egyenlítőn, többször repült a „Mount Everestben tú­li tájakra — egy-egy operatőr és több mint száz kiló túlsúly (kamerák, magnók, filágítú-berendezések, akku­mulátorok és jegyzettömbök) társaságában. Ütiélmé- nyeit rögzítő soraival előszűr, jelentkezik lapunk hasáb­jain...) KAMBODZSA itairendeléseket kérjük ide­jében jelezni.“ Az étterem és a snack- -bár egyelőre1 — kell-e mon­danom? — természetesen még nem működik. Egyko­ri helyiségük lakóhelyül szolgál pár tucat családnak. Étel- és itálrendelés? Ki­csit bizarrul hangzik ma még itt Phnom Penhben, Mi­ből? És mivel egyenlítenénk ki a számlát? Ottjártunkkor. ugyanismég pénz sem . volt. Egy ország élt addig Pol Pot-ék kö nyöradományaiből. Központi fejadag-alamizsnát paran­csoltak Kambodzsa népére. A pénzt -i mint afféle ka­pitalista csökevényt — eltö­rölték. A banknak még az épületét is fölrobbantották. Phnom Penh utcáin sokáig ropogós, frissen nyomott bankókat sodort a ritkán lengedező, hűsítő szél. Sen­ki sem hajolt le értük. Ha­csak a fölszabadulás után érkező külföldiek nem lát­tak fantáziát abban, hogy egy történelem-kívüli világ­ból különös emléktárgyakat gyűjtsenek. Tehát ha lett volna is étterem, számlánk kiegyenlítése bizony gondot okozott volna. A szobánkba kísérő, cso­magjaink fölemelésében se­gítő fiúknak borravalót ad­tunk — néhány csomag ma­gyar füstszűrös cigarettát. Szemmel láthatóan nagyvo­nalúnak tartottak bennün­ket. Nem volt számukra ak­koriban nggyobb érték en­nél. Érték és értékmérő. A piacon ugyanis ez volt ak­koriban az egyik legáltalá­nosabb fizetőeszköz — a rizs mellett. Pénz híján a rizs volt a leggyakoribb kincs a „pénztárcákban" í— a mindenki oldalán ott hor­dozott batyuban. Aki fize­téséből nem volt képes rizst megtakarítani, amiért más árukat cserélhetett volna, az esetleg rászorult arra, hogy korábban elrejtett és előka­part aranyláncából néhány centiméternyi darabot le­szeleteljen, és azzal egyen­lítse ki piaci tartozását. Még aznap este „lakomát“ rendezünk a szállodában. Szállodai vendéglátóinkat látjuk vendégül. Az általuk hozott pálcikákkal költjük el megannyi csomagunk e- gyikének tartalmát — nagy­kőrösi húskonzervek ízeivel ismerkednek a hosszú évek óta rizshez szokott khmer emberek. Másnapra begyűjtjük a a szükséges engedélyeket. VAN-E ÉLET A HALÁL ETÁN? Indulhatunk országjáró kőr­útunkra. A thaiföldi határ körzetéig tervezett forga­tásra (és a visszaútra) egy teljes hetet kell kalkulál­nunk — mondják. Mindösz- sze néhány száz kilométer­ről van sző. Hamarosan ma­gunk is belátjuk, hogy jo­gos a „rátartásos“ tervezés. A kambodzsai főváros ut­cáin jobbára gyalogosok, né­hány kordé, kevés riksa és egyre több kerékpár. Au­tót csak hivatalos haszná­latra vehet igénybe bárki is. Mi a kereskedelmi minisz­térium kocsiparkjából ka­punk kői csőri: két Merce- - dest. (Ez volt talán az e; : gyetlen típus, amely elke­rülte Pol Pot-ék halálos íté­letét. Többhelyütt is láttunk olyan autótemetőket, ahol kupac aljára kerülhettek. A kínai ihletésű „forradalom“ idején nem volt szükség semmilyen közlekedési esz­közre. A lakosság vidéki kényszerlakhelyén napi 16-18 órában rizst termesztett. Mozgási szabadságot csak néhány tucat igazán „meg­bízható“ vezető funkcioná­rius élvezhetett. így hát au­tók ezrei szaporították a Pol Pot-kormány áldozati listáját...) 1A Külügyminisztérium kí- sérőkről-toímácsrél gondos­kodott. A Nemzetvédelmi Mi-, nisztérium katonákat ren­delt mellénk. Az elővigyá­zatosság megalapozott. Pol Pót maradványerői még mindig képesek zavart kel­teni főleg az ország nyu­gati végein. Katonai kocsik­kal kiegészített konvojunk pedig hihetőleg csábító cél­pont lehet. A haladási tempó? Órán­ként jó esetben 30—40 ki­lométer. A hidakat Pol Pót hadserege a visszavonulás során fölrobbantotta. Több­helyütt túlzsúfolt kompon keresztezzük a gyakori fo­lyókat. Néhol kénytelenek vagyunk letérni az ország­úiról és poros mellékösvé­nyen teszünk meg egy da­rabot. A valaha kiváló uta­kat tízkilométerenként föi- -fölrobbantották, elmetszet­ték. Nem csoda tehát, hogy a párszáz kilométeres útra egy teljes hetet szántak kí­sérőink ... A nyugati határ felé kö^ zeledve sűrűsödnek az el­lenőrző pontok. Battambang és Siem Reap, tartomány­ban jobban érezhető-sejthe­tő a lappangó feszültség. Megszaporodnak állandó kí­sérőink is. Katonai autó e- lőttünk, katonai autó mö­göttünk. Fegyveres „idegen- vezetők“ vigyázzák minden léptünket. Éjszaka továbbra Is ér­vényben van a ki nem hir­— EM 5 detett, ám annál óvatosab­ban megszívlelt kijárási ti­lalom ezen a vidéken. Nap« közben már éledezik a for­galom. Még mindig soka* akadnak, akik most térnek vissza eredeti lakhelyükre, keresik nyomaveszett roko­naikat. Az új Kambodzsa irányító hatóságai úgy vé­lik, hogy a városokba folya­matosan kell bebocsájtani a lakosságot. (Szántszándék­kal nem mondtam visszate- lepülőket, hiszen a Pol Pot- -kormányzat első áldozatai közé éppen a városlakók az értelmiségiek és a szer­vezett munkásság képvise­lői —< tartoztak.) A mezőgazdaság és az é- lelmiszertermelés jelentős munkaerőt követel vidéken. Az új Kambodzsában már a megművelhető földek egy- harmadán vetettek rizst. E- mellett azzal magyarázzák a városok földuzzasztásának tudatos lassítását, hogy csakis azokat bocsájtják be a városokba, akiknek mun­kát, kenyeret tudnak adni. (A kísértetvárosból lassan föltámadó Phnom Penh-nek az elmúlt esztendőben így is csaknem megtízszerező­dött a lakossága. Az élelmi­szer-, víz- és áramellátás vi­szont nem képes mindenütt lépést tartani ezzel a „nép­vándorlási“ ütemmel.) Az országutak mentén az élet, a termelőmunka föl­támadásának jelel minde­nütt. Az emberek jobbéra rizst termesztenek. Ám ez­úttal már nem parancsra i—< napi egy pohárnyi rizsfej­adag fizetségért,.. Az utakon kerékpárosok — konvojokban. Az ellenőr­zőpontokon így bocsájtják útjukra az embereket. Thai­föld felé „kopasz“ bicikli­ken kerekeznek. Visszafelé már roskadásig rakott ke­rékpárok nyögik itt szuper­gazdagnak ható, „kapitalis­ta“ terhüket. A határ tulaj­donképpen ellenőrizhetetlen. Sokhelyütt ki sincs ponto­san jelölve. Katonailag r- az új kambodzsai néphadsereg alakulatai jelentős vietnami segítséggel — ellenőrzik a forgalmat. Am az árumoz­gásnak ők sem szabnak kor- Játpt:..; 4 lakosság ‘ ellátásá­hoz ugyanis továbbra is szükség van: a kerékpárvá- zakon suttyomban belopa- kodő árukra. így ezek a konvojok továbbra is csend­ben róják Nyugat-Kambod- zsa: országút jait. Néhol t egy-egy teherautó körűi: nagyobb tumultusra leszünk figyelmesek. Segélyt osztanak. A külföldi élelml- szerszállltmányokra ma még égetően nagy szüksége van a megújulás korát élő indo­kínai országnak. A szállít­mányok terítése volt sokáig a legalapvetőbb gond. Az első hőnapokban a dél-viet­nami tartományok segítették Kambodzsát — amúgyls szű­kös téherau tőparkjuk jelen­tős' részét , átvezényelték a testvéri Kambodzsába. Ott- jártunkkór fontos segítség érkezett az egykor SZiha- nuk herceg nevét viselő dél- tengeri kikötővárosba, Kom- pong Somba. 660 szovjet jármű — buszok, személy- kocsik, teherautók érkez­tek. Azóta az élelmiszer- szállítmányok alighanem könnyebben jutnak el a tá­voli falvak rászoruló lakos­ságához. Mert azt a helyiek közül sem kétli senki, hogy hosszú időnek kell eltelnie addig, amíg a térség egyko­ron „élelmiszerraktárként“ számontartott, rizsexportőr országa, Kambodzsa leg­alább önellátóvá válhat. Mindebből sejthető, hogy iszonyú örökséget vett vál­lára Kambodzsa Megmenté­sének Nemzeti Egységfront­ja. A világ egyik legelmara­dottabb országában — Pol Pot m a radványerőinek ál­landósuló, külföldről támo­gatott nyomása alatt — ez­úttal valóban szocialista cé­lok felé kell vezérelniük három és fél év szenvedé­seit túlélt honfitársaikat. A roncsok és romok or­szágában, á föltárt tömegsí­rok és a föltárt bűnök föld­jén új élet sarjad. Mert Kambodzsa — Vietnam sors- formáló segítségével — va­lóban újjászületett.

Next

/
Oldalképek
Tartalom