Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-06-17 / 25. szám
J ókai Mór szülővárosa idén tizenhetedszer adott hangulatos otthont az irodalom és a drámaművészet lelkes közvetítőinek; azoknak, a- klk az öntevékeny művészeti mozgalom egy helyütt szerényebb, másutt hálásabb körülményei között heteken meg hónapokon át készültek legjobb szavalóink és prózamondóink, legeredményesebb kisszínpa- daink és színjátszó csoportjaink hagyományossá vált seregszemléjére. Mielőtt azonban megkapták volna a Komáromba (Komárno) szóló meghívót, sikerrel kellett helytállniuk a járási és kerületi fesztiválok versenyén, hogy országos szinten szocialista nemzetiségi kultúránkat gazdagítva, alkotó közösséget teremtve adjanak számot tudásukról, tehetségükről, a felkészülésüket irányító pedagógusok s rendezők rátermettségéről. A korábbi felfogással szemben ma már nyilvánvaló, hogy aki [akik] eljut (eljutnak) a Jókai-napokra, annak (azoknak) teljesítményét nemzetiségi szinten is — joggal t—i országos érvényű mércével kell mérni; hogy a sza- valőversenyt és az előadásokat követő értékeléseknek a rendezvény rangjához méltóan szigorúaknak, tárgyilagosaknak kell lenniük, hogy itt sincs helye a burkolt bírálatnak vagy a tudálékosság köntösébe bújt, de lényegében csak a gyér sikert szépítő, esetleg a hibákat kendőző mellébeszédnek. Mindezek tükrében milyen volt az idei Jókaí-napok? Választ keresve vegyük sorjába a fesztivál kilenc napja alatt látottakat, hallottakat. Kezdjük a szavalókkal, pontosabban a vers- és prózamondók versenyének erényeivel. Mert voltak erények. Nagyon sok szép, rangos mű szerepelt az előadott költemények és prózák között. Megnyugtató volt az is, hogy a versenyzők szinte hibátlan szövegtudással léptek föl, valamint az is, hogy nem csupán klasszikus vagy azzá érett műveket szavaltak, hanem bátran nyúltak a máról és a mához szóló alkotásokhoz. Ami pedig különös meglepetést okozott, az az ötödik kategória, vagyis a felnőtt sza- valók eddig talán még sohasem tapasztalt erős niezőnye volt. Vas Ottó, Kiss Katalin, Trvalecz László, Király Berta, Bohák Viola, Oláh Katalin, Geese Jolán és a többi versmondó szinte lenyűgözően csalhatatlan belső tűzzel fűtve adta elő szavalatát. Csak remélni tudjuk, hogy a mezőnynek ez a számszerű gyarapodása és színvonalbeli - kiegyensúlyozottsága nem csupán véletlen jelenség volt, hanem a rendező szerveknek a szavalás és prózamondás népszerűsítésére irányuló igyekezete most már a felnőttek körében (is) tartós javulást hozott. Az „is“-t azért tettem zárójelbe, mert amíg az ötödik kategóriában ugrásszerű volt a javulás, egy korosztállyal lejjebb szinte zuhanásszerű a visszaesés. Ez pedig figyelmeztetés a pedagógusoknak, hogy a középiskolai szintű szavalást durván elhanyagolják. Ez most csalódást, bosszúságot okoz; a jövőre vonatkozóan pedig kevés jóval kecsegtet... Általános hibának tűnt föl a helytelen szövegválasztás, pontosabban olyan körülmény vagy prózai alkotás betanulása, amely nem illett a szavaló e- gyéniségéhez, adottságaihoz, képességeihez. Hiba az is, hogy mind a szavalók, mind a felkészítő tanárok jelentős hányada azt hiszi, hogy csakis a súlyos, nehéz veretű, terjedelmes vers, elbeszélés vagy e- gyéb prózarészlet lehet igazi versenyszám. A helytelen fölfogás következménye *— érthető módon — az előadói eszközök fogyatékossága, a szlnte- lenség, az átélés hiánya. Sajnos, más hibák is előfordultak. Például, hogy az olyannyira nagyszerű verseny, mint az ötödik kategóriáé volt, okvetlenül több nézőt, több tapsot, nagyobb figyelmet érdemelt volna. Véleményem szerint legfőbb ideje lenne, hogy a hosszú évek óta csendesen, többé-kevésbé érdektelenül lezajló, jóformán csak a bíráló bizottságnak megtartott verseny újra olyan fényt és rangot kapjon, mint amilyen visszhangja egykor, a Jókaí-napok elődjeként ugyancsak Komáromban megtartott országos szavalóversenyeknek voltl Akkoriban érdeklődő és zsúfolt nézőtér előtt versengett a népes mezőny; s az sem titok, hogy jobbára az akkori szavaikból és prózamondókból lettek a később kibontakozó irodalmi színpadi mozgalom első és sok helyütt máig is -lelkesen tevékenykedő fáklyavivői. Mindezt „csak“ azért említem, mert a folyamatosságot most sem nélkülözhetjük. Az irodalmi színpadok és kisszínpadok versenyében hét hazai magyar és egy-egy szlovák s magyarországi együttes mutatkozott be. A príevidzai Jasík Színpad és a Bucz Hunor vezette Budapesti Térszínház együttese ötletesen ötvözte produkciójában a zene, a tánc, a mozgás, a beszéd, a pantomim és a színpadi megjelenítés egyéb eszközeit, úgyhogy mindkét műsor valóban sok tekintetben volt tanulságos a mi csoportjaink számára is. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az együtteseink voltak gyöngék, hanem hogy a két vendégcsoport műsora volt kimagasló. A XVII. Jókai-napokra eljutott hét hazai magyar kisszínpadnak a versenye az idei fesztivál legszínvonalasabb s legtöbb vitát kiváltó szép és tiszta beszéd, a biztos szövegmondás, és a céltudatos műsorszerkesztés; de Gáspár Tibor rendezése mégsem tudta kellőképpen kidomborítani a művészi sző és a tánc egyszer egymást segítő, másszor ellentétben álló és a drámai feszültséget fokozó szerepét. A fesztivál egyik kellemes meglepetését a marcelházi (Marcelová) Jókai Mór Kisszín- pad okozta. Gál László rendezésében olyan előadással sikerült kirukkolniuk, ahol a mozgás és a hanghatás elemei éppoly erővel voltak jelen a színpadon, mint bármely más szereplő. A kísszínpadi formák hagyományos útját járja továbbra is a Vas Ottó vezette Ipolysági (Sahy) József Attila Irodalmi Színpad, amely ezúttal már tizenegyedszer mutatkoügyancsak érdekesnek bizonyult, pontosabban annak indult a párkánynánai (Stúrovo- -Nána) Jelenlét Kisszinpad A- hány ház annyi szokás című műsora. Az előadás különlegessége, hogy a színpadon történő cselekmény minden egyes mozzanata fordított előjelű. Nagy hibája pedig az, hogy a rendező (Dániel Erzsébet) és a szereplők csupán az első harmadban győzik szellemességgel és leleményességgel, utána a játék elszürkül, a néző elbágyad. Ez, természetesen, szinte a minimumra csökkenti az egyébként kiválóan indult előadás várható hatásfokát. A színjátszó csoportok versenyében az őt bemutatkozott csoport közül két együttes játéka mérhető a már említett országos mércével; három eA SZÉP SZŐ ES THALIA ÜNNEPNAPJAI rendezvénye volt. Az értékelő bizottság véleménye szerint: a kisszínpadok versenyének e- gyik fő pozitívumának a rendezők kísérletező kedve bizonyult, aminek eredményeképpen műfajban változatos (vásári játék, oratórikus műsor, egyfelvonásos, hang- és mozgáseffektusokra épülő műsor) előadásoknak tapsolhattunk. A legnagyobb sikert a kassai (Koäice) Szép Szó Ifjúsági Színpad aratta a Koszovói lányka című szerb népbal ladafel- dolgozással. Gágyor Péter műsora a korábbi évekhez hasonlóan, ezúttal is bebizonyította, hogy az irodalmi színpad — mint kísszínpadi forma — a színjátszás egyik fajtája, mégsem igazodik teljes egészében a színjátszás hagyományos elveihez, hanem tágabb teret biztosít az áttételes játékmódra. Ez az, ami ezúttal is a többi együttes produkciója fölé emelté a Szép Szó műsorát. A rendező és az együttes tagjai egyszerre több síkban tudták érzékeltetni a színpadi megjelenítésre választott ballada közvetlen és áttételes mondanivalóját, amiben kellő funkciót kapott a zene és a fényeffektusok is. Érdekes, dinamikus, de ren- dezőileg nem eléggé kimunkált előadást láttunk a Komáromi Magyar Tannyelvű Gimnázium irodalmi színpadának tagjaitól. Költészet és tánc című műsorukban ezúttal is megcsillant a komáromiak régi erénye: a zott be az országos fesztiválon. A korábbi évekhez hasonlóan, ezúttal is az egyes szavalatok és a precízen kidolgozott szavalókórus érdemel dicséretet, míg színpadi mozgás és beállítás dolgában a jövőben merészebb kezdeményezést várunk a ságiaktól. Néhány évi kihagyás után újra ott volt a Jókai-napokon a búcsi (BúC) Lant Irodalmi Színpad — ezúttal A lónak vélt menyasz- szony című vásári komédiával. Az előadásra rányomta bélyegét az újrakezdés, hadd tegyem hozzá: jó és rossz értelemben egyaránt. Ez a társulat is azonban fejlődőképes és tehetséges, így a búcsiaknak minden előfeltételük megvan ahhoz, hogy a tapasztalt rendezőpár: a Szobi házaspár vezetése alatt újra a régi Lant színvonalán szerepeljenek. Az országos szemle újoncaként lépett a komáromi Szak- szervezetek Házának színpadára a heténvi Csokonai Kisszinpad Itteni színjáték és finálé című műsorával. Kétségtelen, hogy Kiss Péntek József e műsor bemutatásának gondolatával ötletes vállalkozásba vágta fejszéjét; összeállítása azonban szerkezetében pongyola és dramaturgiailag is elhibázott. Műsorának rengeteg apró poénja van, amelyek végső soron ellaposítják a mondanivalót, Kevesebb anyaggal, következetesebb rendezéssel többet mond-1 hatott volna ez a műsor. gyüttestől — sajnos — kevésbé sikerült előadásokat láttunk. Nézzük hát, ha csak távirati stílusban is, az egyes csoportokat. Először azokról néhány szót, amelynek a komáromi bemutatkozás kevésbé sikerült... Az említett három csoport (a lévai, a királyhelmeci és az e- perjesi) gyöngébb szereplésének hátterében elsősorban a rossz darabválasztásra kell rámutatnunk. Igaz, önmagában dicséret illeti a királyhelmeci (Kráf. Chlmec) és a lévai (Levies) együtteseket, hogy hazai magyar szerzők alkotásait (Sí- poss Jenő: Bumeráng, illetve Lnvicsek Béla: Kék szilvafák) tűzték műsorukra; sokat rontja viszont teljesítményüket az, hogy dramaturgiailag és a színpadi megjelenítés eszközeiben nem tudták kikerülni vagy kiküszöbölni e darabok buktatóit. Az eperjesi (Jahodná) színjátszók hasonlóképpen nem tudtak megbirkózni Indig Ottó: Ember a híd alatt című íróí- lag kevés fogódzót nyújtó, avítt légkörű színmüvével. Az a tény, hogy öt csoportból három a vártnál vagy a reméltnél gyengébben szerepelt, újra a darabválasztás sarkalatos kérdését állítja előtérbe. Azt, hogy az együttesek ebben a tekintetben nem végeznek eléggé céltudatos munkát, de a mozgalmat irányító központi szerveknek és az országos fesztivál műsorát ösz- szeállító bizottságoknak is a- laposabban oda kellene figyelnie erre a problémára. Újra meg újra tudatosítani kell, hogy sem a darabválasztásban, sem a színpadi megvalósításban nem szabad megelégednünk a felszínes, esetleg fércmunkának tűnő dolgokkal. Az amatőr színpadon elhangzó szó sem lehet élettelenül semmitmondó ... És hogy a műkedvelő színjátszók is találhatnak tartalmas, jól megírt, szín- padllag érett műveket, azt az országos fesztiválon szerepelt két dunaszerdaheiyi együttes bebizonyította. A Dunaszerdaheiyi Városi Művelődési Ház és a CSEMADOK helyi szervezetének, illetve a Dunaszerdaheiyi Járási Népművelési Központ színjátszó csoportjai egyben annak is bizonyítékát adták, hogy nem a mesterkélt, hanem a természetességen alapuló mű és színészi játék tud igazán élni Thália varázsával a színpadon. Külön dicséret illeti mindkét együttes rendezőjét és a céltudatos, pontosságra törekvő díszlettervezést. Végül, de nem utolsó sorban, szólni kell arról is, hogy mind A csodálatos vargáné, mind a Kulcskeresők szereplői szinte kivétel nélkül bebizonyították tehetségüket, kamatoztatni tudták egyéni adottságaikat, és több alakítás már a hivatásos szint mércéjét Is megütötte. E két csoport, ha áttételesen is, de a mindennapjainkat érintő dolgokról szólt a színpadon; e- mellett azonban nem feledkezett meg a színház egyik fontos küldetéséről: a szórakoztatásról sem. Joggal nyerték hát el a színjátszók versenyének első és második díját. Sok mindenről lehetne, sőt, kellene még szólni az idei fesztivál kapcsán. A Jőkai-napok történetében először megjelent fesztiválújságról, a Munkásotthonban berendezett fesztiválklubról, a seregszemle negyedik vagy ötödik napján szervezett kirándulásról Barőti Szabó Dávid vírtl és Katona Mihály búcsi sírjához; a színi c- lőadásokat követő esti viták és a másnapi nyilvános értékelések barátságos, de nyílt légköréről és egyéb „apróságokról“. Olyan apróságokról, amelyek az eredményeket és problémákat fölvillantó műsorokkal e- gyütt valóban mozgalmassá és hasznossá tették a szép szó és Thália komáromi ünnepnapjait. MIKLÓSI PÉTER TABLÓVERSENY 2, SZELVÉNY Tiszteletem, főorvos úr! Ez képtelenségI Mondja a beteg, akt ilyen vagy olyan betegség okán már feküdt kórházban. Mármint az, hogy létezik olyan orvos — főorvos —, aki nem fogad el hálapénzt, nem akar borítékot, aki a legdurvább sértésnek tekinti, ha munkáját különpénzzel akarják honorálni. Pedig létezikI Es nemcsak a filmben. Én is ismerek egyet-kettőt. Persze találkoztam már olyannal is, akinek a korona meg sem felelt. Kik vannak többségben? Lehetne szavazni. Mégis azt mondom, az orvosok többsége tisztességesen látja el feladatát. Tudom, most az olvasó fölhördül, és ennek az ellenkezőjét bizonyítva felsorol néhány példát. De gondoljunk csak vissza a filmbeli beteg gyermek szüleire, kiváltképp az édesapára. Nem ismerünk magunkra? Ha ott kicsit eltúlozták is a jellemzést — de hát szatíráról van szó mégis, azt hiszem, hasonlítunk hozzájuk. Még akkor is lelktismeret-furdalást érzünk, ha adunk, és elfogadják: vajon eleget adtunk-e. Netán nem lehetett volna egy ötszázassal, ezressel több a borítékban? És amikor mi kapunk? (Bár, én még sem nem adtam, sem nem kaptam, egy véletlen eset kivételével.) Mi nem gondoljuk ugyanezt: több is lehetne? Maga a Magyar Televízió áltál sugárzott tévéfilm olyan volt, mint ez az adok-kapok helyzet: zűrzavaros, tisztázatlan. Szatírának gyenge, tévéfilmnek erőtlen. Problémafelvetésnek elnagyolt, helyzetjelentésnek hiányos. Szórakoztatás helyett elszomorít. Maga a téma ott vesztette el hitelét, hogy túlzottan túlzott. Ennyit a tévéfilm már nem, a szatíra még nem bír el. A szatirikus tévéfilm így lett képes képtelenség. ZOLCZER JÁNOS
