Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-06-10 / 24. szám

A lányt, akit ki tudja há­nyadszor visznek már vissza a magas téglake­rítéssel körülvett nevelőinté­zetbe, Dzsudinak hívják. Lelki sérült, szeretette éhes sorstár­sai, megértő nevelői azonnal visszafogadják. Jól érzi magát a rácsos ablakok mögött, ám arra is rájön, hogy kint a vak­világban sokkal jobb. Ott sen­kinek sem tartozik beszámoló­val, azt csinál, amit akar, ad­dig kóborol az éjszakában, a- míg bele nem fárad. Apjára, a kocsmai mosogatóra nem számíthat. Ha rá várna, talán sosem jutna ki a nevelőotthon­ból. S mivel egyedül nem en­gedik, kiszökik. Pedig volna más megoldás is ... például, ha valaki pártfogolná. Olyan vala­ki, aki őszinte szeretettel ra­gaszkodna hozzá; aki mellett el tudná felejteni zaklatott gye­rekkorát, rendezni tudná felbo­rult lelkivilágát. Csakhogy Dzsudinak nincsenek jó tapasz­talatai. Egy szocialista brigád tagja csak azért vitte ki, hogy kipipálhassa a vállalást. „Az éjszaka angyalai“ között bizo­nyára akadna társa, ezt viszont ő nem akarja. Marad hát a nevelőintézet, marad a várako­zás egy megértő társra, és ad­dig is maradnak a szökések. Nem tudom, hány középisko­lában járt Rózsa János, a Va­sárnapi szülők rendezője, azt azonban biztosra veszem: több száz diák közül szemelte ki Nyakó Júliát, a hányatott sor­sú kamaszlány megformálóját. S hogy jól választott, minden kritikusa elismeri. Pedig Nya­kó Júlia korábban egyetlen filmben sem szerepelt. Színé­szi képességeiről bizonyára nem sokat sejtett, ezért is ér­te meglepetésként, hogy meg­kapta a film főszerepét. És sí­iig néhány hónappal a forga­Aki fennmaradt a rostán: Nyakó Júlia. SZÍNÉSZNŐ LESZ? tás befejezése után újabb pró­bafelvételre hívták. Lugossy László kérte fel új filmjének főszerepére. A Köszönöm, megvagyunk egy öntőipari szakmunkás és egy munkáslány szokatlan ér­zelmi kapcsolatát tárja fel. Éva —• őt játssza Nyakő Júlia — Dzsudi édestestvére lehetne. Anyja nem él már, részege^ ap­ját ritkán látogatja. Magánéle­tébe a munkatársával való ta­lálkozás hoz változást; elköltö­(Markovics Ferenc levétele) zik a munkásszállóból, és meg­értő partneré lesz egy ember­nek, aki korábban értelmet­lennek találta életét. A tizennyolc éves debreceni diáklány időközben a második főszerepén is túljutott. A film bemutatójára még várni kell, ám a szakmabeliek véleménye ezúttal is több, mint biztató. „Nyakó Júlia egyenlő rangú partnere Madaras Józsefnek...“ lg. SzabóJ ko, Kohl és Kondyra portréján.is munkálkodók, és egy komoly ren­delést kaptam, hogy Koéice (Kas­sa J részére készítsem el • Lenin dombormílvét. Különben is ebben a városban van a legtöbb alkotá­som. Nézegetem a müveket, köztük van a krompachyi emlékmű pá­lyázatára készült javaslat, nagy­szabású munka kicsiben is. Tüs­tént szembe ötlik a Maratoni futó (ez talán a művész legismertebb alkotása), nagy érdeklődést vált ki a különleges formájú Szív, az Agy, a lírai Poézis, a szökőkúthoz készült kisplasztika, de a falra aggatott rajzok és vázlatok mel­lett sem mennek el érdeklődés nél­kül a látogatók. Raőkó Árpád most volt ötven- esztendős. es« Egy kis szünetet kell tarta­nom, igazán rám fér. Számos ki­állításon vettem részt, igaz, az el­sőre elég sokáig vártam, mert úgy éreztem, várnom kell még a be­mutatkozással. Amikor befejeztem a képzőművészeti főiskolát, oda­haza már szinte őshonosnak ér­zem magam a keleti metropolis­ban. A Képzőművészek Szövetsé­gének kerületi szervezete kiállítást rendezett az otthoni tagok művei­ből, és ezen én is több alkotá­sommal részt vettem. Ez még a városfejlesztés korszakában volt, új negyedek épültek fel, s mi kép­zőművészek sem tétlenkedhettünk, magam Is igen szép rendeléseket kaptam, és igyekeztem tudásom ja­vát nyújtani. Tizennégy művet ké­szítettem, közöttük olyan alkotáso­kat, mint Eudovít Kukorelli em­lékművét Splsská Belá részére, a Szlovák Nemzeti Felkelésben éle­tüket áldozók emlékművét, a Ma­ratoni futót, Hviezdoslav, Palárik A Maratoni futó és egyéb alkotások Elfoglalt ember Raőko Árpád szobrászművész, aki néhány hét­tel ezelőtt kapta meg az érdemes művész kitüntető címet. <-i Hogy most min dolgozom? a» kérdez vissza. — Krompachy részére készítek egy figurális kompozíciót, emlékművet a felsza­badulás tiszteletére. Ez a négy és fél méteres bronz szoborcsoport Krompachy központjába kerül. Közben három duklal hós, Grecs­bronz mellszobrát és életnagyság­ban a Lány a hegedűvel-t. A Dóm és a színház tőszomszédságában lévő szökőkutat is én készítettem. Közben volt néhány kiállításom is. Hogy hol lesz a legközelebb? Budapesten és Finnországban. Mi tagadás, őrülök az érdeklődésnek, de azért azi hiszem, érthető az előző nyilatkozatom, hogy talán egy kis szünetet kellene tartani, legalábbis a kiállítások rendezésé­ben, már csak azért is, hogy za­vartalanabbá! alkothassak. —; Hogyan kezdtem a szobrászá­ért? Elég különösen, mert a bé­késcsabai iskolában, ahol elemibe jártam, az a veszedelem fenyege­tett, hogy rajzból megbukok, ha nem igyekszem jobban. Nem tud­tam rajzolni nyulat, hiába segítet­tek az osztálytársaim, csak 16 lett, ha meg lovat akartam rajzolni, ab­ból malac vagy valami más állat sikeredett. Igen szerencsétlennek éreztem magam. Ma sincs különö­sebb vonzalmam az állatok ábrá­zolására, pedig egyik bronzszarva­somat nálunk állították fel. De persze mindezt már csak jóval ké­sőbb. Talán éppen ezért igyekez­tem, s lám nem volt okom a meg­bánásra. A gimnáziumban már jól rajzoltam, felfigyeltek rám a ta­nárok, s már mint diák, kiállít­hattam rajzaimat, sőt külföldre is elküldték őket. Hát ilyen az élet, az Igyekezet csodára képes. A kas­sai képzőművészeti körben fej­lesztettem rajzkészségemet, később krétából aprő plasztikákat farag­tam. Ennek a körnek a grafikusa és Bukovinsky érdemes művész volt a vezetője. Amikor Bukovin­sky látta, hogy szívesen faragok, elvitt Máté szobrászhoz, s nála Is­merkedtem meg az agyaggal, a modellezéssel. Az ő Irányításával kezdtem figurális kompozíciókat készíteni. Amikor aztán felkerül­tem a prágai Képzőművészeti Aka­démiára, megkaptam az Akadémia díját és az Antonín Zápotockf- -alapdíját. Ml még annyit fűzünk az el­mondottakhoz, hogy az egykoron a rajzolással sokat küszködő kis Árpádból a modern szlovák szob­rászat egyik jeles képviselője, ér­demes műv'észe lett. —OS. HORVÁTH RE2jSÖ A RABLÓVÁR VÉGNAPJAI 1945. április 24. Ez a nap bizonyos reményekkel kéz- dödik. Hitleréit a bunkerben bízva bíz­nak hogy a huszonkettedikén kiadott parancs értelmében ottenzívához fejlő­dik fel Wenck tábornok hadserege, és tehermentesíti Berlint a Vörös Hadsereg hatalmas nyomásától. Egész nap szólnak a telefonok, tábori rádióadók: Hol van Wenck? Mikor Jön Wenck? Támad-e már egyáltalán. A fejetlen zűrzavarban el­lentmondásos hírek érkeznek. Már tá­mad Wenck, már úton van. Majd megint; még csak felvonul, majd később az a hír járja, hogy már Itt van a közelben. Estére azután megérkezik egy hiteles hír- a délről és északról támadó szovjet egységek találkoztak Berlintől nyugatra. Bezárult a gyűrű a város körül, Berlin végleg kelepcébe került. Ekkor már sen­kit sem érdeke! Wenck. Mindenki tudja, hogy a „felszabadításból“ már nem lesz semmi. Visszavonhatatlanul elérkezett a vég. Mit tesz ilyen kilátástalan helyzetben Hitler? Eszébe jut, hogy előző nap menesz­tette Göringet, és ezzel tulajdonképpen a német légi haderő (pontosabban ennek maradványai) már huszonnégy órája pa­rancsnok nélkül van. Háborúban pa­rancsnok nélkül hagyni egy egész fegy­vernemet — ez is csak Hitlernél fordul­hatott elő. Tehát űj parancsnokot kell kinevezni. De kit? A választás hosszas töprengés után Ritter von Greim vezérezredesre esik. Von Greim eddig a 8. légiflotta pa­rancsnoka volt. Tüstént távirat megy Münchenbe Greimhez: azonnal jelentkez­zen a birodalmi kancelláriában (illetve ennek bunkerében) Berlinben. De a vá­ros már körül van zárva. Egyetlen lehe­tőség a légi út. 1943. április 23. Von Greim, bár értelmetlennek látja a parancsot, de mert fegyelmezett kato­na, azonnal útnak Indul. Münchenből a Berlin közelében levő Rechltnbe repül. Ennek az útnak van egy pikantériája: a repülőgépet Hanna Reltsch berepülő pilótanő vezeti. Hanna Reitsch valami­kor Hitler személyes ptlőtanője volt, majd később berepülő pilóta lett. Most viszont von Greim vezérezredeshez tűzik gyengéd szálak. Nyilván ezért is ez a közös repülés. Repülés közben gépük komoly sérülést szenved, úgyhogy nem tudják tovább folytatni útjukat. Itt már csak egy kis felderítő gép áll rendel­kezésükre, egy pilótával. Ezzel kell to­vább menniük a gatowi repülőtérre, a- mely az egyetlen még német kézen levő repülőtér a körülzárt Berlinben. A felde­rítő gép csak kétszemélyes, ezért von Greim Reitschet Rechlinben akarja hagy­ni. De ez nem akar elszakadni kedvesé­től. Ezért kénytelenek egy szűk nyílá­son a gép testébe préselni. Itt kuporog­ja végig az egész repülést. A gép kísé­retére kiparancsolják a Rechlinben ren­delkezésre állő negyven vadászgépet, hi­szen a szovjet gyűrűn kell átrepülni. A légvédelmi ütegek pergőtüzében, csodá­val határos módon sikerül nekik leszáíl- ni Gatowban. A vadászgépek felét a szovjet tüzérek lelövik útközben. Csak­hogy a Vörös Hadsereg egységei már helyenként behatoltak a városba. így a birodalmi kancelláriát nem tudják meg­közelíteni. Egy kis Iskolagéppel próbál ják megtenni ezt az utat. Most von Greim ül a vezető helyén. Mögötte Reltsch. Szinte a háztetőket súrolva re­pülnek. Persze ez sem menti őket meg a szovjet katonák tüzétől. Egjl iöveg eltalálja a gépet, szétroncsolja von Greim lábát, és így az alkalmatlanná válik a vezetésre. Reitsch nagy bravúrral átha­jol a válla felett és megfogja a kormány- ' rudat. Így viszi tovább a gépet, és si­kerül neki leszállni a Tiergarten park sugárútján. Itt azonnal elsősegélyt nyújl a sebesült vezérezredesnek, majd elrek- vtrál egy arra haladó gépkocsit, s ilyen kalandos út után végre jelentkezik a bunkerben. Hitler azonnal fogadja Reitschet, gra­tulál neki magatartásához, majd miután az orvosok kezelésbe vették megláto­gatja von Grelmet is. Ez várja a fontos közleményt, amiért ilyen körülmények között Ideparancsolták Berlinbe. Ami ez­után következik, ez már igazán erősen hasonlít az elmegyógyintézethez. Hitler közli, azért parancsolta Greimet Berlin­be, mert személyesen akarta neki beje­lenteni, hogy kinevezte a német légi haderő parancsnokává. Persze mindezt elintézhette volna táviratban Is, de Így mégiscsak hatásosabb. Tehát a légi erő nek már ismét van parancsnoka, de ez — elvágva a vtlégtöí — a berlini bun­kerben fekszik szétroncsolt lábbal. En­nél abszurdabbat még a legélénkebb fantázia sem tudna kitalálni. [Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom