Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-06-10 / 24. szám

Kerek szfiz évvel ezelőtt született ez a csendes, halk neszezéseket, apró tipegéseket észrevevő és megörö­kítő gyönyörű asszony. Aztán ilyen csendben és észre­vétlenül, és nagyon korán el is távozott az élűk sorá­ból, de harmincnyolc éve is elég volt arra, hogy erősen és örökre beir|a nevét a magyar irodalom történetébe. Olvassuk hát örömmel és csendes ámulattal, hiszen ke­vés olyan íréuk tudott ilyen tisztán és csendesen be­szélni. KAFFKA MARGIT HAJNALI RITMUSOK (1912. május 23.) ( Részlet) — „Hajnal — szólt egy Idegen ember —, lám véres világú jelleg. Most vérszínnel bomlik a bimbó a világ szövetén. Vadul járja a vetélő újra. Tán a szövőszék is recseg. Sok fülledt télikertnek ma bezúzódik üvege, Zárt kincsesháznak szellőzni kell márt Gurulni álomko­ronáknak — Holnap tán nem is kehelyszám mérik az emberi vért, Es minden emberszív grál-kehely, ha vére az utcára hull Es szent minden dédacsók, ha harcba hevít, vagy harcot pihenteti“ Hallgattam az embert, kt szembe ült velem (de nevét és arcát feledtem), Es sohase hatott ily elevenig bensőmbe az emberi szó. — Hajnali — gondoltam. — A liget fölött most vérszí- nűvilágú a felhő Es rózsaszínnel a halvány nők arca, hajszolt katonáké, frtss-szavú betűvetőké. — 0, testvéreim, ti szegény, kényszeredett szájú leá­nyok, a hajnali kimerülésben! Rokonaim, fáradt legények! Atyámfiái, okosszemü fiúkl Tetésen teljék ma szívem! Hadd jöjjön robogva minden! — Ma még tálán nem is kehelyszám ömlik az utcára a vér, — jaj, szégyenek lehetnek ma — holnap kicsiny asszonyt nyavalyák!-----­— Férfiak! — szóltam halkan és szép, éber szemük­be néztem. Ha netán lesz valami, — ne feledjetek el izenni ne­künk is! P erenc Pálra Igyekezett gondolni — barátságuk­ra, mely serdült korának legerősebb és legeszményibb, ápolt és tisztes érzése volt. ök mind a ketten a „Jő“ ábrándja felé a dolgok komolyba vevése és saját bálványaik tisztelete felé hajoltak —, egyik inkább a nevelése, másik a lelke réte- gezetlenül normális, törvénysze­rű és alázatos paraszthajlama miatt. Ferenc élete nehéz és rideg volt. A nagybátyja egy agglegény asztalosmester házá­ban élt mint kicsi gyermek, on­nét került az árvaházba, ahol szerencsére észrevették, hogy érdemes taníttatni. Hosszú ide­je már, hogy csaknem maga gondoskodott az életéről — lec­kéket adott, és térképeket má­solt. A középiskolai években került össze Pállal, de házukat, az édesanyját ma látta csak először. E házat, amelyről e percben azt gondolta, ilyen egy igazi, belsőleg úri ház. Most már ér­teni vélte mind, ami a pajtá­saiban az ellentét erejével von­zotta: Jő modorát, bizalmát, a kedélye őszinte báját. Itt nőtt fel, ahol rend van, csendesség, gyöngéd és nyugodt szavak, az emberek hallgatagon megfigye­lik egymás lelki életét és tisz­telik, számba veszik a cseléd­lány kedélyváltozásait is. — Az ilyen asszonyok — gondol­ta egészen egyszerűen — arra születtek, hogy körülöttük nyu­galom legyen, és az emberek hozzájuk meneküljenek. De még ezenkívül is van benne vala­mi kimondhatatlan, és egyedül való érték. Egyszerre maga e- lőtt látta a szemét és édes, fe­hér kezeit. Be akart számolni magának e különös, mély és emelkedett indulatról, mely pár rövid óra alatt megihlette a romlatlan, fiatal legényt: hála volt talán vagy hódolat, mert Pál anyja a legtökéletesebb nő­nek látszott. Megállt és mélyen elpirult, érezte az arcán és a homlokán, nagy lélegzetet vett, és bevárta a másikat, aki fütyö- részve szólongatta. Elért hozzá, és átfogta a vál­lát mosolyogva, hízelkedően. — Arra gondolok, milyen Jó, hogy most itt vagy, öreg. Nem veszed észre, hogy valami ké­szül? Ma akarok beszélni anyámmal. A másik rábámult. — Igen, hisz tudod, Mirjam felől. Ma írt nekem. Végre tisztába kell jönni ezzel. Azt hiszem, könnyen fog menni. Mit gondolsz? Elhallgattak. Gyöngéd és ka­landozó álmaiknak vége sza­kadt, és Pál komolyan figyelt a másik arcára. ÜJ gondolatok szöktek közéjük, az a lány, va­lami diszharmónia, aminek el kell simulni. Könnyen fog-e menni? És Ferenc ebben a perc­ben hűvösen idegennek érezte magától az egész ügyet, erő­szakosnak, éretlenül komolyta­lannak. Ez a lány, akit a ba­rátja Mirjamnak nevez ... Ismerte őt. A kis felföldi is­kolavárosban került eléjük, a- hol a gimnáziumi éveket rótták. Egy fűszeres árvája volt. A kis sarki boltot a tőzsdével, a te­metősor lejtős házikói fölött a testvérnénjével látták el, és az idősebb lány fehérneműt varrt. Maga elé képzelte szinte provokálóan felragyogó fiatal szépségében, zseniális, borzas diákleány fejével, látta ormót­lan, de kicsi cipőit, jól szabott, olcsó szövetű és merészen re­formalakú ruháit nyúlánk ga­zellatermetén, a tisztessége bá­josan vadóc gőgjét, az egész kis különc, forradalmi, rendet­len, büszke és okos teremtést, és szinte vaskosan demonstra­tív nyíltságát a szerelemnek, mely Tacituson és az új szo­ciológusok könyvein át szövő­dött két középiskola ifjúságá­nak irigy féltékenysége vagy pártfogó rokonszenve közepeit. Mirjam — Braun Mari máskü­lönben — csakugyan kivétele­sen szép és nem mindennapi Jelenség — gondolta —, de mégis... Pál a karjába fűzte a kezét, kényszerítette, hogy lassú, tak- tusos lépésben együtt haladja­nak és az ő könnyed, bő és ki­fejező módján halkan rábeszé- lően magyarázni kezdett. — Most, hogy ismered édes­anyámat, félsz a dologtól, valid be. De azt hiszem, tévedsz. Hát először is, te tudod, hogy mi­lyen Mirjam. Vagy dehogy is tudhatod. Ha olvasnád a leve­leit. Nem képzelhetsz kedve­sebb, eredetibb és értékesebb lelket. És tanulékony, külsősé­gekben is fejleszthető, tele van természetes előkelőséggel, u- gye? — Igen, kétségkívül. — És te a mamát is rosszul ítéled meg, azt hiszem. Öfelő- le is el akarok neked valamit mondani. Ferenc gyönge ütést érzett a bensejében, mintha bántani akarnák. És igyekezett eltit­kolni, hogy feszülten figyel. Pál komoly volt, és ő látta, hogy ez közlékeny pillanata. — Anyám — kezdte — na­gyon sok évig, amióta csak őz­ről, a jövő társadalmáról és az ember anarchikus független­ségéről. No jő, öreg, hisz nem minden könyv színigazság. De a következő nyáron megismer­tem Wellingen bácsit, emlék­szel, írtam neked akkor Póló­ból, velük töltöttem az utolsó hetet, és rajtad kívül ő volt az egyetlen férfiember, akit na­gyon megszerettem. És nagy hatással volt rám, ha tudnád, csodálatos és kitűnő ember volt az, és az egész világon csak ő volt mamához illő. — Már nem él? — kérdezte röviden a másik. — Másfél éve halt még. Igen, szomorú dolgok következtek az­után Az ő pompás agyvelejé- ben valami lassan fejlődő, öröklött elmebaj fészkelt és KAFFKA MARGIT Csendes válságok (RÉSZLET) vegy, szeret egy embert, egy német tengerésztisztet, Wellin­gen báró volt a neve. Az arc­képét láttad a nappaliban. Va­lahol útközben találkoztak, so­hasem ismertem hozzá hason­ló férfit. Katona volt, talán a karrierjének ártott volna egy házasság, vagy a mama miat­tam nem akart messze költöz­ni, vagy nem is ezért, azt hi­szem, erről keveset beszéltek, és mind a ketten tudták, hogy így szebb és jobb. Nagyon szép szerelem volt az, és hosszú ideig egészen zavartalan., Éve­ken át egy hónapot töltöttek együtt Grádóban vagy más kis tengeri fürdőn, rendesen a má­just. Az én szünidőm azután következett. Letört egy barkás, fiatal gallyat, és a fogaival csipeget­te, majd suhogva lóbált vele a levegőben. Egyszer — folytatta, és gyön­gén mosolygott —, épp a he­tedikbe jártam akkor, tárgyal­tuk Boricsot a magyar iroda­lomból, igazi kamasz voltam, nagyon rám Jött a gondolkodás, és valami olyas buzdult fel ben­nem, a férfiú, aki hivatva van megvédeni a neve tisztaságát. Telemachos, a Pénelopé fia vagy hasonló. Szóval, a vizsga után elhatároztam, hogy szó­lok mamának. Valami ostoba célzáson kezdtem, soha ezt sem­mi le nem mossa rólam. Ha láttad volna a mamát, a csen­des, okos és szomorú gúnyját, ahogy megfelelt, és az életem­ben először röviden és gőgö­sen elhallgatott. Nem tudnám neked Ismételni az egész jele­netet, de nagyon sokat tanul­tam akkor. Nem tudom, érted-e, amit mondok. A másik némán bólintott. — Hát igen, Ferenc, mióta csak megszülettem, elfoglaltam és lefoglaltam egy másik em­bernek, az anyámnak az az egész életét. Mikor még kicsiny voltam, maga öltöztetett, ő für­detett meg este, és míg el nem aludtam, ruhástul mellém dől­ve a kis ágyamba, suttogott, mesélt és dalolt nekem. Az em­ber könnyen lesz önző, ha na­gyon szeretik. Azt hittem, hogy ő egészen és csupán ennyi, raj­tam kívül nincs más élete vagy vágya vagy Joga. Énnekem nem maradt adósom soha egy Jó szóval, egy karácsonyi arany­dióval sem, azt hittem, követel­hetem, hogy az én kedvemért ne élje az önmaga életét. Már ezeken túlvagyok. Anyám ké­sőbb sem beszélt sokat erről a dologról, de könyveket adott nekem, a nő és a férfi helyzeté­készülődött, később tudtam meg, hogy a mama már évekkel eze­lőtt tisztában volt ezzel. Mind a ketten. Készültek rá, tanul­mányozták a patológiáját és rejtegették egymás előtt, ez tulajdonképpen borzasztó. Ma­ma nagyon szerette. Rosszul e- sik rágondolni, hogy eközben leveleket írt a professzoraim­nak, tárgyalt a szabómmal az új ruhám ügyében, és a szün­időn velem tanulta Virgilt. A báró egyszer idejött egy napra, már különösnek látszott. A csa­ládja akkoriban fenyegetően sürgette a házasságát valami unokanövérével, egy harminc­két éves baronesszal, akit bo­nyolult örökösödési dolgok miatt el kellett volna neki ven­ni. Az utolsó őszön váratlanul az eljegyzési híre érkezett, két hét múlva dühöngeni kezdett a hajón. Ezzel a hírrel együtt ért anyámhoz az utolsó levele, és tavaszra meghalt egy szana­tóriumban. Puha talajra jutottak, és el­halt a lépteik nesze. A sudár fák közt már homály húzódott, kikerültek a gyér, .mogyorós er­dőaljba, s a régi vár szürke romfalai alatt csendesen haza­felé tartottak. Pál arra gondolt, hogy mi okból is mondta el ezt a történetet. ­— Igen — szólt —látod, ak­kor tanultam meg, hogy bizo­nyos dolgokat külön kell átél­nünk; jót, rosszat függetlenül a legközelebbiektöl is. Mama ezután is az maradt számom­ra, aki volt, engem sohasem hanyagolt el, sőt akkor nyáron együtt mentünk Svájcba, és az nagyon Jó időm volt nekem. Mikor legénykedni kezdtem, úgy beszélt velem, mint egy apa és egy orvos. Tudta, hogy a mostani világban nem lehe­tek liliomfi, nem is kívánta ezt. de legalább megőrizte a kedé­lyem és az egészségem. A szo­morúsága pedig egyedül az övé volt, és én nem is kérdeztem efelől soha. De ebből tudom, hogy ő is így akar és így fog viselkedni velem, az én külön emberi ügyeimmel szemben. — A lányt feleségül akarod? — kérdezte Ferenc az ingerült­ség valami rejtett árnyalatával. — Természetesen — felelt a társa, és nyílt szemekkel né­zett rá. — Nekem nincs okom egyébre. Nagyon sok kellemet­lenségünk lenne, ha demon­strálni akarnánk a szabad sze­relmet, és hát gyermekeink is lesznek. Mamának ki kell esz­közölnie a hadmentességemet. Mir] am az idén teszi le az érett­ségit, tudod, ugye, Jövőre be-' iratkozik az egyetemre. Együtt fogunk Járni, mint férj és fe­leség — együtt tanulunk. Nem érzed, milyen kedves ez? — Hárman, hiszen te isi — tette hozzá nevetve, rosszul értve meg a másik hallgatagsá- gát. — Meg vagyok győződve, látod, hogy ez igazában az anyám eszménye is. Hogy fia­tal testtel és lélekkel, romlat­lanul Jusson egymáshoz két egészséges és intelligens em­ber Hogy a lelki fejlődésben mindig nyomon követhessék és ellenőrizhessék egymást, és egymás számára mindig ugyan­azok maradjanak. Két éve is­merem már a lányt, és soha, senkit sem tudnék így szeret­ni. Az alkonyat szétterült már a mezőn, és a városka abla­kaiból lámpafények pislogtak feléjük. Ferenc nem felelt, gyor­sabban lépkedett, és középen fogott sétabotját szórakozottan megforgatta erős ujjain. Sok mindenre gondolt, és tulajdon­képp nem tudta, hogy mire kell gondolnia. Annyi* ÚJ dolog tá­madt rá egyszerre. A világ dol­gaiban Járatlanabb volt a tár­sánál, de mérsékeltebb és po­zitivebb, úgy érezte, hogy mind­ez nincs rendjén. Ö idáig csak könyvekből tanult, és az „asz- szony“-ról egy-egy régi bölcse­lő álláspontját tette a magáé­vá; a férfi és a nő vonatkozá­sainak mai közkeletű társadal­mi formáit sem ismerte egé­szen; és a barátja most komo­lyan forradalomról, a jövő be­rendezkedéséről beszél. És — ejh, gyerekség — házasodni akar a Forel vagy más valaki recipéje szerint, diákésszel, a csacsi, érzelmes, makacsul áll­hatatos kedélye első szerelmé­vel. Azelőtt is sohasem akart egészen hinni e dolgok ko­molyságában, és most valami idegenkedő, türelmetlen neve­tés kerülgette, mikor Pál az 6 benső és külön emberi ügyei­ről beszélt. Nem, ez nagyosdi játékhoz hasonló, hisz ők még mind a ketten gyerekek. Majd eszébe jutott, hogy hi­szen Pált az édesanyja nevel­te így, ez ideális elvontságban, elméletek közt és konvenciók nélkül, ö pártolta barátságát vele, a mesterember fiával, mert», a társai közt a legkülönbnek hitte, Az anyja hangolta úgy, hogy undorodjék a szerelem útszéli szurrogátumaitól, és a szegény párialányok iránt ro­konszenves, de őszinte önvád­dal tele részvétet érezzen, a mások burleszk tréfái és trá­gár bizalmaskodása helyett. Miért adott neki izgága köny­veket? Most itt az eredmény. Mennyi ellentét, mennyi zűr­zavar. — És az édesanyád tervei veled? — kérdezte tanakodva. — Istenem, hát nem azt kí­vánja-e legjobban, hogy bol­dog legyek? Az élet hosszú, még sok mindenre ráérek, és Mirjamnál sem kell jobb úti­társ. Nem, mama nem lehet e- lőítéletes. A másik nem szólt többet. Egyszerre megint eszébe jutott az asszony, mélyen Jelentős szépséggel különös szemei, hul­lámos, egyszerű mozdulatainak egyéni intelligenciája, az az egész csodálatos bűvkör, mely előtte és utána szállt könnyű illatos ruhája fodrainak, min­den, amit nem értett és hódolva csodált rajta, az átremegésig, a sóhajig, a sírhatnámság édes megindulásáig. Igen. története, melyet az Imént hallott... Ez hát a szerelem, e tragikus, szent és éretten emberi, e rej­tett és magányosan átélt nagy szomorúságok, érezni vélte ő- ket a rezedazöld szoba illatá­ban. És csaknem föllázadt a gondolatra, hogy ez az asszony most vegyen ide menyéül egy Mirjamot, egy kicsi fűszeres- lányt, a Hóstyáról. Az ő csen­des, lelkes, diszkrét életébe, az ő zajtalan házába. Miért volna ez az áldozat, miért? Pál kutatva nézett rá. Már tudta, mit szokott gondolni, amikor hallgat. — Remélem — kérdezte le- hangoltan —, nem fogsz elle­nem szólni ebben? — Nem fogok. A bronzsárgaernyős nagy füg­gőlámpa fénye széles, meleg- színű sávban vetődött eléjük a terasz lépcsőjén.

Next

/
Oldalképek
Tartalom