Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-03-18 / 12. szám
lesz többi Ibolya meg margaréta...7 Nem zöldellnek majd az erdők és mezők? t-m Lehet, hogy úgy lesz — telelte elgondolkodva. — Hiszen az borzasztó lenne! — rémüldöztem. — Csupaszon meredez- nének az égre a fák, a rétek földje száraz, kietlen maradna, süket csönd ülne a tájon, mert bogaraim, madaraim, apró állatkáim is mind elpusztulnának. S vajon a tündérrőzsák kinyílhatnának-e akkor? — Ugye, van itt a közelben egy forrás? — kérdezte váratlanul az öreg. — Persze hogy vanl — feleltem. — A tölgyfa túloldalán. j-* Igen megsz'omjaztam — mondta az öreg, és felállt. — Megyek, Iszom egyet a vizéből. — Veled megyeki — ugrottam fel gyorsan. • A ROVATOT VEZETI KULCSÁR FERENC H oldfény csillogott már a holtág víztükrén. A part menti magányos égerfa meg-megnyikordult a szélben, mögötte a füzes vén faóriásai közt rlkoltozva röpködött egy madár. ■ <—■ Nini, szentjánosbogarak! — kiáltott fel cérnahangon a fűben kuporgó manócska. Hosszasan nézett a ■táncolva tovatűnő fényes pöttyök u- tán, majd hirtelen eszébe Jutott fekete szemű pajtása. s— Gyere már le onnanl — zsörtölődött, s egy hosszú* fényes fűszálat tépett, hogy azzal piszkálja le társát, aki gondtalanul barangolt a csillagos égen.- +-t Várjl ’—1 Intette türelemre súgva • másik, mintha attól félne, hogy ■hangja szétrebbentl a csillagokat. i— Gyere már le, na! — nyafogott a zöld szemű, s halkan hozzátette: — Olyan egyedül vagyok idelenn... A fekete szemű erre összeráncolta a homlokát, s a szemével a sarkcsillagot kereste. Társa türelmét vesztve a fűszál hegyével megérintette csupasz talpacskáját, mire az hopp!, egy szempillantás alatt lehuppant a puha-; fűbe. Kacagott egy kurtát, megrázta a fejét, s kezével a válláról is gondosan lesöpörgette a csillagport. , — Azt hiszem, már jó úton Jártam a sarkcsillag felé, amikor megzavartál — szólt a fekete szemű. — Mondd, gondolkodtál te már valaha is azon — válaszolt elmélázva a másik —, hogy vajon mi történne, ha egyszer nem érkezne meg a tavasz? — Nem, még sohasem — felelte határozottan a fekete szemű manócska, s csodálkozva pislogott barátjára. — Csak azért kérdezem — magyarázta a zöld szemű, — mert én igen sokat töprengek ezen. De csakis azóta, mióta ... Egy pillanatra elhallgatott, aztán közelebb húzódva pajtásához, szinte suttogva így folytatta: — Figyelj jól, most elmondok neked egy igaz történetet. Kora tavasz- szgl itt jártam, hogy felébresszem téli álmukból az állatokat. Éppen azon törtem a fejem, hogyan juthatnék föl a vastag törzsű tölgyfa magasan fekvő, sötét odvához, hogy jó reggelt kiáltsak a szendergő vadméheknek, amikor száraz gallyak ropogására lettem figyelmes. Mintha valaki járna Itt, gondoltam, s a hangok irányába fordultam. S lám, a fák közül egy magas, sötét arcú öregember bukkant elő. Szürke, kopott köpenyt viselt, fekete csizmáján vastagon állt a por. Hosszú utat magjárt vándornak véltem. Szóba elegyedtünk, s azt gondoltam, bárki is legyen, hogyha szépen megkérem, biztosan segít nekem, így is lett. Kérésemre fölemelt az odúhoz, majd elégedett mosollyal néztük, ahogy zúgva-búgva kiröpült a méhraj. Egy ideig még a fatörzs körül száguldott pár kábult méhecske, aztán ők is elviharoztak a többi után. Az öreg. egy mélyről jövő sóhajt hallatott, s gondterhelt arccal, nehézkes mozdulatokkal letelepedett egy nagy fehér kőre. Mellé ültem a ■fűbe. Kérdezgettem, ki ő, s hogyan került a holtág e ritkán látogatott, csöndes vidékére. Megpihentette szemét a tükörsima vizen, s rekedtes hangon Így szólt: — Hosszú évek óta Járom a világot. Minden évben, amikor fölenged a fagy, s az utolsó kis hókupac is eltűnik a dombtetőkről, útnak indulok ezzel a bűvös kis •nyfrfaággal. Bejárom a földet, sorra megérintem vele a fákat, bokrokat, erdők-mezők rögös földjét. Nyomomban rügy fakad,: virágillat száll a szélben... GÁSPÁR MÁRIA reznek a világnak. Milyen boldogok is lehetnének együtt! Ügy élnének, mint a jó testvérek. De hát miért nem' találkozhatnak sohasem, hiszen semmi bűnük nem lehet ezen a világon? — Látod, ezt kérdeztem én is az öregembertől — mondta a zöld szemű manócska. — ö pedig gyöngéden megsimogatta a fejem, és mosolyogva válaszolt: — ö, sose hidd, hogy annyira boldogtalanok! Hiszen a nap szíve csuA BŰVÖS NYlRFAÁG Gyurák Katalin: Táj (Lavírozott tus) — Hét te csinálod a tavaszt? — szakítottam félbe kíváncsian. — S ezzel a kis ággal? Ugyan hol termett ez az ágacska? Tágra nyílt szemmel néztem az öregre, ő pedig újra csak mosolygott: — Ilinda, az életanyó szakította nekem a napos-holdas nyírfáról. Ott él ő a hatalmas, égig érő fa tövében, fényes acélházikőban. — És mondd, miért napos-holdas az a hatalmas nyírfa? — kíváncsiskodtam megint. — Mert terebélyes koronájában, az ág és levél rengeteg mélyén lakik a nap meg a hold anyja. Ott hajtja álomra tündöklő fejét a nap, s a hold is ott nyugszik le hajnalonként. És ez így megy változatlanul végtelen idők óta ... — Hiszen ez szörnyű! — szólt szomorúan a fekete szemű manócska, aki eddig lélegzet-visszafojtva hallgatta zöld szemű pajtását. — Milyen magányosak, mennyire szomorúak lehetnek, és mégsem mulasztják el sosem a kötelességüket. Nap mint nap felbaktatnak az égre, örömet szepa öröm, ha a virágok és emberek mind-mind őfeléje fordítják az arcukat. Erdők-mezők, elevenek és .holtak fürdenek fényes sugaraiban. Ősszel, ha súlyos felhők gyülekeznek az égen, s eltakarják előle a földet, akkor bizony szomorkodik a nap. Olyankor nagyon magányos. Télen pedig kisírt szemmel, fáradtan tekint a földre, azért olyan halvány a fénye. A hold jobban szereti a csöndet. Bevilágítja a sötét, eget, s boldog, ha az emberek álmodozva járnak éjszakái birodalmában. Békés mosoly futott át az öregember arcán, s úgy tűnt, mintha egy pillanatra sötét, ráncai is kisimultak volna. Ám a következő pillanatban már megtörtén nézett maga elé. — Vénebb vagyok már, mint ez az óriási tölgyfa! — sóhajtotta. — És beteg is vagyok. Kimondhatatlan fáradtságot érzék minden porcikám- ban. Tudom, nem élek meg már több tavaszt. — De hát mi lesz, ha nem Jössz többé? — kérdeztem ijedten. — Nem — Ülj csak le, te emberkel — szólt, s újból az a különös, szelíd mosoly ült az arcára. Lehajolt, s a nyírfa- ágat a tapos kőre helyezte. —* Az ágacskát itt hagyom — mondta —, vigyázz reá, míg visszatérek ... De nem tért vissza többé. Hiába kutattam fel az erdőt egészen a nagy folyóig, sehol sem találtam rá. — És a kicsi ág hol van most? — kérdezte aggódva a fekete szemű manócska. — Itt van a zsebembenl — szólt nevetve a másik, s jobb zsebéből kihalászta az' örökzöld ágacskát. — Ez csodálatos! — ujjongot a fekete szemű. — Add csak Ide, hadd fogjam a kezembe. A zöld szemű manócska átnyújtotta társának a nyírfaágat, majd elkomolyodott és Így szólt: ■— Mondd, te elvállalnád a sötét arcú öregember munkáját? — Hogy én hozzam a tavaszt? Én ébresszem fel a természetet? — kérdezte szinte hitetlenkedve, boldogan a fekete szemű. — Csuda jó leszl Nagyszerül — ugrándozott kezében lobogtatva az üde zöld nyírfaágat. — Amikor fölenged a fagy, s az utolsó kis hókupac is eltűnik a dombtetőkről — Ismételte az öregember szavait a fekete szemű manócska —, ugye, együtt Indulunk majd útnak? Vagy én előbb indulok ...? Hirtelen csobbant a víz, s kilépett a partra a tavirózsák tündére. Hosszú fehér palástját és csillogó haját meglobogtatta a szél. Csípőre tette a kezét, úgy beszélt a manócskákhoz: — Ejnye, kis haszontalanok, miért csaptok olyan lármát? Rég aludnotok kénél Még felébresztitek a leánykáimat! — Mi csak... — hebegte a zöld szemű. — Mi már éppen aludni készültünk ... — mentegetődzött akadozva a másik. — Jó, Jó, csak aludjatokl Nem látjátok, milyen magasan jár már a hold az égen? — Mondd, tündérke, te Ismered a sarkcsillagot? — kérdezte hirtelen a fekete szemű manócska. — Hogyne ismernéml — mosolygott a tündérke. — Kérlek, mutasd meg, hol van) — mondta könyörgőn a manócska. — Azt hallottam róla, hogy titokzatos fényével a legszebb a csillagok között. — Valóban, ő a legcsodálatosabb csillag — válaszolta a tavirózsák tündére, s ujjával a sarkcsillag irányába mutatott. — Nézd azt a nagy fényes csillagot, a legfényesebbet odafenn, a számos apró csillagból álló csoportocska alatti — Igen, látoml — örvendezett a fekete szemű manócska. — Milyen nagy! Akár egy igazi bolygó...i — De most már mennem kel! — mondta a tündér. — Aludjatok jól, manócskák, szép álmokat!-— Szép álmokat! — mondta egyszerre a fekete* szemű meg a zöld szemű manócska, s talán sohasem volt még olyan édes az álmuk, mint éppen ezen az éjszakán. Hosag 9 GULYÁS JÁNOS: Hozzád Te, aki a versembe lépsz és elcsigázott testednek puha fekhelyet nem kívánsz; szemed elnyílik a szép borzasságokon, de szomjad, éhed és vágyad nem csillapíthatod. Szived nyugtalanságát enyhíted csupán és szemed nyugalmát erősíted, ha a tiéd is lesz a vers, olvasó. SZÁRAZ PÁL VERSET Esti dal Havas téli estéken szépen kél a hold nálatok. Halkan rian az ég jege, ha rágördül a hold kereke. Édesapám, édes, rád gondolok. Ott állsz a hold szekere alatt-' — Még a hó sem szép nálatok... S küldesz egy szekér szép havat. Búcsú Farkas Jenő emlékére fa voltál magányos roskatag ölébe zárt a világ alig éltél és már történelemmé lett a táj Rom érdekes kor az én korom nem unatkozom a robbantásokat hallani s bárhol döntik le a falat én fekszem minden rom alatt ÁLLATOK ÉS EMBEREK. Két kis írását a modorosság rontja el, amely ezúttal furcsa álarcban leskelődik ki a sorok közül: a kedélyeskedés, úgy is mondhatnánk, a jó- pofaság álarcában, tröember számára veszélyes ez a játék; valahogy úgy kerül erre sor, hogy az frú szinte elandalitja, elkábítja magát vélt szellemességével, közben pedig mindent elfúj a szél, mindent leránt a sár — borzas és lapos lesz az Írás. M. Z. Nem tudom, véletlen-e, hogy éppen a maguk iskolájából jelentkezik immár rövid időn belül a harmadik botcsinálta tollforgató, akinek érzelmi banalitása, „forra- dalmisága“ és valóságismerete — gimnáziumról van szói — ilyen hajmeresztő zagyvaságokat termel: az eszmélet, az eszme és a nyelv szempontjából egyaránt. Ki hinné, hogy némelyeknél a farmernadrág — ráadásul az űrhajózás korában — összefér egy mélységes, azaz sekélyes érzelmi és értelmi konzervativizmussal, az önkifejezésnek olyan primitiv fokával, amelyet a legragacsosabb szirupslágerek egyéniség- romboló szintjével sem mérhetünk. Ki hinné? ERDEI TÖRTÉNET. A „szerkesztő úr“ eddig is érdemben válaszolt magának előbbi két Írására, mint ahogy most is, az Gj Hajtások oldalán. Előző , két véleménye sem volt kedvezőbb azonban, mint a mostani. Az ugyanis, amit maga művel, bár megható, de a közlés szintjét nem üti meg. Nem tagadható, hangja közel áll a népi mesemondókéhoz, de azok mélységét, eredetiségét, eredendően szép és tiszta ízét nélkülözi: nyelve nem rejti a „csodákat", meseszövése sem a tündéri képzeletet, sem a kristály- tiszta szerkezetet. A maga munkái népi u- tánzatok tele didaktikával, nyelvi, verse- lési és szerkezeti hibával, szürkeséggel, egyhangúsággal. T. I. FELEDJ. Egy szál Írásából az őszinteség gyertyalángja pislákol az olvasó felé, de folyton az ellobbanás veszélyével: négy égtáj felől fújja ezt a lángocskát a közhely, a magyartalanság, a logikátlanság és a teg- napelőttiség makacs szele. METAMORFÓZIS. Egészen szokatlan „mű- -gonddal", kínosan fegyelmezett „mű-ihlettel“ „alkot“. A sok — iróniát sugalló — idézőjel is sejteti: munkáival „egészen szokatlanul“, elégedetlenek vagyunk. VONATON. Ggy tűnik, kitartása meghozza gyümölcsét. Beküldött Írásai mindenesetre ezt sejtetik. Kevesebb már a selejt köztük, ami arra vall, hogy érzi, mikor válik egy írás megközelítőleg irodalmi alkotássá, mikor éri el a közölhetőség szintjét. Idővel jelentkezzen újra!