Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

1979-08-07 / 32. szám

I

VÉGLETEK

Ezer négyzetméteres területen hatszáz ember él. Ez az adat magáért beszél. Amit még hozzátehetek? Inkább térjünk be egy átlagos lakáskörülmények között élő családhoz!

B.-ék viskója düledezőfélben, a tetőn becsurog az eső. Ne adj’ isten, kerekedjék egy nagyobb erejű szél, és összedöntl az egész tákolmányt. Az ajtó — fogjuk rá, hogy ajtó — ütött-kopott, csupa lyuk, így szolgálja célját. Az ablaküveg betőredezve, a kisebb rések paplrcsomókkal bedugdos- va. A szél, a por keresztül-kasul Járja a lakást. A viskó egyetlen négyszer négy méter nagyságú helyiségből áll. A sarokban két ágy, abban alszik a tizenkét tagú család, már aki Ilyen körülmények között tud aludni. Ágyhuzat nincs, ágyneműként két széjjeltépett, valamikor még paplannak nevezhető rongyköteg szolgál. Található még a helyiségben egy asztal, néhány szék, egy szekrényféle valami és egy ütött-kopott re- zsó. Egy-két tál, lábas, bögre.

Ä házigazda — a felesége szerint — vagy munkában van, vagy valamelyik kocsmában vedel. De annyi biztos, a fizetéséből egy fillért sem ad haza. Néhanapján vesz cukorkát, csokoládét a gyerekeknek, és kész. Általában csak részegen tartózkodik Itthon vagy ha fekvő beteg, ám az italt ilyenkor Is kiköveteli. Ha másra már végképp nem futja, a sósborszesz is megteszi. Attól hamar elkábul, alszik, nincs vele baj. A koSicei Vasműnél van alkalmazásban, de hogy mit csinál, azt talán a felesége sem tudja. „Az biztos, hogy nem ő az igazgató“ — kiált át az egyik szomszéd.

Az asszony, még nincs negyvenéves, de legalább hatvannak nézem. A szivére, a derekára, a tüdejére, a májára, a veséjére, a lábára, a fejére panaszkodik. Mindene fáj. Már több mint tíz éve rokkanttá nyilvánították őt. „Valahol meg kéne lenni a papírnak is, de valószínű, hogy elveszett“. Az ő háromszáz koronás — ennyit vallott be — rokkantsegélyéből él a család. Az asszony, egy esztendő kihagyásával, évenként hozta világra a gyerekeket. Azt mondja, a férjének — ha hazajön — az az első dolga, hogy... A gyerekek, a szomszédok szeme láttára. A szomszéd részegek még biztatják Is a gazdát, hogy: „Józsi, ez rövid kör voltl“ Neki nem marad más, minthogy mindezt tűrje és szüljön. Az egy év szünet csak azért volt lehetséges, mert akkor a férje börtönben volt. A legidősebb gyermek tizennégy éves, a legfiatalabb még pólyás.

A gyerekek a föllsmerhetetlenségtg szur- tosak, koszosak. Se egy vödör, se egy lavór, amiben mosakodni lehetne. Ruházatuk katasztrofális. Mezítláb, szinte pucéron fut- károznak. Kaptak ezek a gyerekek ruhát, cipőt is a hnb-től, de azt az asszony meg se mutatta nekik, eladta, a pénzt meg elitta. Kaptak lavórt is, vödröt is, de mint mondja, „aztat ellopták“. Szerintem azt is eladta és az árát leengedte a torkán, mert hát ő is csak néhanapján Józan. Így aztán az óvodakőteles gyerekek óvodába se járhatnak, mert egyszerűen nincs miben. Hiába vennének nekik újra ruhát, annak is az előzőhöz hasonló sorsa lenne.

Azt mondják, van, aki még rosszabb körülmények között él. Pedig én ennél rosz- szabb életkörülményeket nem is tudok elképzelni!

És milyen a másik véglet, aki úgymond, jól él?

Annak van három- vagy négyszobás összkomfortos lakása. Téglából építve, csillo- gósra glancolva. Ott legalább az egyik szülő rendszeresen dolgozik, ha nem mindkettő, s jut ruha meg betevő falat is bőven. Ogy él, mint az országban az átlagember.

De Ilyenből csak öt családot találni Nagyidán.

S ők legszívesebben szóba sem állnának a putrikban élőkkel, megvetik életmódjukat. Szitkozzák, átkozzák a többi cigányt. A buszon elhúzódnak tőlük, a kocsmában nem ülnek az asztalukhoz.

„Hiába van Itt ez a szép óvoda. Innen, a szépből, a Jóból a gyerek

csak a piszokba, koszba megy haza“

— mondja Balogh János.

És ha bármelyiküket megkérdeztem, hogyan sikerült kitörnie, mind azt mondta: „Dolgoztam világéletemben,, és nem ittam el a pénzt“. Nem hiszem, hogy ilyen egy szerfi lenne a képlet. A kérdezősködésre még azt is hozzátették: „Akarni kellett a Jobb életeti“

Akarati Igen ám, de ehhez előbb föl kell ismerni, hogy mit akarjon, hogy akarhat, hogy van, létezik más életmód is, mint a putrik világa.

ÁLLÓVÍZ NAPOS IDŐBEN

— Hányán dolgoznak rendszeresen a cí- gánytábor lakói közül? — kérdeztem Soltész Bertalantól, a hnb elnökétől.

— A százötven munkaképes közül száz- huszonketten.

Ehhez tudni kell, hogy a „tábor“ hatszáz lakójának nagyobb része már aránylag fiatalon rokkant, munkaképtelen. A közel harminc „munkanélküli“ közül néhányan — épp a munkakerülés, vagy lopás, betörés, késelés miatt — börtönben vannak, és né- hányukat még a rendőrség közbelépésére sem lehet munkába állítani.

— Egyébként meggyőződésem — mondja az elnök —, hogy a táborban ezekben a percekben is bujkál legalább négy-öt körözött személy, de ahhoz, hogy minden házat átvizsgáljunk, századnyi katonára lenne szükség. Életveszélyes bemenni a táborba.

— A nagyidat cigánytábor lakóinak élet- körülményei — folytatja az elnök — évről évre rosszabbodnak. Tavaly két viskó a lakókra dőlt, de szerencsére kisebb-nagyobb baleseten kívül nagyobb baj nem történt. Azt hiszem, itt tömegkatasztrófának kell történnie, hogy az illetékesek érdemben ránk figyeljenek, foglalkozzanak a nagy- idai cigányság problémájával. Én hiába írok akárhová, hiába harcolok, perelek, nem figyel rám — érdemben — senki. Hét ház pillanatnyilag is életveszélyes állapotban van, nem mintha a többi — akárcsak egy is — biztosítaná legalább a minimális lakhatási körülményeket.

Mi lenne hát a megoldás? — rágódunk a témán.

Egyik napról a másikra ki kellene üríteni a tábort, és azonnal lebontani a viskókat. Azonnal, mert ha véletlenül — mint az tavaly is megtörtént — két putriból elköltöznek a lakók, a következő napon már három család fészkeli be magát a helyükre.

Kiköltöztetni, de hová?

Nagyidán építkezési engedélyt már 1960 óta nem adtak. A falu közvetlen a Keletszlovákiai Vasmű szomszédságában terül el, szennyezett a levegő, és előbb-utóbb — hogy mikor, ezt senki sem tudja pontosan megmondani — szanálják az egész községet. A lakók hiába érdeklődnek, érdembeli választ nem kapnak, mint ahogy a hnb-el- nök sem kapott a feletteseitől. Mindössze ennyit mondtak neki: „Te már rég nem leszel, de a falu még igen!“ Az elnök ötvenöt éves.

A hnb-nek hiába lennének anyagi lehetőségei az építkezéshez, a faluban nem é- pfthet a cigányoknak lakást. Gondolkoztak már az illetékesek azon is, hogy a hatszáz lakót a környező községekbe telepítik, az ott megüresedett lakásokba — Buzitára, Alsó- és Felsőoláncra, Perénybe... —, ebbe

azonban se a falvak lakossága, sem az illetékes helyi nemzeti bizottságok nem e- gyeztek bele. Hogy miért? (A nagyidai cigányoknak messzi környéken rossz a híre. A falvakban senki se akar cigány szomszédot, főleg nem olyat, aki már késelés, lopás miatt többszőr ült börtönben is.)

Az érintett falubeliek közül sokan azt mondják: „Miért nem épít magának lakást a cigány? Nekem se az állam építtette, hanem én magami“ A célozgatás jogos, helyénvaló. de most semmit sem ér: a nagyidai cigányság önerőből sohasem lesz képes talpra állni, megváltoztatni életkörülményeit. Ha tőlük várjuk a. megoldást, a helyzetük méginkább elmérgesedik. Számukra egyelőre a létfenntartás — állami és' egyéb támogatások, segítségek árán is —gond. A betevő falat, a ruha is hiányzik, nemhogy építkezésre lenne pénzük. Hogy majdan fiaiknak jusson erre Is és még sok egyébre, most nekünk, a társadalomnak kell megtenni az első lépéseket. Nagyidán kiváltképpen, mert ez annyira egyedi eset, hogy az illetékesek még tanácsot sem kérhetnek másoktól.

A húsz kilométerre eső város, Koélce szintén nyomasztó lakásgondokkal küzd, arról nem is beszélve, hogy ott is rengeteg a cigány, megoldatlan a cigánykérdés. A Vasmű ugyan ígért egy-két lakást, de azt is csak néhány jó, állandó munkásának — és ez érthető is —, több, nagyobb segítséget ő sem adhat.

A falu, Nagyida lakossága pedig már türelmetlen. Nem is csoda. Rendszeresek a lopások, késelések, betörések. Esténként félnek az emberek kimenni az utcára.

Bezárult volna a kör, nem lenne kiút?

Pedig most kéne találni valamilyen elfogadható megoldást, míg a lakások úgy- ahogy használhatók. Mert három-négy év múlva vagy talán még előbb Is, gyors egy másutánban összedőlnek a házak, és egyik napról a másikra kell — addigra talán már — hét-nyolcszáz embert elhelyezni. Akkor azonban nem lesz lehetőség, Idő gondol kodásra, megfelelő lehetőségek latolgatá sára.

Talán mégiscsak ott kéne keresni a ki utat, hogy két-három családonként a kör nyező falvakba telepíteni a cigányokat. Egy helyre, újabb csoportba nem lenne jő, amint azt a rimaszombati példa is bizonyította. Akkor megint csak nem lenne kitől tanulniuk, megint csak a régi életmódot folytatnák.

Széthelyezve, falvanként viszont már a cigány is rájönne: van emberibb, jobb életmód is, lehet másként sí élni. Ha az illető falvak lakosai megértőbbek, belátóbbak lennének, talán a cigányok közül néhány év múlva meg is köszönnék a segítséget, a támogatást. Ha a hatszázból csak kétszáznak sikerülne életformát változtatni, már az is nagy eredmény lenne, már az is kétszáz dolgos kézzel többet jelentene a társadalomnak.

A nagy fát — még nagy fejszével is — csak apránként lehet kivágni.

Elmentem a KoSice-vldék Járási Nemzeti Bizottság titkárához, Iván Sándorhoz: szerintük mi lenne a megoldás?

0 is csak arról tudott beszélni, ami már meghiúsult. Kutatják, keresik a lehetőségeket, de majdhogy nem reménytelen a helyzet. Szerintük is az lenne az egyedüli

járható út, hogy a környező falvakban széttelepíteni a nagyidai cigányságot, de egyelőre az említett akadályokba ütközik.

Olyan a nagyidai cigányság helyzete, mint az állóvíz, amelyet már évtizedek óta — hiába minden igyekezet — nem sikerül lecsapolni. És az évek múlása csak növeli, dagasztja a már-már tónak nevezhető tócsát. És ezt — képletesen mondva — évekig tartó napos idő sem száríthatja ki. lit csak a tett segíthet, a cselekvés, az észszerű, az okos, a megfontolt, vagy akár még a szigorral végrehajtott is!

Mert ha a sorsukba beletörődött, a változásról hallani sem akaró idősebbeket, öregeket nem is vesszük figyelembe, százhetven (170) kiskorú, gyermek jövőjéről van szó. Ha még sokáig minden marad a régiben, a nagyidai cigánytáborból nem várhatunk egészséges, munkára alkalmas embereket. Aki itt nő fel, az húszéves korára nem csoda, hogy asztmás, nyomorék, beteg lesz.

Főleg értük, a gyermekekért kellene a mielőbbi változás feltételeit megteremteni.

Talán rajtuk még lehetne segíteni!

A7/ÖVÖ NÉNI TTTOKTARTÓ

A tábortöx néhány száz méterre van a szlovák oktatási nyelvű cigányóvoda. Ötvenöt gyermeket tartanak itt nyilván, de jó, ha ennek a fele jár rendszeresen az óvodába. Aki reggel nem jön, azért az óvónők mennek el. Persze, megesik, hogy gyermek nélkül térnek vissza, mert nincs mibe öltöztetni a purdét, vagy az már korán reggel elcsatangolt valahová, vagy egyszerűen a szülők nem engedik őket óvodába. Pedig az alacsony jövedelműek havi tíz-húsz-harminc koronáért kapnak napi háromszori kosztot és tiszta óvodai ruhát. Arról nem is beszélve, hogy a nap tiagyob- bik részében a gyerek biztos felügyelet alatt lehet, megtanul emberi hangokat kibocsátani — mert sokan csak makognak, három-négyéves korukban még értelmes szót sepi tudnak kiejteni —, megtanulja, mi az, hogy fürdés, fogmosás, tisztálkodás, rendszeres étkezés, közösség. Rendhez, emberi életmódhoz szokhat.

Aki rendszeresen jár óvodába, azzal nincs is baj. Hamar megszereti a rendet, gondosan ügyel a tisztaságra, megkedveli a játékokat, meséket, verseket tanul, ismer- geti azt a fogalmat: civilizáció. Megfogam- zik benne az emberibb életmód csírája, egy biztos alap, amire már tud, tudna építeni.

De mindaddig ez a csíra nem szökkenhet szárba, amíg odahaza legalább egy lavór víz nem áll rendelkezésére, amíg otthon nem kap főtt ételt, amíg nem tudja, mi az egyedül aludni egy ágyban, amíg nem lesz legalább egy fiókja, ahová a tankönyveit, füzeteit rakhatná. Amíg tízen-tizennégyen élnek egy helyiségben.

És már megint ott vagyunk, ahol voltunk.

Vagyis: sehol. A putrik kegyetlen sivár világában!

Míg a putri-viskó életmód létezik, falra hányt borsó az óvónők, tanítók munkája.

Az óvoda igazgatónőjétől bármit kérdezek, készségesen válaszol. Afféle rutinválaszokat ad, attól függően, hogyan teszem föl a kérdést. Abba is hagyom, mert olyan pz a kérdezgetés, mint a kényszermunka. /Csak hivatalból kapok válaszokat. Amikor az igazgatónő a nevét sem hajlandó elárulni — „nem szeretek szerepelni“ —, már be is csukom a jegyzettömböt. És én még innen akartam riportot írni az áldozatkész óvónői munkáról? (A másik két óvónő munkáját inkább ne minősítsem, róluk semmit sem tudok, velük nem beszélgettem.) Aztán két perc múlva kiderül, hogy az igazgatónő szeptembertől „fehér gyermekekhez megy“.

Remélhetőleg találnak olyan óvónőt a falu vezetői, aki nem szégyelli, hogy cigányóvodában tanít, aki nem a plusz néhány száz koronáért végzi a munkáját.

VAN, AKIT VERNI KÉNE

Délután fél négy van. A gyerekek készülődnek haza. Akiért nem jött senki — a nagy többségért pedig nem jönnek —, azt szép sorban az óvónők hazavezetik.

Négy gyermekért jöttek csak a szüleik Balogh János, a cigánytábor lakóinak kép viselője elsőnek érkezett. Negyvenkét éves. tizenhat éve a Vasműben dolgozik. Szép lakása van a cigánytábor közvetlen köze lében. Akár róla is megmintázható a lobbik véglet. Nyolc gyermeke van.

— Tudja — mondja —, van, akit ütni- verni kéne itt a táborban. Ütni, mert még a jót, a társadalom segítségét sem akarja elfogadni, pedig még annyit sem kéne tennie, hogy kinyújtsa a kezét, az ölébe hull... Hiába van itt ez a szép óvoda, hiába minden! Innen, a szépből, a jóból a gyerek csak a piszokba, a koszba megy haza. Az OGámányságba, a részegek, 5 marako dók közé. Kétszer-háromszor annyi rosszat lát otthon, mint amennyi jót itt az óvodában, pedig az óvónőkre igazán nem lehel panaszuk... Hát mondja meg, ember, szülő az olyan, aki még a gyermeke ruháját is eladja, és elissza az árát? Ha én ki tudtam evickélni a szarból — mert dolgoztam becsülettel és félretettem a pénzt —, akkor azt más is megtehetné. Csak erő kell hozzá meg akarat, és a többi már megy, mint a karikacsapás. Ha másért nem, a gyermekük jobb jövőjéért megtehetné a többi cigány is!

ZOLCZER JÁNOS Foto: a szerző