Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

1979-11-13 / 46. szám

4 im

ZOLCZER JÁNOS HAJÓNAPLÓJA A FEDÉLZETÉRŐL

mŰWüMf

IV lüG. 15"“ ” «,JSZE Fis

IV ? BÚIG

IX.25. - KEDD

Csapnivaló reggelre ébredek. Olyan sűrű a köd, hogy alig látni Újvidék parti toronyházait. Fölbotorkálok a kommandóra, hátha ott történik valami érdekes.

A Szamár-parthoz közeledünk. A kormányos mesél:

— Látjátok a parti fákon azokat a friss virágkoszorúkat?! Már jóval a háború után jártunk, egyre sűrűsödött a Dunán a hajó- forgalom, minden ország szélesítette folyami flottáját. Lassan cammogtunk akkor még, nem volt se radar, se egyéb megbízható műszer, a vízállásjelentések ts pontatlanok voltak. így történhetett meg, hogy a Szamár-part közelében zátonyra futott és felborult egy hajó. Senki sem maradt életben. Már nem is emlékszem, milyen zászló alatt hajózott, de a környező falvak lakói azóta Is mindig gondoskodnak friss virágról.

Háromnegyed kilenc felé jár az Idó, épp váltásra kerülne sor a kommandón, amikor a kapitány a sűrű köd miatt kénytelen bekapcsolni a radart. Nyomja a gombokat, de hiába. Hirtelen még nagyobb ködzónába é- rünk. Már nem látjuk a hajónk-orrát sem. A radar pedig nem akar működni. A kapitány azonnal kiadja a parancsot: megfordulni, „kiúszni“ a partra. Igen ám, de amikor épp keresztben állunk a vizen, a jobb oldali motor felmondja a szolgálatot. Vészes a helyzet. Már a parancsnok Is fenn van a kommandón. Izgalmat, idegességet most sem látok egy arcon se.m. Nyugodtak, higgadtak, magabiztosak a mozdulatok. Azt hiszem, tanítani kellene ezt a viselkedést: hogyan elkerülni a pánik hangulatot. Pedig épp a hajóút közepén állunk, bármely pillanatban felbukkanhat egy másik hajó, mi pedig egy motorral csak nagyon nehézkesen, lomhán tudunk mozogni. Hála á gépészeknek, pillanatokon belül megtalálják és kijavítják a hibát, máris felbúg a jobb oldali motor is. Fél perc kérdése, és partközeiben vagyunk. Annyira közel, hogy akár ki is lehetne ugornl a partra. Lehor- gonyzunk. A feszültség, az idegesség most ül ki az arcokon. De csak egy-két szemvillanás erejéig. Nem beszél senki az esetről, máris olyan a hangulat, mintha semmi sem történt volna. Pedig...I (Csak napokkal később fakadt ki a másodkörmá- nyos: „öt percig sem tartott az egész, számomra mégis az örökkévalóság volt. Az 1- degelmen szimfóniát lehetett volna látszani. De Igyekeztem mindent eltitkolni, akár

W

% ^

e e Ä

'QJ M 5)

ba az asszony, a család, a kedves. Reggelente azzal kelnek föl az emberek, hogy a feleségükkel, a szerelmükkel álmodtak. „E- gész éjszaka a kis csaj mellett feküdtem — ezt álmodtam. És tudod milyen jó volt?l“

— Fiúk, én már húsz éve hajózok, de a távollétet sohasem lehet megszokni. Minden megvan itt a hajón, de az otthon, a család a legnagyobb hiánycikk.

— Nekem Is, de én már szakítottam a feleségemmel. Mielőtt elindultunk, elköl tűztem tőle. Pokol volt már évek óta az életünk. Azt mondta, neki nem kell ilyen fér], aki csak hébehóba van Itthon, össze állt valakivel. Belőlem meg alkoholista lett És közben megöregedtem. Hová menjek már ötven éven túl, senkinek se kellek?!

— De soká leszünk még otthoni Lega lább két héti

A szakács vacsorája megint csak Immel- -ámmal ehető, sokan a vízbe öntik az é telt. A kaja miatt elég feszült a hangulat.

Már hajnali öt óra előtt talpon vagyok A Vaskapuhoz közeledünk, pontosabban, a valamikori Vaskapuhoz, amelynek helyén ma vízi erőmű dolgozik. A Duna 32 méter szintkülönbségét Itt zsilipkamrákkal egyenlítik ki. Két óra leforgása alatt történik meg ez a bizonyos „zuhanás“. És aztán

Ha kell, hajónk parancsnoka ts a köteleknél van, 6 ts matrózként kezdte, tud még nyolcas csomót kötni a bakra

S3

e _

o E

<sS

csak a többiek, hiszen a kommandón naponta átélünk Ilyen helyzeteket. Lehet, a legénység többi tagja ezt észre sem veszt. Én Is, csak amikor lefekszem, és félálomban visszagondolok az eseményekre, akkor ver ki a hideg veríték: ml történik, ha...?)

A-radart jó fél óra alatt megjavítják, Indulunk tovább.

Belgrád alatt, Pancsevónál magunk mellé kapcsolunk egy tankuszályt. Egy kormányos és egy matróz van rajta. Az u- szály kőolajat szállít Ingajáratban Pancse- vó és Izmait között. A matróz már három hónapja van vizen, azóta nem volt otthon. Főzni, tüzet gyújtani, cigarettázni nem lehet a tankon. Konzerveken, hideg koszton él a legénység. Nem Irigylem őket!

Estefelé egyik kabint a másik után látogatom. Már harmadik napja vagyunk ú- ton és a legénység egyre többet emlegeti a családot. „A feleségem ...“, „a kislányom ...“, „jaj, a gyerkőc...". Egyre többször és egyre több vonatkozásban kerül szóA legénység hajónkhoz köti a hatalmas tankuszályt

máris a romániai Turnu Severln-i kikötőben vagyunk, ahol a másodkormányosunk kiszáll — neki csak a Duna eddig megtett szakaszára van képesítése —, és helyébe egy magyarul, szlovákul Is tudó temesvári román kormányos száll be.

Estére elromlik a mélyhűtő. A megfagyott húst a fiúk késsel próbálják kiszedni, miközben kivágják a mélyhűtő falát. Közel hatvan kiló hús van még benne. A parancsnok úgy dönt, a bulgáriai Lomban megállunk, és hívunk szerelőt.

A hajóra visszaérve tudjuk meg, hogy a kisvárosban állítólag egyetlen mélyhütösze- relő van, áki épp nem ér rá. Félő, hogy megromlik a rengeteg hús. És ki fogja fizetni? — hangzik a szónoki kérdés minden szájból.

A másodkormányos délben átadva szolgá latát egyre csak körülöttem somfordái. Érzem, mondani szeretne valamit. A hajótat egyik bakjára ülök. Itt nem lát senki, és az a tapasztalatom, ezen a helyen oldódnak a legjobban a nyelvek.

A harmincéves férfi mellém telepedik és egy szuszra belekezd:

—■ Nem becsülik meg a vállalatunknál a hajóst. Tudod, kölcsönt akartam fölvenni, mert lakást kaptam, kellett a pénz a berendezésre. Azt mondták, nincs, ne molesztáljam őket, menjek a dolgomra. Másoknak, az Irodistáknak vagy, aki épp csak most jött a vállalathoz, annak meg vanl Nekem ahhoz semmi közöm, mondták, távozzak. Akkor meg fölmondok, alászolgá- ja. Utána rögtön észhez kaptak, mert, nem akarok dicsekedni, de a Csehszlovák Du- nahajózásnál még nagyon kevés az olyan kormányos, akinek a Duna teljes szakaszára lenne képesítése. Én közéjük tartozom. Végül Is megkaptam a kölcsönt annak fejében, hogy még öt évig a vállalatnál maradok. Most telik le az ötödik év. Maradok továbbra is.

, Csak épp rám néz, hogy hallgotom-é, s máris folytatja:

— Van a vállalatnak üdülője is, de oda a hajósok csak elvétve mehetnek. Gondolják, még rászoknánk a pihenésre, s nyaranta kivennénk a rendes évi szabadságunkat, hajózni meg nem lenne kinek. így a beutalókat mind eltussolják előttünk, az irodistáknak adják. Az egyik lány — ismerem ót — kijelentette, ezernyolcszáz koronás fizetésnél kevesebbért szóba se áll velünk. Megkapta. Én meg hallgassak, ne követelőzzek, pedig a kettőnk felelőssége között van különbség, anélkül állítom, hogy lebecsülném az ő munkájukat. Mert ml történik, ha ó vét hibát: elront egy papírt, bedobja a szemétkosárba, és kész. De ha én elhibázok egy mozdulatot, elrontok valamit — mert hát, emberek vagyunk, mindenki tévedheti —, akkor annak katasztrófa a következménye. Az ember idegei itt könnyen felmondják a szolgálatot. Nincs ez így Jól, hidd el nekeml

Rádión jelezték, hogy a 620-as f. kilométernél a vízállás veszélyesen alacsony. Egyik hajónk, a VÁH zátonyra is futott. Látjuk is, hogyan küszködik vele egy bolgár vontatóhajó, hogy lehúzza a zátonyról. A fedélzetmester, a matróz, a kezelő azonnal a hajó orrába fut, kezükbe kapják a hat méter hosszú vízmérő rudat és gyors mozdulatokkal mérik a vizet. (Van mélységmérő radar is a hajón, de rossz. Csak Par- dubicén vannak szerelők és míg azok leérnek Komáromba, hetekre, hónapokra van szükség. Annyi időt a hajó nem vesztegelhet az anyakikötőben, pedig hát sokkal biztonságosabb lenne a radarral a közlekedés.)

A kezelő beleordítja a mikrofonba:

— 5 méter... négy harminc... három ötven ... kettő hetven ... egy kilencven... egy nyolcvanöt... egy hetven... kettő méter... kettő ötven ... három méter.

Túljutottunk a kritikus szakaszon.

Hajónk merülési mélysége 168 centiméter.

Pedig ezen a részen közel egy kilométer széles a Duna. Mindenfelé kisebb-nagyobb szigetek, zátonyok. A hajózható útvonal kevesebb, mint száz méter. Az is óráról órára változik. A bóják se a legpontosabban vannak elhelyezve. Istencsapás erre ilyen vízállás mellett a közlekedés, esőt pedig sehonnan se Jelentenek. A Duna vize továbbra is apad.

Reggel hétkor arra ébredek, hogy a loml kikötőben állunk. A legénység azonnal rohan a part menti hajósüzletbe, ahol valutáért vásárolhatnak a hajósok. Főleg cigarettát és italt lehet kapni. Aránylag olcsón.

kor egy kedves kis epizódot mesélnek el a fiúk:

— Valamikor nagyon régen történt. Itt állt egy csehszlovák hajó. A kapitány, a matróz és a gépész elmentek vacsorázni. Lányokkal találkoztak, s azok meghívták őket egy bárba, persze a hajósok fizettek Egyik üveg pezsgőt a másik után nyitót ták. A bárban mindenki a hajósok vendé ge volt. A végén annyira összebarátkoztak a zenészekkel, pincérekkel, vendégekkel hogy az alsónadrágjukon kívül mindent el ajándékoztak. Elitták a hajó minden pén zét, még azt Is, ami élelemre volt félreté ve. Hogy a hajót nem adták zálogba, an nak csak egy oka volt: Ruszéban nincs zá logház.

— Ej, azok a régi szép idők! — zen dlt rá valaki, és máris előkotorász a zse béből néhány levát, hogy meghívjon a sarki kocsmába.

Dél Is elmúlik, mire tovább Indulunk.

Ok volt a maradásra: a vendég újságírónak lehetőleg minél többet megmutatni a

hajóséletből.

Este szeretnénk meghallgatni a híreket.

— Látod ezeket az új rádiókat? Most vásárolta a vállalat, de jóformán már Mohács alatt hasznavehetetlenek. Nem tudjuk rajtuk megfogni a hazai rádióállomások a- dásait. Az újságok pedig jó egyhetes késéssel érnek utol bennünket. Ha.. .1 így azt sem tudjuk, mi történik odahaza, teljesen el vagyunk zárva a külvilágtól.

Reggelre a bulgáriai Rusze város kikötőjében állunk. Már a parton vagyunk, ami

Nagyon elkényeztetnek a hajósok. Bárki bármit főz, nekem is készít egy adagot. Megesik, hogy esténként károm-négy vacsora van előttem. Nemet mondani pedig senkinek sem Illik:

Mindenki úgy érzi, velem törődnie kell — helyettesítek valakit az életükben, ösz- szezártságukban jóleső érzés tölti el őket, hogy valakit dédelgethetnek, babusgathatnak, törődhetnek valakivel. Ha úton vannak, hiányzik az életükből a gyermek, n család, az otthon. Valaki kell, hogy mindezt — részben legalább — pótolja. És most van, akinek lehet panaszkodni, sírni, örömüket elmesélni. Egymást már jól Ismerik. Ez nemcsak jó, de rossz is: mert na- pokon-heteken keresztül tizen-valahány férfi összezártsága — ugyanazok az arcok — feszültségteli, már-már drámai lehet. Mesélik, vannak hajók, ahol egy vagy kél szakácsnő van. Az a szakácsnő se jó, aki mindenkivel jóban van, és az sem, aki csak egy valakivel. Többször késelés lett az „egykézés“ eredménye. A mindenkivel pertu haverkodás sem ideális, mert mindig a- kad a személyzet között egy valaki, aki csak magának akarná a szakácsnőt. Ezen lehet nevetni, lehet „csámcsogni“, lehet i ronizálni a helyzetet, de mivel az ember biológiai lény és vannak nagyon természetes emberi ösztönei — nem lehet figyelmen kívül hagyni. Van, aki ezt hajónkon egyszerűen és durván így fogalmazta meg:

— Az embernek két hét elteltével már agyára mennek a hormonok. És van úgy hogy hónapokig vagyunk távol.

Este van, éjfél felé jár az óra és kártyázunk. A hajósoknál mindig marad néhány darab fémpénz a Duna-menti orszá gok pénznemeiből. Márka, schilling, forint, dinár, lej, leva, rubel. Pár darab. Bizonyára ezért még a vámhatóságok sem harag szanak meg. És hogy igazán nemzetközi és nagystílű legyen a játék: egy schilling az egy levának, egy korona egy rubelnek számit és így tovább. Nem kicsinyeskedünk A játék, az időtöltés a fontos, nem a pénz. a nyereség.

Hajnali három órakor ügy láttuk, legfőbb ideje, hogy aludni menjünk.

Fotó: a szerzó (Folytatjuk)