Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1979-09-11 / 37. szám
EREKOKET A per, amely nemrég a Nitrai Járásbíróságon lezajlott, nem mondható szokványosnak; a felperes — egy húszéves diáklány — eltartási kötelességük elmulasztása miatt pe reite szüleit. Ha az ötéves gyerek focizás közben betöri a szomszéd ablakát, a szülő kártérítést fizet. Ez természetes. Az Iskolaköteles gyermek nevelésével Járó költségeket is a szülő viseli. Ez is természetes. De mi történik akkor, ha a gyermek felnő, betölti a 18. életévét, és nem hagyja magát nevelni. Lehet-e ez döntő tényező a szülők gyermekeik lránt érzett felelősségében? Ajtót mutatni, kidobni a pofázót, ha nem viselkedik a szülő szája Ize szerint, ez a legkönnyebb. Mert egy 18 éves fiatalban van annyi önérzet, hogy önállósítsa magát — elmegy. De mit tegyen az olyan gyermek, aki főiskolai tanulmányai folyamán „nyitotta ki a száját“ Anyagi támogatás híján hagyja ott a főiskolát? Ez konzervatív megoldás lenne, riportalanyunkat sem ilyen fából faragták. Miből éljek? Csak a második nekifutásra vették fel a Nyltral Mezőgazdasági Főiskolára, de többször Is megpróbálta volna. Szilárd elhatározása volt, hogy — az ő szavaival élve — művelt paraszt lesz belőle. Nyáron a Prior áruház ajándék osztályán dolgozott Idénymunkásként, és azt hiszem, hogy október 1-ig, a főiskolai év kezdetéig még ott Is marad. Csupán egy augusztusi nap hiányzott a pult mögül, amikor a perét tárgyalták. „Nyolcéves voltam, amikor a szüleim elváltak, anyám azóta Is egyedül él, apám megnősült, mostohámmal két gyermekük van. A bátyám Ke- let-Szlovákiába nősült, gyakran meglátogat, és az eltartási pert is tulajdonképpen ő indítványozta. Szüleim válópere után a bíróság őt Is és engem is anyánknak ítélt. A bátyám akkor 12 éves volt. Nem tudom, miért kellett elválniuk szüleimnek, nem tudom így, éretten sem Tény, hogy egyikük sem ideális partner az együttélésre, de gyermekeiknek gondját viselhették volna. Az alapiskola után felvettek a mezőgazdasági szakközépbe, kollégiumot Is kaptam. Akkor ha tároztam el, hogy nem megyek vissza anyuhoz: furcsa asszony, képtelen a szeretetre, olyan, mint egy Jégcsap, lepereg róla minden érzelem. Le vélben próbáltam megmagyarázni a döntésemet és kértem, jöjjön el egyszer utánam szombat és vasárnap, hátha minden rendbe Jön. Csupán a nagyanyám írt vissza egy kurta levelet, hogy hagyjam békén az anyámat, nincs ideje az utazgatásra. Különben Is menjek az apám után, ha olyan okos vagyok. Felfedeztem az apámat És én valóban felfedeztem az apámat. Segített, mindent megkaptam tőlük, habár sejtettem, hogy a mostohám még a költségek feléről sem tud. Kitüntetéssel érettségiztem, és utána felvételiztem a mezőgazdasági főiskolára. Nem vettek fel. Egy évig állatgondozóként dolgoztam pénzt kerestem, nem is keveset, végre önálló lettem, és talán ez volt a baj. Túl korán láttam meg olyan dolgokat, amelyekkel várhattam volna a diplomáig, túlságosam könnyelműen mondtam véleményt súlyos és komoly ügyekről, nem tartva a következményektől. Míg aztán égy napon a mostohám, apu Jelenlétében kiadta az utamat. Akkor ez nem is igen izgatott. Dolgoztam volt sok barátom, hozzájuk tartoztam. A helyzet azonban nagyot változott, amikor felvettek a főiskolára. Egy Ideig abból a pénzből éltem, amit a keresetemből összespóroltam, aztán az ösztöndíjból később már a bátyám Is támogatott. végül beláttam, hogy így nem sokáig bírom. Anyámat akkor már évek óta nem láttam, apuékhoz nem mertem menni, mert annak idején nagyon csúnyán viselkedtem náluk. Tudom, mit kellett volna tennem: takarékoskodnom, beérni az ösztöndíjjal. Erre viszont képtelen vagyok. Megkaptam az ösztöndíjat, és megtörtént, hogy még aznap elköltöttem. Harisnyára, kesztyűre, kölnire, tisztítószerekre, könyvekre. Tudtam, hogy másnap fillér nélkül leszek, de nem tudtam megállni, hogy ne vegyem meg magamnak azt a könyvet vagy cipőt, amelyik megtetszett. Más az én helyzetemben, ha nehéz szívvel is, de lemondott volna ezekről a holmikról. Az apám azt állította a bíróságon, hogy fényűzően élek. Ilyesmit is csak ő mondhat, aki sose Járt főiskolás lányok között, és Gyurik Éva rajza fogalma sincs róla, micsoda alsóneműt, pipereszereket vásárolnak maguknak. A külsőségekről nem is szólva hiszen azt mindenki látja. Szüntelenül pénzproblémák foglalkoztattak. A síkurzusra is csak úgy tudtam elmenni, hogy szobatársaim összedobtak 200 koronát . Májusban beadtam az eltartási keresetet. A járásbíróság apámat 200, anyámat 100 korona havi járulék fizetésére kötelezte Egyikük sem fellebbezett.“ Nem tekintem lányomnak Az elvált szülők 28 kilométerre élnek egymástól. • Az anya: „Nagypotájú, mint az apja. Tizenhárom éves korában rendőrök hozták haza Csehországból. Megszökött otthonról, a bátyja után akart menni, de ellenkező irányba Induló vonatra szállt fel. A pénzt mindig dugdostam előle; ha volt egy koronája, már rohant az üzletbe, és vett valamilyen hülyeséget. Hogyan Is szerethettem volna egy ilyen vásott kölyköt. örültem, amikor úgy döntött, hogy soha többé nem jön haza. „Leírtam“ őt hat évvel ezelőtt. És most Itt vanl Mérnök akar lenni az én pénzemen. Lesz rá gondom, hogy minél később és rendszertelenül fizessem a tartásdíjat. Tudom én, mire kell neki a pénz. Azokra a kivágott micsodákra. Csak azért jár Iskolába még húszéves vénlány létére is, hogy engem bősz. szántson. És akkor még a bíróság is a pártját fogjál Hogy hová jutottunk! A gyéreik pereli a szüleit...“ Az apa: „Engemet szófogadásra neveltek a szüleim, én sem tanítottam másra a gyermekeimet. De hát fejre állt ez a világ, minden családban lázadnak a gyermekek. Semmi sem elég nekik, szegény szülők már azt sem tudják, mit vegyenek ajándékul azért, hogy gyermekük hajlandó iskolába járni. Egyszerűen nem értettem a lányomat. Vagyont költöttem rá, csupán azért, hogy azt tegye, amit én akarok. Higgye el, a családomtól vontam meg a pénzt, csakhogy ö egyre akart, szemtelen volt. telhetetlen, követelőző, mindenből a legdrágább kellett neki. Cipő 500 koronáért, táska 300-ért, sőt még azt is a fejébe vette, hogy megszerzi a hajtási jogosítványt. Azt mondta; kedvezményes áron a fősulln. Minden rendben lett volna, ha úgy viselkedik, amint azt én jónak látom.“ Ilyennek láttam A lánnyal még egyszer találkoztam azután, hogy a szüleivel beszéltem. Az alábbiakban közlöm párbeszédünk egy részletét: — Egy húszéves lány lehetne megfontoltabb is. Megfontoltabb és a helyzetnek megfelelően belá- tóbb, szerényebb ... — ... nagyobb gonddal kezelhetné, azt a kis pénzt amit az Iskolából kap... Folytassam? Már úgy fújom, mint a vízfolyás. Képzeld el, hogy volt olyan hőnap, amikor csak 120 korona zsebpénzem volt. Osztottam, szoroztam még a szemináriumok alatt Is. — Miért került sor a bírósági tárgyalásra? — Nem pereltem volna, ha törődnek velem, ha szerétnek, mint más szülők szeretik a gyereküket. — Kérted a támogatásukat szépszerével? — Nem, de tudom, hogy pénzt úgysem adtak volna. — Nem biztos. — Ismerem őket. — Más az, ha valakin törvénnyel hajtják be a tartozását, és más, ha jószántából ad. — Más, de így világosabb. És főleg biztosabb. Hát igen. A családjogi törvény 94. számé paragragusa ezt valóban nagyon világosan kimondja. Kimondja, hogy a szülők felelőssége nemcsak addig tart, amíg a gyermekek mindenben szét fogadnak, rábólintanak véleményükre, hanem azután is. Ha keli, akár a diplomakiosztás napjáig is. Mégis ágy érzem, hogy riportalanyunk nagyon keveset tett azért, hogy élete rendbe jöjjön. Záctek Erzsébet CSAL A MÉRLEG? Vagy a kezelője Mert néhány grammal kevesebb jelvá- gottat kaptam a hentesnél, a kimérve árusított édességből elspóroltak néhány szemet, pedig kerek tíz dekáért Űzettem; a brindzát is szűkösen mérték, ugorhatott volna a mutató, még két-három vonást odébb hogy elérje a huszonötös szám- /egyet... Ezek szerint mégsem a mérleg csal, morfondírozok magamban, hiszen az minden esetben pontosan megmutatta, hogy kevesebb áru- mennyiség került a „serpenyőre", mint amennyiért fizettem. A mérleg kezelője, az elárusítónő csalna...? Visszatetetem az árut, megméretem újra. A jene tudja, hogy jár ezeknek a „kezelőknek“ a keze, de másodszor mérve már inkább többet mutat a mérleg nyelve, mint kevesebbet. Es még le is csippentenek az áruból. Hogy ezt hogy csinálják, esküszöm, nem értem. Pedig az első méréskor a saját szememmel láttam, még a ■ ■ Van utánam álló vásárló is megbökött, hogy valami nincs rendjén: „uram, vigyázzon, becsap jákl". Nem, kérem, a „kezelő“, az elárusl- tónö bebizonyítja, hogy nem csapott be, sőt, még többet is mért, saját magát károsította meg, a vevő csak ne handa- bandázzon, ne, késleltesse idétlen gyanúsít gatásaival a kiszolgálást. ,Jessék nézni — jón a pult másik oldaláról a szö- ■ vég —, mennyien állnak még maga mögött, nekik is drága az idejük és... és kikérem magamnak, máskor menjen más üzletbe vásárolni, és... és .., és... r. A kedves vevő és a többi várakozó megjuhászkodik, ősz- széb húzódik, összébb, olyany- nyira, hogy eltűnik a pult mögött, de még azért a mérleg nyelvét látja. Látja, hogy néhány grammal, dekával neki is kevesebbet mértek, őt is becsapták, hogy a mostanság divatos takarékossági jelszót az elárusítók nagyon komolyan ve- síik, és a vásárló nem szól, hallgat, őrül, fizet, szalad ... Nem szól akkor sem, ha csak tíz deka felvágottat kért, és azt mondják neki a pult másik oldaláról: „Maradhat tizenhárom?" De meg sem várva a vevő válaszát, csomagol, ír, szoroz, mert úgyis tudta, a kedves vevő nem ellenkezik, persze, hogy maradhat a tizenhárom dekát A kedves vevő most se szól, mert az eladó ideges, minek még jobban dühíteni. Nem szól, mert sokan állnak mögötte, és ezzel az újabb mé- rtcskéléssel csak megvárakoztatná a többieket. Nem szól, mert szégyell emiatt a három deka miatt szólni. Pedig ... pedig tudja, hogy a tíz deka is untig elég lenne, legszívesebben csak nyólc dekát kért volna, de ki vesz ma nyolc deka felvágottat, huszonhét deka brindzát, negyvenöt deka húst, huszonhárom deka csokoládét ...? Ugyan ki? Kiröhögnének az emberek, az eladók is meg a vevőtársak is. főilehet közülünk is sokan kérnének l- lyen mennyiségű árut, mert nekik sincs mindig szükségük a kerek számokra". Talán ezekben az esetekben nem is az a bosszantó, hogy a plusz-mínusz kél-három dekák miatt nem merünk szólni, nem szólunk, de nem szólunk akkor sem, ha a buszban a ftátal suhanc nem áll föl a terhes nőnek, nem szólunk, ha az utcán az belevörösödve páhol- ja, ütlegelt magatehetetlen gyermekét, nem szólunk, ha részegek pimaszkodnak az utcán a nőkkel, ha... Hogy ez magánügy, hogy ehhez az Jdegennek, a járókelőnek semmi köze? Nem hinném. Tegnap veled, ma velem, holnap velünk eshet meg mindez, ha nem szólunk, hogy csal a mérleg vagy a kezelője, hogy át kéne adni a helyet, hogy elég az ütlegelésből, a pimaszkodásból, hogy elég abból, hogy nem szólunk! Zolczer János
