Új Ifjúság, 1979. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1979-02-20 / 8. szám
4 Az üvegfúvást i. sz. után az első században, Sidonban görög telepe- sek találták fel. Hazánkban a múlt században kezdte meg világhódító útját az üveggyártás. „Ha tudnánk, nem lennének munkaerű gondjaink“. A zzal az eltökélt szándékkal léptein át a poltári üveggyár „küszöbét“, hogy odabenn megtanulok üveget fújni. Igaz, e mesterség elsajátítására alig egy nap áll rendelkezésemre, de bíztam magamban és még Inkább a bent dolgozó mesterekben: megtanítanak ... Aztán megláttam a forrőságot sugárzó kisebb-nagyobb kemencéket, amelyek mellett sok-sok férfi és nö szorgoskodott. Hosszú pálcákat, rudakat tartottak a kezükben, azokat Időnként bedugták a kemencenyíláson és vakító fényességű folyékony üveget emeltek ki. Aztán fújták a „rudat“, majd formába illesztették a rúd végén gömbölyödő, formálódó üveget s megint fújták, forgatták, szemügyre vették, fújták, forgatták ... Mások a kemence melletti dobogó szélén ültek, robusztus székekben, és a már késznek tűnő pohárnak talpat csináltak. Olyan boszorkányos ügyességgel járt a kezük, hogy alig bírtam szemmel követni mozdulataikat ... Mintegy felbolydult hangyaboly, úgy nyüzsgött a hatalmas csarnok emberi-tömege. Az volt az első benyomásom; mintha egy Jól beprogramozott számítógép szervezné, Irányítaná a munkát, az emberek mozdulatait. Nem nagyon szól egyik munkás a másikhoz. Mindenki tudta a feladatát. Én meg csak álltam mellettük és bámultam. Lehet, hogy szájtátva, erre már nem emlékszem, csak arra, hogy a nagy hőségben hamar kiszáradt a szám, a torkom és megkértem az egyik szakmunkást, adjon nekem a mellettem lévő rekeszből egy üveg 8-as sört, mert jobban kínoz a szomjúság, mint a Szaharában a már legalább két hónapja oázist nem látott ván* dort. Az rám nézett — miközben a keze tovább dolgozott az üvegen — megsajnált és azt mondta: — Egy korona, vegyel Mohón, egy szuszra kiittam az üveg tartalmát és közben azon töprengtem, hogyan lesz ebből a látogatásból riport. Merthogy, üveget fújni nem tanulok meg, az biztos! Az üveggyártás technológiáját hiába magyarázták el többször is, hiába olvasom már el'* harmadszor a lexikon ide* vonatkozó fejezetét, akkor sem tudom. Amit megjegyeztem elsősorban az, hogy kevés az üvegkészítő segéd-, és szakmunkás. Kevés, nagyon kevés. (A gyár személyzeti-, és káderosztályának a vezetője azzal a kísérő szöveggel állítja ki a belépéshez szükséges irományt, hogy: „... de úgy írja meg a riportját, hogy tolakodjanak hozzánk a munkások!“ Ezen ne múljon, ígértem.) Próbálom kutatni a „kevés, a nagyon kevés“ okait. Munkakörülmények? Kielégítő. Fizetés? Azzal sincs baj. (Mármint úgy értem, hogy „lehetne több is!“, mert, ha kétezer korona van a borítékban az sem e- lég, ha ötezer, az sem, ha tízezer, az sem. Ami van, az nem elég. Ami nincs, az jó lenne. Ennyit a fizetésről.) Munkásszállás? Lakhatási lehetőségek? A gyárnak van munkásszállása, a fiatal házasoknak biztosít lakást. Emberi kapcsolatok? „Én ismerlek téged, te ismersz engem, szevasz!“ — Akkor hol a baj? — kérdezem Bie* lyk Karol technológust, az ifjúsági szervezet elnökét. Elmosolyodik, majd elkomorodik, megcsóválja a fejét és széttárja a karját: — Ha tudnánk, nem lennének munkaerő- -gondjaink. Fölsorolom a saját kis érveimet kísérőmnek: az üvegkészítő mesterség valaha a komoly, nagyra becsült művész-iparos mesterségek közé tartozott. Bielyk Karol válasza: „Ezzel nincs baj.“ A jó szakmunkásokat itt is megbecsülik, mint a drágakövet. Az üvegkészítő szakma fantáziadús mesterség, nem egyhangú a munka, szép, örömteli árzés kifújni, elkészíteni egy — mondjuk — ólomkristály poharat. Rámutat néhány munkásra: „Ök tudják ezt, e- zért maradnak.“ Nem érvelek tovább. Érv és ellenérv úgy érzem van bőven. Szóba elegyedem az egyik szakmunkás* sál. Miért dolgozik itt? . Mi szépet lát a munkájában? Miért marad? Mielőtt válaszolna, megkérdem a nevét, erre azt feleli: „Nem mondom meg, mert már beadtam a felmondásomat.“ No, tessék! Ez az én szerencsém. Csavargunk tovább az üzemben. Egyszer- csak benyitunk a „köszörűsök“ munka- csarnokába, ahol sok-sok nő ül a köszörű* gépek mellett. Kiszemelek magamnak egy fekete hajú, megnyerő külsejű, kedves tekintetű fiatal nőt. Bemutatkozom és ezzel kezdem: — Megengedi, hogy följegyezzem a nevét? Rámnevet: — Éva Goliarovának hívnak. — Hány éve dolgozik a gyárban? — Már a negyedik. — És nem adta be a felmondását? Nem akar elmenni? Értetlenül néz rám. Megmagyarázom, elmondom, kifejtem... — Ah, nagyon jól érzem itt magam. Már annyira megszerettem e?t a munkát, hogy nem tudnék mást csinálni, más munkakörben dolgozni. Még éjszaka is arról álmo* dóm, hogyan lehetne minél szebbre, kecsesebbre csiszolni az üvegbe a mintákat.. ,Belefújok, nem túl erősen, érzéssel...“ formákat. És néha — jaj, ezt nem is merem elmondani — arra riadok fel, hogy túl mélyre „szántott“ a köszörűkő, átszakította az üveget, eggyel több lett a selejt. — Még szerencse, hogy csak álmában „gyárt" selejtet... — Sajnos, néha a valóságban is, de ha csak egy poharat rontok el hetente — akkor is nyugtalanít az ügyetlenségem! — Hány pohár válik naponta „kristállyá“ a keze alatt? — Ha jól megy a munka, negyven, négy* venöt darab. — Szereti ezeket a poharakat, vásárolják? — Szeretem, de otthon még mutatóba sincs belőlük. A „kevés, nagyon kevés“-re a feleletet csak részben tudnám megfogalmazni: az ember mindig mást szeretne, mint amit csinál. Ebből adódik a munkaerő-vándorlás. Akik maradnak, a törzsgárda szintén mást szeretne: jobban, egyre jobban végezni a munkáját. Csak ott tud jobb ered* menyeket elérni, ahol már Ismerik és kitapasztalta a munkakörnyezetet, a gépeket, a szerszámokat. 0 is, akár a kőműves, erős várat csak jó alapokra tud építeni. Alapok és hagyományok pedig vannak a poltári üveggyárban. És hogy a vár sok esetben valóban az égig nő, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ebből a gyárból közel ötven országba szállítunk készítményeket. Az ólomkristály poharak, vázák, tálak... a Zlatá Zuzana (Arany Zsuzsán* na) nevű poharak a kapitalista országokban is a legkeresettebbek közé tartoznak. „Születésük“ a szemlélődő számára lenyűgöző látvány, a készítő számára igényes, és szép feladat, mert úgy, mint egy hónappal ezelőtt a martin-kemencék mellett, itt is csodának vagyok a tanúja. Emberi csodának — mítoszoktól és legendáktól mentes „valóságos csodának“. Az emberi ügyesség, erő, szívósság és akarat csodájának. Már nem a poharakat csodálom, ha* nem az embert, aki a poharakat készíti. A segédmunkásokat, akik az üveg alapanyagát keverik, mázsálják, szállítják, azokat, akik a folyékony, forró üveget fújják, a- zokat, akik formába öntik, azokat, akik kék ceruzával mintákat rajzolnak rá és a- zokat, akik e rajzolt minták alapján bele- vősifc a mintát. Csodálom őket és félek. Eltökélt szándékomról — miszerint megtanulok üveget fújni — már régen letettem. Megelégszem a látvánnyal és tökéletesen kielégít a „csoda“. ZOLCZER JÄNOS Foto: a szerző Az évfordulók mindig tanulságosak. A múltba pillantás értelmét az értékesebb holnap keresésének az igénye adja. A megszépült távolságba merült idők felidézése, az öregedő tanár és az egykor virgonc, de már régen felnőtté vált diák legmeghittebb örömeinek forrása. Az ilyen évfordulók kedves ünnepek, mert régi munkatársak, barátok, az i- dősebb nemzedék és az if* júság közös emlékeit idézik. A galántal gimnázium, ha nem is nagy múltjára, de az eddig elért eredményeire méltán büszke lehet. Ezt bizonyította Zelinka István gimnáziumi igazgató ünnepi beszéde: „Minőségileg és mennyiségileg az iskola ál» landóan fejlődött. Hisz az 1956*os 200-as létszámmal szemben, ma az iskolának 357 tanulója van ... Eddig a nappali tagozaton 1545 tanuló érettségizett, az esti tagozaton 245, » összesen 1790 tanuló. *, 1545 tanuló* ból mintegy 800-an nyertek elhelyezést a különböző e- gyetemeken és főiskolákon ., ,* Egy iskola negyed százada Az iskolát köszöntötték és eredményeit méltatták Csömör Lajosnak, az SZLKP JB ideológiai titkárának és a többi szónok szavai is. A nyugat-szlovákiai iskolák között jelentős szerepet betöltő Galántai Magyar Tannyelvű Gimnázium munkája és eredményei megerősítettek abban a hitben, hogy hazánk magyar pedagógusainak küldetése mesz- sze túlterjed a hagyományos iskolai kereteken. A szocialista nevelő a jövőt formálja. Életünk gyakran ellentmondásos jelenségei között az a feladat jut osztályrészül a nép tanítóinak, hogy a jövőt alakító eszméket és elemeket erősítsék, a fejlődést gátló erőket leküzdeni segítsenek. Kisdiák koromtól kezdve mindig pedagógus ugariam lenni, de azt még az ifjúkori ábrándozások idején sem mertem elképzelni, hogy éppen szülővárosomban, Ga lántán fogom tölteni tanári pályakezdésem emlékezetesen szép éveit. Kívánom, hogy szeretett szülővárosom magyar tannyelvű gimnáziuma, gondolataimban sokszor felidézett „egykori iskolám“ a jövőben is a legnemesebb hivatás: az emberi értelem és a nemes jellem kiformálásának szolgálatában álljon, — és még sok kiemelkedő évfordulót ünnepelhessen. Dr. Párkány Antal
