Új Ifjúság, 1979. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1979-03-27 / 13. szám
"án boldog pillanataimban £yermeknek érzem magam, és akkor derűs a szívem, ha munkámban játékot fedezek fel. Pélek a játszani nem tudó emberektől és mindig ezon leszek, hogy ez emberek játékos kedve el ne lankadjon, hogy azok a szűkös életfeltételek, a- melyek a játék kedvét és lehetőségét szegik, megszűnjenek.n /József Attila/ V an önnek gyermeke? — kérdezem Ondrej Filtíktol, a Losonci Városi Nemzeti Bizottság aleinökétől. — Igen, van, egy tizennégy éves fiam Naponta szajkózza: apuka, nincs focipá lyánk, nem tudunk sportolni, nincs játszó- térünk, ahol játszani lehetne! És, sajnos igazat kell neki adnom, így van.. Néhány középiskolának van sportpályája — a városnak is kettő — de oda nem engedik be iskolaidő után a gyermekeket, játszóte reink pedig kicsik, nemhogy sportolni, de még igazából játszani sem lehet rajtuk Van ott egy két hinta és kész Ha én gye rek lennék, én is megunnám az állandó hintázást... Zöldövezetekre lenne szükség térre, szabad terepre, ahol sportolhatnának, ugrándozhatnának a gyermekek, ahol az iskola és a lakótelepi lakások zártsága után kitombolhatják magukat a fiúik, Iá nyok. — Végigjártam a város új lakónegyedeit. A Pionírliget nevű hataimas negyedben — ahol legalább ötezer ember lakhat — két, játszótérnek alig nevezhető — faosz lopok a földbe állítva — alkalmatosság van. Alapterületük kb. 70x50 méter lehet. Majdhogynem úgy néz ki, hogy csak a véletlen folytán kerültek oda. — Igen, ez számunkra is már régi, de nagyon keserves „nóta“. A tervezők szinte mindig kifelejtik a játszótereket a lakótelepekről. Ha mégis bekerül a tervekbe, akkor az csak a lakók beköltözése után öt-nyolc évvel valósul meg. A játszótérnek kihagyott rész éveken keresztül építőanyag A gyerekek csak a fényképezés kedvéért másztak föl az oszlopokra-lerakodási hely lesz. Aztán megint évek telnek el, míg ott ktzöldül a fű, Volt o- lyan is már, hogy az építők kész játszótereket tettek tönkre: oda öntötték le az építőanyagot, ott ásták, túrták. — De nem akarom egyértelműen az építők és a tervezők nyakába sózni minden baj forrását. Maguk a szülök: az emberek, a felnőttek Is ludasok abban, hogy játszótereink ágy néznek ki, ahogy kinéznek Mi sem óvjuk, vigyázzuk eléggé gyerme keink játszóterét. Nagyon sok esetben pont a felnőttek, szülők teszik tönkre a hintá kát, szemetelik tele a játszótereket. . És egyelőre azt is be kellene látniuk, hogy nincs elég építő, munkás a játszóterek lét rehozásához. De részünkről szinte korlát lan mennyiségben tudunk ehhez pénzt biztosítani és talán még egy-két szakember is akadna a munkák irányítására, csak a lakók, a szülők megértésére, támogatására is nagyobb mértékben lenne szűk ség. Például a Konyev utcában lakók példásan „kiviteleztek“ egy mini-focipálvát és óvják, rendben Is tartják. Példájukból ta- nuhatnának a város más részein élők is. — Hány látszótér van jelenleg a városban? — öt, klsébb-nagyobb. Városunk lakóinak száma 25 ezer. M ackó Tiborral a vhb dolgozójával játszótér-szemlére indulunk. A' Bogo- rodic-negyed az első állomás. Két ólairól szürke falak, két oldalról forgal- las autóút határolja a parányi játszóte- et. A kis tér „padlózata“ kavics. Rajta há- om hinta. Meglehetősen rossz állapotban. Irkezésünkor galambok tömege röppen a íagasba. Fölöttünk keringenek, már-már eszállnának, de hirtelenjében vagy tíz ta ú gyermekcsoport fut be a játszótérre, lelepattannak a hintába — már akinek jut ely — lendülnek vele néhányaf. A hinta ecseg, ropog, nyikorog a túlsúlytól. Csak- lamar meg is únják ezt a játékot a gyere- :ek. Köveket kapkodnak fel a földről, cél a veszik a galambokat. Egyik kő repül másik után, amikor az egyik panelház blakából egy középkorú nő rájuk kiált: — Nem mentek innen azonnal, még kiéritek az ablakokat — mondja és kezé- el megfenyegeti őket. A gyerekek nem nagyon adnak a kiálto- óra, de azért kicsit megszeppenve elsza- adnak. Szanaszét. Mára már kedvüket szegték a játékban! ■ kísérőmmel megyünk tovább. A kö- iC vetkező állomás a Kultúra és Pihe- * Tiés Parkjának nevezett hely. Tegnap lőtt eső, hó esett, nyakig és a sár. A iark egyik elkerített részében gyerekek átszanak. Üggyel, bajjal, fülig sárosán idaevickélünk hozzájuk. A fiúk rúgják a őrt, a lányok hintáznak. Vigyázójuk, Va- ulbiaknvá Magda nevelőnő a pádon üldözi, sütkérezik és közben egy-egy féltő pil- antást vet a gyerekekre. — Ezeknek a gyermekeknek legalább 1- yen játszási lehetőségeik vannak, de én i város másik végén lakom és ilyenkor zlnte fáj a szívem, hogy az én gyermekemnek még ilyen lehetőségeik sincsenek. 5k csak az utcán játszhatnak, ha épp íem jön autó. A nevelőnő a kettes számú általános ts- :ola napközis tanulóival van a játszóté- en. Azt mondja, a hetek óta várt jóidő >en szinte lehetetlen lett volna benntarta íi a gyerekeket. — Egész nap nyugtalanok voltak. Hiába nondtam nekik, hogy sár van, nem jöhe- ünk, ők csak könyörögtek tovább. Ellen >en, meg is értem őket. Este, amikor ha amennek a napköziből, a lakótelepen már negint nem fuikározhatnak. Mert mégis :sak kell a gyereknek a játék — hiszen nég pedagógiai szempontból is szükség izerű. Így holnap sokkal nyugodtabban ü- ik végig a tanítási órákat. A gyerekek viháncolnak, fuíkároznak, levetgélnek: boldogok. Kit érdekel, hogy ivakig és a sár, sőt, annál élvezetesebb a áték. Száll a hinta, röpül a labda, a gye- -eirszív örül: néhány félórácskára övé a világ. Hát van ennél örömtelibb, boldogabb ér zés?l... ijMgy labirintus-lakótelep, a Pionírliget |**&z újabb állomás. Péntek délután két ■^5ra van. Az első igazi, verőfényes tavaszi nap. A gyerekek nehéz iskolatáskákkal özönlenek haza a suliból. Van, aki veszi a fáradtságot és fölviszi a lakásba a m táskát, de van, aki csak bedobja a kapualjba. Most minden percért kár. Gömbölyö- dő hasú, gyermekkocsit tologató kismamák sétálnak a járdákon, utcákon, az emberek sort állnak az üzletek előtt, mások már cipelik haza a hétvégére valót. És mindenütt gyerekek, gyerekek, gyerekek! Tipegő csöppségek, óvodás és Iskolás korúk... Gyerekek a neon-póznákon, a szőnyeg-porolókon, a kukák tetején. Itt, ezen a lakótelepen van az a bizonyos cölöpös-játszó- tér. Ondrej Bahleda, az egyik szomszédja meg néhány gyerek a lépcsőkön üldögél. — Miért nem játszotok, kérdezem a gye rekektől? — Hol és mit?... — kérdez vissza a hramincnégy éves Bahleda, aki mellett ott ül legidősebb, tizenkét éves Ondrej nevű fia. — Az oszlopokat már megúntuk, meg némelyik ki is dőlne, ha rámásznánk. Focipálya kellene, de az nincs — mondja a fiú. — Amikor tizenhárom éve ide-költöztünk. csináltunk magunknak egy pályát — veszi át a szót az apja — de azóta már azt is beépítették. Idehozták ezeket az oszlopokat és ezzel minden el volt intézve. De félek odaengedni a gyereket, mert a nyakát törheti. De más nincs. A kisebbeknek nincs homokozó, még hinta se. Itt az iskola mellett már építik a sportpályát, de kötve hiszem, hogy oda iskolaidő után bemehetnek a gyerekek?!... — Ha elkezdünk labdázni, mindjárt ránk kiáltanak a felnőttek, hogy hagyjuk abba, mert kitörjük az ablakokat — mondja az egyik fiú. — Pedig mi mindannyian szere tünk focizni, de nincs hol! — Tudja, ezen az áron, hogy az oszlopokat Idehozták — mert állítólag valami művész tervezte — egy stadiont lehetett volna építeni. Mi, lakók, társadalmi munkában meg is csinálnánk, de mondja rnárj hol?... Itt egy személyautó alig tud meg fordulni, annyi hely sincs, nemhogy foci- pályának lenne Sétálgatunk tovább a lakótelepen. Sza nászét újságpapírok, zacskók, konzervdobozok. Rengeteg a szemét. Megállítom a gyermekkocsit tologató Boíena Slobodníko- vát, s megkérdezem, hogyan, érzi magát. a. lakótelepen. Alig váltunk néhány szót, már is embertömeg csoportosul körénk, mindenki mondja a magáét, alig bírom jegy zetelni: — Ezek nem játszótérek. Olyanok ezek a cölöpök, mint az őserdőben tűzvész után a fák: rondák. . — Nyakig és a sár meg a szemét. Ha társadalmi munkát szervezünk, környezet szépítés címén, „senki sincs otthon“, hiába csengetünk, még a függönyt is behúzzák a lakók. Senki sem érzi magáénak a lakótelepet. — ... és akkor csodálkozunk, hogy a gyermekeinknek Ilyen környezetben kell játszani, felnőni. Jóra tanítjuk őket, jót látnak a felnőttektől, mondhatoml;.. — Pionírliget a lakótelep neve és így kell ennek kinézni?!... A kérdések és megállapítások mind felém irányultak. Van viszont egy javaslatom: kedves szülök, kedves lakók, tegyék fel őket önmaguknak is! Hátha tudnának rájuk válaszolni! Esetleg — lehet, hogy már sokat kívánok? — a kérdések által felvetett problémákat meg is oldhatnák — önerőből. Jó munkát! J tszótéri szemlénk a közlekedési arkban fejeződik be. A város szívétől alig párszáz méterre levő, vaskerítéssel körülhatárolt „mini-sztrádák“ — területe 220x220 m lehet — kihalt, el„Zöld övezetekre lenne szükség, térre, szabad terepre, ahol sportolhatnának, ugrándozhatnának a gyerekek...“ árvult. Pedig a napsütés továbbra Is „tombol“, a gyerekek másutt sárban, piszokban játszanak, vagy épp elzavarják őket „grundjaikról“ — itt pedig a jó karban lévő, tiszta, első osztályú játszótér üres, kapuja zárva. Miközben „rázom“ a kilincset, próbálok bejutni a játszótérhez tartozó é- pületbe, valaki egy piros Chrysleréből rám szól: — Kit keres? Hátra nézek. Egy bajszos fiatalember intézte hozzám nem épp kedveskedő hangon kérdését. Mint később kiderült, ő a játszótér karbantartó-alkalmazottjainak e- gyike. — Szeretném megtudni, hogy ilyen jó időben, miért van zárva, miért üres a játszótér? — Ez kérem, egyszerű. Voltak itt gyerekek, délelőtt. Akikre épp a mai nap a sor rákerült. Mi a tanév elején elkészítjük az ütemtervet: mikor, ki, melyik iskola, melyik osztály jön ide „közlekedni“ és eszerint folyik egész éves munkánk. — Ezek szerint, csak úgy: „fogom magam és jövök“ ide nem léphet be emberfia-gyermek? — Nem, az kizárt dolog. Nekünk itt vigyázni kell a rendre, ügyelni a gyerekek biztonságára, felügyelet nélkül itt nem tartózkodhatnak gyerekek. (Mellesleg tudom, a játszótér főnöke az autószervizben van, beszélgető partnerem kis kocsijában várakozik, a harmadik alkalmazott szintén valahol „van“. Pedig még nincs fél három, úgy tudom, javában tart a munkaidő.) — És mit csináljon az a gyerek, akinek épp most szottyanna kedve a közlekedésre, játékra? — Minket köt az ütemterv. Vállvonogatás és fölhúzzák az orrom előtt az ablakot » lig hagyja el szolgálati kocsink a Jjk várost, amikor fölkiáltok, hogy a ^^^öfőr belerezzen: József Attila megint megsegített, megvan a riport címe: „szép szóval oktasd, játszani is engedd...“ Fotó: a szerző A gyermek eleme a játék. Ha jobb lehetősége nincs, hát a neonpóznára mászik föl.
