Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-08-22 / 34. szám
J óleső érzés tölti el az embert a több ezres tömeg láttán Kolozs- némán (Klizská Nemá), ahol immár tizenhatodik alkalommal rendezte meg a CSEMADOK komárnói Járási bizottsága a járási népművelési központtal karöltve a Csallóközi Dal- és Táncünnepélyt. Egy rendszeresen — évente — megrendezett fesztiválról aligha lehet sok újat mondani. Általában megállapítjuk, hogy a rendezvény színvonala az elmúlt évekhez viszonyítva emelkedett. Ez azonban nem felel meg maradéktalanul az igazságnak. Azt leszögezhetjük, hogy az alkotó szándék a szerzők törekvése az újra, valóban hasz változásokat eredményez a népművészei i fesztiválok műsorpolitikájában. Felmerül azonban a kérdés: a helyes úton járunk? Nem ismétlődnek időnként ugyanazok a problémák? Ügy érzem, érdemes ezen elgondolkodnunk. Az idei műsorban a népművészeti együttesek voltak túlsúlyban. Törekvésük, hogy megőrizzék és felelevenítsék a múlt hagyományait, népszokásait, valóban dicséretre méltó. Gondolok itt elsősorban a búcsi és naszvadi csoportra. Nem szabad azonban szem elől téveszteni — amint Kozári Péter, a járási népművelési központ szaktanácsadója mondta —, hogy a színpad nem vendégszoba. A cselekményes, népszokásokat feldolgozó kompozícióknál fokozott súlyt kell helyezni a tökéletes összjá- ték és a harmonikus színpadkép kialakítására. A tér, idő és cselekmény egysége törvényszerűen felbomlik, ha rossz, esetleg téves rendezői koncepiőra vagy önkéntes megoldásokra alapozzuk az előadást. AZ ösztönösség a jó rendezői koncepció keretében is — csak akkor alkalmazható eredményesen, ha gyakorlott gárdával dolgozunk. Különben nemcsak a szereplők, hanem a közönség is kényelmetlen helyzetbe kerülhet. A zenekari kíséret problémáját több csoportunk sikeresen megoldotta. Ez a- zért is örvendetes, mert még néhány évvel ezelőtt úgy tűnt, hogy megoldhatatlan problémával állunk szemben. Sajnos, a szólóénekesek szabadtéri színpadi szerepeltetése — zenekari kíséret hiányában — óhatatlanul veszített művészi értékéből. A műsor délutáni részében három vendégegyüttest láthattunk és hallhattunk a szabadtéri színpadon. A magyar országi vendégcsoport Kapuvár és környékének dalait, népszokásait mutatta be. Csak helyeselhető, hogy a szervezők választása éppen erre a csoportra esett. Műsorukkal sikert arattak. A másik vendégegyüttes — a blans- kói CKD Drahan dal- és táncegyüttese — a Drahanská Vysoőina népszokásait, pontosabban egy kocsmai népmulatság hangulatát igyekezett felidézni kisebb- nagyobb sikerrel. Sajnos, a hangulatkeltés nem volt tökéletes. A kompozíció prózai-cselekményes részei ellaposodtak — nem is a szöveg — hanem a gyenge színészi játék következtében. A táncbetétek hosszantartó, monoton ismételgetése megtörte az előadás dinamikáját. A Diószegi (Sládkovicovo) Űj Hajtástáncegyüttes teljesítménye azért értékelhető többre, mert figyelmüket és energiájukat a táncra összpontosították, mondanivalójukat pedig a táncművészet formanyelvének kifejező eszközeivel tolmácsolták. Közismert tény, hogy a táncosok nem szeretnek beszélni. Ezért úgy érzem, hogy felesleges a verbunkos előtt a „verbunk“ szó többszöri, erélyes ismételgetése. A zene ritmusa amúgyis eleve meghatározza a tánckompozíció műfaját. Ezzel a táncosok, de a közönség nagy része is tisztában van. Ügy érzem, népművészeti mozgalmunk fejlődésének abba a szakaszába érkezett, amikor joggal emelhetjük magasabbra a mércét. Az eddigi eredményeink alapján, valamint a fejlődés törvénye értelmében merem ezt állítani. Rigler János Foto: a szerző TÁNCÜNNEPÉLY A DUNA PARTJÁN hAllSTfCKO« KULTUPOÍj 1 3 CÍM; STA H '-(ífiMUiA X Wttifi KRITIKA SZERZŐI SZEMMEL Batta György Kakastánc című színműve, amelynek bemutatására az elmúlt színi évadban került sor széleskörű visszhangot váltott ki nemzetiségi (de nem csak nemzetiségi) sajtónkban. Felkerestük a szerzőt, hogy megkérdezzük, hogyan vélekedik a megjelent kritikákról és recenziókról a szerző szemszögéből nézve. A legtöbb bírálat a színmű dialógusait érintette. Felszínesnek, „színháztalannak“, sőt egyesek egyenesen ha- tásvadászónak ítélték. Hogyan látja ezt a szerző? Nem győzöm hangsúlyozni, hogy az első darabomról van sző, és köszönöm, hogy lehetőséget kaptam a bemutatásra. Lehet, hogy a párbeszédek felszínesek voltak, lehet olykor azt érezték hatásvadásző vagyok; én nem erre törekedtem. így sikerült. A többit meglátjuk a kővetkező daraboknál. Második drámám már félig kész, és úgy érzem az írása közben, tanultam az első tapasztalataiból. Elhangzott olyan vélemény is, hogy a színművének nincs társadalmi háttere. Társadalmi háttér? Mást sem akarok csinálni, mint a társadalmat sejtjein át tanulmányozni és bemutatni. Nem akarok magyarázkodni, sem védekezni, de ismétlem, ez volt a rajt. A „Mireille“ — új darabom — kétszereplős és mégis a neutronbomba elleni tiltakozás akar lenni. Először arról próbáltam írni, amit az ösztöneim elsőként partra vetettek. Általános a vélemény, hogy a bemutató sikerében oroszlán része volt Konrád József rendezőnek. Ügyes rendezésével ellensúlyozta a szöveg fogyatékosságait, keretet teremtett a darabhoz. A rendező keretet teremtett a játékhoz. Ha a közönség kifütyült volna — és erről azért nem volt szó — akkor is hálás lennék neki, hogy támogatott, hogy lehetőséget adott a tapasztalatszerzésre. Lehet, hogy más rendező másként csinálta volna, ezt azonban csakis akkor lehetne eldönteni, ha akadna még egy színház, a- mely a darabbal foglalkozni akarna. Némelyek szerint kevésbé rajzolódtak ki a színmű figuráinak jellemei. Üj utakon járok, sokszor nem férek be már az első darab villanásaival sem a hagyományos kategóriákba. Ennek ellenére — nézetem szerint — egy-két figura megállta a helyét, a színpadon. írói szempontból legsikerültebb a Kakas és a Futballista. Hogyan összegezné véleményét a megjelent kritikákról? Nem a kritikának, a közönségnek írok mindenekelőtt. „Kritikánk“ képviselőit nem akarom bántani, végülis mindenki azon a szinten ír, ahogy a világot látja. Nemrég Erdélyben jártam, sokat beszélgettem olyan művészekkel, akik Sütő Andrást indulása óta ismerik. Első négy darabja — állítólag — vérbeli bukás volt. De már akkor is hittek benne, bátorították és bíztatták. A jó szó olykor többet ér, mint az égig magasztaló „kritika“. Nem vagyok Sütő-szerű tehetség, de talán erős ember. A drámaírás gyönyörű szenvedély, vérből és mosolyból van, mint minden, ami igazán emberi. Én bízom abban, hogy a világot egyénien látom, s hogy megtanulok mindent, ami megtanulható. Köszönjük a beszélgetést. <0 Beszélgetett Horváth Rezső varrógép mellett. Hogyhogy nem látta a fényt a folyosóról? Persze, ott az ajtó üvegablakán a pokróc. — Csókolom — szól halkan. — Hát te? Anyja ránéz, a tekintete fáradt. — Postamunkám van.’ — Szegénykém. Nem elég egy postás a családban? ‘ ' A mama fáradtan mosolyog az olcsó tréfán. — Nem vagy éhes? — És máris áll fel, derekát simítva, hogy készít valamit. — Hagydl — mondja gyorsan. — Ettem. — Hol és mit? — kérdi az apja, aki hálóingben áll az ajtóban, és sötéthez szokott szeme vakoskodva pislog. Aztán a feleségéhez fordul. — És te, mama? Bírod még? Anya csak fáradtan mosolyog, és bólint. — Bírom, Karcsikám. Az öreg a fejét csóválja. — Nem lesz jó vége? — Kis csönd. — És te? — fordul megint a fiához. — Hol mászkáltál? Annak se lesz jó vége, hogy folyton lumpolsz, és sosem aiszod ki magad rendesen. Anya közben mégiscsak összekapott egy kis elemózsiát, s letesz a fia elé egy tálcát: jo- gurt és sajt van rajta, és két zsemle. — Ha mégis éhes volnál, kisfiam... Jani leül, vág a sajtból, csak úgy zsemle nélkül befalja, s kanalaz hozzá a jogurtból. — Koszi, mami! — Megint a jogurt, s most a zsemléből is harap. — Képzeljétek, majdnem megnősültem. Két szempár, négy szem mered rá riadt döbbenettől. — Hogyhogy? — sikolt a mami. — Mi történt? — brummog az öreg. Jani röhög, élvezi az arénát. — Megkérték a kezem. — És te? — kérdi az apja gyanakodva. — Fej vagy írást játszottam, képzeljétekl — És? — Az öreg hangja nyomott. — Szerencsére a fej jött ki, így megúsztam a dolgot. — És ha írás jött volna ki? — kérdi <Jermedten a mama. — Elveszed a Magdit? jani nevet. — Először is: Mártát, nem Magdit. — Az ki? — kérdi az öreg. — Nem is ösmerjük — így a mami. —■ Majd megismeritek. Helyes kis jószág. — Hogy beszélsz te a lányokról, fiam? — Jó: helyes kis csaj. Az öreg nem veszi le róla a tekintetét. — Az anyád kérdezett valamit, fiam. Hogy ha az írás jött volna ki, elvennéd-es azt a kislányt? Határozottan bólint. — Persze, hogy el. Szavamat adtam rá. A két szülő egymásra néz. — No, de hát Janikám... — kezdi az öreg — az ilyesmit csak úgy? __ játékból? — De Janikáml — int kétségbeesve a mama. — Az istenért, Janikám! Az ilyesmi csak hü- lyéskedés. Ezt nem szabad komolyan vennil Határozottan élvezi a helyzetet, fölényesen int. — Hát nem tőletek tanultam, hogy az adott sző szentség?! A két öreg hallgat, most kerülik egymás tekintetét. — Na ugye! — mondja jani elégedetten. Ebben a pillanatban felpattan a konyhaajtó, és beront a nagymami, azon pongyolásan. — Hát itthon vagy, Jancsikám? Ide figyelj, kisfiami Hogy én ezt megérhettem. — És öleli, csókolja a fiút. — De mit? — kérdi Jani. — Hogyhogy mit? Hát az esküvőtl Legyint. — Dehogy lesz esküvő, nagymami. Fej jött ki és nem írás. — Mi jött ki? — kérdi dermedten az idős hölgy. — Miféle fej? Miről beszélsz? — A fej vagy írásról... — Ehl — legyint dühösen a nagymami — ne idétlenkedj már folyton! Dehogyis nem lesz esküvő, apád elveszi az anyádat. — Na biccent Jani. — Éppen ideje. Látja, nagymami erről van szó; 6 már nősülhet, benne van a korban, de engem még tessék ezzel békén hagyni. — Senki sem piszkál téged, kisfiam — mondja a nagymama sértetten. Különösen most, hogy apádék végre észhez tértek. Janinak igazában csak most jut el a tudatáig, mi is történt. Hatalmasat rikkant. — Óriásiak vagytok, mami. És kik lesznek a tanúk, apa? Megint nyílik az ajtó: ezúttal Kati borzas feje tűnik fel az előszoba fekete háttérében. — Mi van? — kérdi hunyorogva. — Mi ez itt? Űrültekháza? Egyszerűen nem hagyják aludni a szegény középiskolást. Mihez kell tanú, Janikám? A fiú ragyog. — Bé-szüleink esküvőjéhez, Katikám. — Gratulálok — mondja Kati. — És hol lesz az esküvő? — Hogyhogy hol? — kérdi a nagymami. — Hát a Bazilikában. A veje ránéz. — Miket beszél? Nagyon jól tudja, hogy legalább huszonöt éve nem voltam templomban. — Na és? — rántja meg a vállát a nagymama. — Mattyasovszkyék egyenesen istentelenek, mégis milyen gyönyörű esküvőt rendeztek a lányuknak a Mátyás-templomban. Egész Pest ott volt. A legjobb ateista körök. A vő dühösen int. — Mi akkor sem csináljuk. — Ugyan, Karcsikám, hol vannak már azok az idők, — legyint a nagymama. — Ma így divat. Te mindig, mindenben ilyen végletes vagy. — Ilyen vagyok — dünnyögi Istvándi. — Ha meg mindig ilyen voltam, hát igazán megszokhatta volna. ötvennyolcban is, hogy könyörögtem neked, hogy váltsuk ki megint az ipart a zöldségre és gyümölcsre. Emlékszel? Én a pultnál, Ilon kával felváltva, a csúcsidőben ketten, te meg intézted volna a beszerzést. Tudod, hol tartanánk ma? — Tudom — bólint a vő. — Maga Rákoskeresztúron, Ilona a Hárshegyen, én egy tolószékben ... Ugyan, hagyjon már, drága nagymamii Nem látja mennyi bajunk van? A disz- penzáció, az esküvő, a tanúk ... — Van egy oltár! tippem, tisztelt őseim — kiáltja Jani. — Legyünk mi a tanúk Katival. Ilyen még úgysem volt a Szív utcában. — Ne hülyéskedj már! — mondja szégyellő- sen az apja. Miért kell mindig mindenből víc-, cet csinálni? Kis csend. — Az egész házat meghívjuk, gyerekek — sóhajt ábrándosán' a nagymama. — Ha már nem lehet templomban, legalább parádés esküvő legyen. Minimum a Ságvári téren. — Szemét lehunyja, arca elréved. — És tanúnak meghívjuk a postaügyi minisztert. — Fektessétek le a nagymamit! — bök rá a veje. — Láza van. — Miért? — sikolt sértetten a néni. — Demokrácia van, nem? Egy dolgozó miért ne hívhatná meg tanúnak a dolgozók miniszterét? — Mert a postának százezer alkalmazottja van, nagymami. Ossza el háromszázhatvanöttel: ez napi háromszáz esküvő. A nagymama rámered. — Ugyan, Karcsikám! Hát líém nősül minden postás minden évben. És te különben is törzsgárdatag vagy, ez neked jár. Mire akkor az a pleesni? — Ugyan, anyukám — szólal meg halkan a lánya. — Szépen csöndben, visszavonultan. Rajtam senki se röhögjön., A nagymami a fejét csóválja. — Rettenetesek vagytok, halljátok Az ember végre férjhez adja az egy szem lányát — és azt is titokban. (Folytatjuk) v
