Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-08-22 / 34. szám
KULCSÁR FERENC ROVATA E lső lépés: szilárd elhatározás. Mi szükséges hozzá? Először is a férfinál, azaz a családfenntartónál, hogy az eddig másfél méteres derékszíját, melyen eredetileg tizenöt lyuk volt (beleszámítva azt a hármat is, amit már vásárlás után vágtunk bele), három-négy lyukkal rövidítsük le, világosabban fogalmazva: meghúzzuk. Egy öltönyt hagyjunk csupán, ebben járjunk esőben-hóban, télen-nyáron, hétköznap és vasárnap. A többit értékesítjük, azaz eladjuk. A feleségnél egy ruhából kettőt készítünk, nem a varrónővel, mivel ez kiadás lenne, amit ez esetben már nem engedhetünk meg magunknak. A többi kellékeket és cuccokat eladjuk. De hogy senki meg ne tudja, hogy csak egy ruhája van az asszonynak, egyhéten csak egyszer menjen ki friss levegőre, a balkonra. A gyerekek (ha több van egynél) felváltva hordják a mackót, tehát mindig csak egy gyerek játszhat a homokban, míg a többi az ablakon keresztül figyeli, és várja, mikor kerül rá a sor. Ha a gyerekek netalán gyümölcs után áhítoznának, intézzük el annyival, hogy nincs az üzletben. Valószínűleg be is érik ennyivel és elhiszik. Ha pedig nem, akkor tévedtünk, és tévedni emberi dolog. Végül pedig, ugye tudjuk, hogy az anyagiak nagy részét étkezésre költjük, ezért ennek a pontnak különösebb figyelmet szenteljünk. Engedtessék meg nekem, hogy felajánljak egy hétre szóló szerény receptet erre vonatkozólag. Megjegyzem, ne ijedjünk meg előre, (az árak arányosak) majd inkább a végén. Hétfő: reggeli, ebéd, vacsora — a család közös óhaja, hogy mától kezdve autóra spórolunk. Nem kerül semmibe . Kedd: Mivel némi rezgést érzünk a gyomrunk táján, ami az első nap izgalmaiból adódik (hogy mi vár ránk holnap), a második napon már megengedünk magunknak egy kis fényűzést, ami csupán egykilencvenbe kerül. Ugyanis ennyi az ára a grúz teának. Főzzünk belőle legalább egy tízliteres fazékkal, hogy kitartson egész nap. Azért lassan szürcsöljük, hogy lefekvés előtt is ihassunk még egy kupicával. Szerda: Ha jól beosztottuk a keddi teát, a fele megmaradt. Ha öttagú a család, mondjuk férj, feleség és három gyerek, akkor elszánjuk magunkat és veszünk öt kiflit. Ha a tea kevés, pótoljuk vízzel, de hát nem is szükséges, mivel minden családtag egy kifli boldog tulajdonosa. 9 Csütörtök: Ha mindenki jól beosztotta és gondolt a mára, maradt neki egy fél kiflije. Hogy az e napi étrendbe is hozzunk némi változást, veszünk egy sajtot kettő tízért, amit a gazdaasszony még nagyobb figyelemmel és hozzáértéssel oszt be, jusson is, maradjon is jelszóval. Péntek: Tudjuk, hogy a tej sok fehérjét tartalmaz, ezért pénteken veszünk egy liter tejet kettőért. Az igaz húsz fillérrel most túlléptük a határt, dehát uram bocsásd meg a vétkünket! Mindenkire két deci tej jut. Ma laktunk jól a legjobban. Szombat: Hogy a hétvégével ne legyen gondunk, írassunk fel az orvossal altatót, amit a patikában egy koronáért kiváltunk. Minden családtag kötelezően bevesz egy-egy tablettát, és végig alussza a szombatot. Az pedig köztudott, hogy alvás közben az ember nem eszik. Közben kötelező a közös álmodás a mesebeli kocsiról, amit a családfő rendel el az altatók bevétele előtt. Vasárnap: Evésre nem lesz időnk gondolni, mivel el leszünk foglalva magunkkal. A férj ugyanis ráébred, hogy a nadrágszíját tíz lyukkal nyugodtan odébb húzhatja, ami a gyakorlatban annyit jelent, hogy túlkarcsú lett. Ugyanis a derékbősége huszonnégy és fél centi. Mégcsak nem is huszonöt. A megmaradt egy öltönyből most további három lesz, amelyből kettő ismét eladható. A kedves feleség úgyszintén megtakarít karcsúságával két ruhát, amit szintén eladnak. A gyerekeknél pedig végérvényesen megoldódik a ruházkodás, mivel most már mindhárman kimehetnek játszani egyszerre, egy mackóban. Ha ezt az étrendet sikerült betartanunk, legalább két hétig, ci k ko r * 1. egy év múlva már nem lesz szükségünk autóra, mert 2. ehelyett megteszi már a halottaskocsi, melyről 3. azok gondoskodnak, akik utánunk jönnek és sírkövünkre ezt íratják, 4. ITT NYUGSZIK SZAKAJTÓ ELESTEK AZ AUTÓÉRT. MIHÁLY ÉS CSALÁDJA, AKIK AUTÓKERÉKVÁGÁS PORAIKRA XXX Csotó László: Csillagpásztor (fa, tus) Koszorú helyett miniatűr játékautót helyez a sírjukra a gyászoló gyülekezet, kettő harmincért. VARGA LÄSZLÖ: TAKARÉKOSSÁGI RECEPT - AUTÓRA H íz eszembe jut, mindig úgy látom magam előtt Cincit, a nagy fehér macskát a fejével felém fordulva, szomorúan, várakozva néz rám... Egyetlen folt sem rontotta el a bundáfa fehérségét. Nem puha szőre volt, mint a legtöbb cicának, hanem szinte szúrósan kemény. Hatalmas macskapéldány volt. Kandúr. Legerősebb a környéken. Sokszor főtt haza a verekedés szemmellát- ható nyomaival, de nem hiszem, hogy a harcban egyszer is alulmaradt volna. A karcolások, a vér' nyomát nagyon hamar eltüntette. Szinte állandóan mosakodott. Tiszta is volt a bundája, mindig hófehér. Egyszer úgy jött haza, hogy az egyik füle csupa vér volt. Alaposan helybenhagyta a többi macska, mosakodással sem tudta eltüntetni a nyomait. Kezelésbe vettem a sebes fülét, és ahogy tudtam,' fertőtlenítet- 'em, bár Cinci minden erejével tiltakozott, még karmolt is, de nem kértem ki a beleegyezését. Pár nap u- tán úgy láttam, szépen gyógyul a sebe. Bevarasodott. De aztán hetek múltak el. és a var nemhogy letisztult volna, hanem tovább terjedt, végül már Cinci füle egy varas seb volt. Megpróbálkoztam még párszor a fertőtlenítéssel és különböző kenőcsökkel, de semmit se használt. Cinci mind jobban tiltakozott, sőt keservesen nyávogott a kezelés alatt. Láthatóan nagyon fájdalmas volt a sebe. És hogy megváltozott. Dehogy mosakodott már állandóan! Fehér szőre piszkosszürke színt kapott, erős alkata megtört, és a szeme, a szeme változott meg a leginkább. Eddig kemény, szinte öntudatos volt a nézése, most félelem és könyörgés bujkált a tekintetében. De még mindig nem PÄLKOVICS IRÉN: CINCI hittük el, hogy komolyan' beteg. Azt hittük, a seb egyszer letisztul. Később a- nyám már megtiltotta, hogy Cinci sebét kezeljem. — Még valami betegséget kapsz tőle! — mondta és valóban a seb mtndtg csúnyább lett, már én magam is viszolyogtam Cincitől. Egy napon aztán észrevettük, hogy Cinci beteg füléből hiányztk egy darab. Anyám akkor kitiltotta a házból. Csak enni jöhetett be, — mindig volt a kis táljában valami készítve neki, — aztán ki kellett mennie. Es szigorúan tilos volt a közelébe mennem. A- nyám félt, hogy kt tudja, milyen ragályos baja van. Cinci úgy vette száműzetését, mint a nyomorúságához tartozó dolgot, csak a szeme lett még rémültebb és szomorúbb, mint egy üldözött állaté. Pedig nem bántotta senki... Akkoriban már különösen ritkán mutatkozott. Elbújt a fájdalmával, és csak akkor jött elő, ha megéhezett. Akkor bejött, evett egy keveset — egyre kevesebbet —, aztán már ment is kt. '“íi Egyszer —. hónapok múltak el közben —, úgy jött be, hogy az egyik füle már nem volt meg. Nagyon megsajnáltam. — Cinci, — szóltam hozzá bűnbánóan, kedvesen. Rám nézett rettegő, szomorú szemével, és keservesen nyávognt kezdett. Panaszkodott talán? Ahogy kiment, nem tudtam megállni, hogy utána ne lopakodjak. Ment az udvaron, vonszolta összeesett, nyomorult testét az egykori hatalmas, erős, szép macska. Elsírtam magam. — Cinci, kiscicám, — szóltam utána. Cinci megállt. Megfordult, csak úgy félig, a felével. Szemében mintha reményt láttam volna felcsillanni egy pillanatra. így várt, felém fodított fejjel. Tudtam, azt várja, hogy még egyszer szólítom, hogy magamhoz hívom, mint régen, hogy talán megsimogatom a sebes fejét. Tudtam, mit vár, mégsem tudtam megtenni. Nem a könyörgő szemét láttam, hanem a hiányzó fülét és az undorító sebekkel borított fejét... Lassan megfordultam és visszaindultam a házba... A lépcsőről még visszanéztem... Cinci még mindig ott állt, felém fordított fejjel. A szemét nem láttam olyan messziről, de tudom, nem volt már benne remény... Azért látom azóta is magam előtt Cincit, a nagy fehér macskát, felém fordított fejjel néz rám és vár tőlem valamit. Valamit, a- mit már soha nem kaphat meg... ... Mert akkor láttam u- t ölj ár a élve. B3HaS3zaaaaBHB^GgBS2i TÓTH KÁROLY: EMLÉKEZÉS FEBRUÁR HATODIKÁRA Úgy rovom ide soraimat, mint aki hiszi, hogy eljuthatnak hozzá. Mint aki hiszi, hogy e sorok elővezethetnek még egy csikót, az ő legkedvesebb méneséből, és patkók nélkül, kantár nélkül nekivághatnak a végtelen útnak — feléje. A kapu nyitva volt. Ám nem úgy, mint máskor; most mintha szétfeszítette volna valaki. Valaki, aki már benn volt. Megálltam a szétfeszített temetőkapu előtt, és nem mertem elindulni. Csak álltam ott az utca forgatagában, gyámoltalanul, mint aki egy pillanat alatt elfelejtett járni; és még szavakat sem találtam, amelyekkel a rám csodálkozó járókelőknek elmagyarázhattam volna, hogy szörnyűséges nekem oda bemenni, hiszen Nagy László az, aki miatt be kellene mennem. Kitaláltam végül is, hogy éhes vagyok. A temető melletti vendéglőben gulyást rendeltem. Kábult gondolataimból az evőeszközök csörömpölése riasztott föl. Két kanál leves ment le a torkomon. A pincér: — Nem ízlik? — Nem. És mégis. Mégis más ösvényre vezényelte valami a figyelmemet; bár ne vezényelte volna. Eddig nem az indulatok, a bennem lappangó láziramok ernyesztették el izmaim, csupán a rám nehezedő gondolatok, a találkozásunkról alkotott képzetek. Az, ami hihetetlen volt számomra, az, ami több volt, mint a valóság. Most pedig, ültömben ott a búkergető fogadőhan, amikor a mellettem lévő asztalnál peregni kezdtek a képek, idegeim parázsnál ingerültebben, íz- zottak ahogy talán Nagy László izzott volna a helyemben. Róla folyt a sző. A hölgy, akit kísérője minduntalan művésznőnek szólított, az ötödik fekete után kényeske- dő felbátorodásában egyre csak a „Nagy László Múzeum“ felállítását hajtogatta, alapozva minden érvelését arra a tényre, hogy a költő ott járt egyszer a műtermében. Ó, nálam hányszor ott járt estelente, hányszor a sírásig elmentem verset olvasásában, képeinek idegeimbe fogózkodó gyökereiig. Bicegő járása, fehéren lobogó haja hányszor őrizte, nyugtatta meg felindult gondolataimat — és én csak látni őt, és elhagyni őt jöttem. A papucskísérő helyeslő bólogatásaira — akár csak előkészített színházi kelléket — egy köteg Nagy László-fotót húzott elő. Szétrakta az asztalon, mintha csak nem is temetésre, hanem a műtermébe indult volna, egy ritkán adódó alkalom remekműbe foglalására. Menekültem. A fizetés is ott ért az ajtónál. Mentem, mentem most már hozzá. Lehullott minden fal, minden kapu megnyílott előttem. Tudtam, nincs itt senki kívüle, akihez menekülhetnék. A ravatalhoz érve majdnem ráborultam, csak a merev testen feszülő gyolcslepedő térített újra magamhoz. De még akkor is kész lettem volna letépni róla, és ordítva kérlelni őt: Ne menj el, van még itt sok, nagyon sok munkád! És kihozták a fekete koporsót, melyre ráíratott: Nagy László, élt... Hiszen él még, ott élt mindegyikünkben, akik körül- álltuk, és még százezrekben, akik nem állhatták ott. De szólni senki sem mert. Én is csak álltam, belül mormolva zsoltárként a költő négy sorát, amely most töltődött meg előttem sírásra fakasztó tragikummal: ......lámpámba lángot, ne kelljen korán az ágyra hevernem ...“ Hol az a láng, kinél? A zene elhallgatott. Csak kegyelet lett volna abban a csöndben, amely mintha egy országból tódult volna fel, oda, a Farkasréti temetőbe, a költő sírja köré, vagy valami más is? Csak állt mindenki. Olyanok voltunk, mint a reggeli hó, amely csak dél körül veszi észre a langyos napsugarakat. Kinek jutott volna csak eszébe is, hogy megmozduljon, hogy elmozduljon a sírtól. És ekkor valaki elcsukló hangon énekelni kezdett. A fennkölt dallam lassan és félve indult, de pár pillanat múltán már zengett a temető. Mindenki énekelt. Én is. Foto: Windisch Valter
