Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-12-05 / 49. szám
utcák szinte névtelenek. Beugrónk a cukrászdába egy kávéra, majd újra „nyeregbe“ pattanunk. Apropó, nyereg. Ilyen időben lehet, hogy egy lő sakkal többet érne, mint az „etnbé“. Talán kicsit didergősebb lenne utunk, de sokkal érdekesebb, romantikusabb, és talán stílusosabban is hatna, ha lóháton érkeznénk Madách Imre kastélyához. Mint megrögzött lóbarát is a négylábú mellett döntenék, mert nem kéne tolni, -mint ezt a négykerekűt, aminek röpke félóra alatt úgy lehűlt a motorja, hogy kénytelenek vagyunk megtolni. Beindult. Használt neki az ijesztgetés. Legalább most már tudja, milyen varázsszóra működik. Túljártunk az eszén, mehetünk Madách-ha- gyaték-nézőbe. A múzeum — szombat lévén — itt is zárva. Ojra megindul a kálváriajárás kulcsügyben. Sztre- gován szerencsére -mellénk -pártolt a szerencse, mert a kastély kertjében levő lakóházban lakik a kulcstulajdonos. Az asszonyság épp valami ínyencfalatot főzhet, mert remek illatok áradnak ki a konyhából. Előbb szabód ik, hogy nincs ideje, de amint bemutatkozunk, elmondjuk, mi járatban vagyunk, készségesen rendelkezésünkre áll. Megmutatja a kastély termeit, ahol a Madách- emlékszobák mellett Jankó Král, Skultéty és Ro- tarides emlékhelyiségek is vannak. A szobák megtekintése után sétálgatunk a kastély kertjében. Hátul, jó kétszáz lépésre lehet a Madách család sírja. Elindulunk abban az irányban. És ahogy közeledünk, mint az Űr jelenése a felhők közül az Ember tragédiájában, úgy bomlik ki szemünk í Egy kis kulisszatitok, amit az olvasónak is jó tudni: Lapunk, az ÚJ IFJÚSÁG és a magyarországi MAGYAR IFJÚSÁG már évek hosszú sora óta tart fenn baráti kapcsolatokat, aminek eredményeképpen ez év tavaszán jómagam járhattam be a szomszédos ország kisebb, nagyobb városait, felvált. A cserelátogatásra a múlt hónapban került sor. A budapesti kolléga Szlovákia tájai után érdeklődött, s ezen belül is főleg a magyar történelmi és irodalmi vonatkozású emlékhelyeket szerette volna közelebbről megtekinteni, ö kalauzolt engem Magyarországon, s így szinte kézenfekvő volt, hogy itt én leszek az útbaigazítója. Skoda ezressel indultunk útnak egy szombati napon ... 2. Szülőföldemnek, az Ipoly vidékének útjain robogtunk. A köd, bármennyire is hangzatos könyörgésünk, csak nem akar fölszakadni. Úgy ránehezedik a tájra, hogy eltüntet a szemünk elől mindent, még az utat is. De isteni szerencse, hogy hazai, ismerős vidéken járunk, mert errefelé jó- előre tudom, hol kanyarodik jobbra, hol kanyarodik balra az üt. A pesti kolléga, István a sofőr, ficánkol a lába a gázon, de csakhamar belátja: negyvenesnél nagyobb sebességre gondolni sem lehet. Útközben igyekszem neki ecsetelni a körü- lötünk levő ködbe búrkolőzott tájat. Kóvár (Koláry) után rátérünk az Ipoly gátján épített műútra. Mondom neki, innen az úttól alig tíz, húsz méterre az Ipoly, az államhatár és a másik oldalon már Balassagyarmat van. Sík, lapos vidék ez errefelé, csak néhány kilóméterre é- szakna-k emelkednek kisebb, nagyobb dombocskák, hegyek. Hajdani iparasztok, földműves emberek lakják itt a falvakat, Mikszáth jó palócai, a- kik közül azért ma már sokan el-, elkacsintgatnak az ipar felé. A törzsgárda, sőt, még az utánpótlás Is biztosított minden szövetkezetnek, egyelőre nem okoz gondot a gazdaságok vezetőinek a nagykürtösi (V. Krtísj ipartelepítés, ahová már a LIAZ, a TESLA is helyezett ki nagyobb részlegeket. Persze a nőik foglalkoztatottsága a járásban még mindig nincs tökéletesen megoldva. De már hallom, hogy ennek érdekében is tettek lépéseket: szülőfalumban, Ipolybalogon (Balog nad Ipfom), is nyílik kisebb TESLA részleg, ahol elsősorban az ügyes, fürge női kezekre van szükség. Hétfőn reggelente, tucatnyi busz áll meg a járás községeiben. Erről a vidékről a száz, kétszáz kilóméterre levő üzemek, gyárak fölszippantanak öt, tíz, húsz, száz munkást is, akiket ezek a hétfő reggeli munkás különjáratok visznek rendeltetési helyükre és pénteken este haza is szállítják őket. A helyi ipar, ér. a mezőgazdaság nem képes mindenkit alkalmazni. Ha figyelembe vesz- szük, hogy egy répáé só-, tisztító- és rakodógép percek alatt elvégzi tizenöt ember egy órányi munkáját, akkor ez érthető Is... De nincs sok időm szülőföldem lakóinak életéről beszélni, mert máris Szklabonyán (Sklabiná) vagyunk. Jól ismerem ezt a falut, de a fránya köd annyira csalfa „utitárs“, hogy eltakarja szemem elől a Mikszáth-házat. Már majdnem kiértünk a faluból, amikor észrevettem, hogy elhagytuk. Leállítjuk a kocsit az egyik mellékutcában, és gyalog indulunk visszafelé. A Mikszáth-porta kapuja tárva-nyitva. Besétálunk. Az emlékház bejárata viszont zárva. Hátrább beszédet hallóik. Bekopogok. Vékony, fehér ruhába öltözött szakácsnőket találok a helyiségben, akik a falu nyugdíjasainak főzik az ebédet. Tőlük tudakolom meg, kinél van az emlékház kulcsa, kit keressünk. „A hnb-n, az elnöknél" — mondják azonnal. Jő, megyünk oda, de szombat lévén az iroda zárva. Sebaj, van nekem a faluban egy tanítónő Ismerősöm, akt érdekelt lehet Mtkszáth-ügyben, gyerünk utána. Az alacsony termetű asszonykát nagytakarítás közben zavartuk meg, de máris kabátot kap magára és jön velünk az Iskola igazgatójához. Úgy tudja, nála a kulcs. Az igazgató sajnálkozik, a kulcs nincs, de talán sejti, kinél kell keresnünk Megyünk tovább. Nem kell mesz- szlre mennünk, az ötödik szomszédban lakik, és csodák csodájára nála a kulcs, sőt, hajlandó velünk jönni, kinyitni a házat. Fölöttébb megörülünk, mer már-már azt hittük, mozgósítjuk az eZOLCZER JANOS Több ok miatt szeretem az utazást. Elsősorban azért, mert minden út tartogat valami újat, ismeretlent, érdekeset. Még a százszor megtett utak is új izgalom mai töltenek el. Másodsorban azért elemem az u- tazás, mert szeretem viszontlátni a már megismertet, szeretek újra találkozni azokkal, akikkel már egyszer, többször kezet szorítottam. És még azért is, mert minden út új utakra vezet, új elágazásokat hoz magával. Embereket és tájakat. E kettő kapcsolatát, szeretetét vonzalmát. Életét. Tért és tartalmat. Egységet és formákat. Min- denséget. Minden út a mindenség egy kisebb, nagyobb mozaikja. S számomra az utazás legfölemelőbb érzése a mozaikok összerakása. A kis egységek nagy egységgé való újraalakítása. Tanulgatom ezt a munkát, mesterséget (!): nagy-nagy szeretettel Van már sikerélményem is: aprólékos, gondos munkával „szoros illesztéssé“, alkalmas érintkezési felületűvé tudtam csiszolni, főterének egyik utcakövét — amelybe kereszt van vésve — és a város lakóinak meleg szívű szeretetét, vendégmarasztaló magatartását. Parányi siker, de siker. Es, hogy őszinte legyek, a kicsiségeknek sokkal jobban tudok örülni, mint a nagy dolgoknak. De így van ez a kellemetlen, rossz élményekkel is. Egy hajszál a levesben jobban felbosszant, mint egy hajcsomó. És az u- tazásnak is vannak fonákságai, ledornmbáló élményei. Az elkövetkezőkben lesz szó erről is, arról is. gész falut és mégsem találjuk meg azt a nyavalyás kulcsot, aminek kulcsszerepe van helyzetünkben. No de, itt a kulcs és mi már bent is vagyunk a három helyiségből állő emlékházban, amelynek homlokzatát emléktábla díszíti. Sorra járjuk a helyiségeket. Sokáig eltart a szemlélődés, mert István kollégám kíváncsi ember, szeretné tudni, mi olvasható az egyik másik kép alatt. Tárgyilagosan igyekszem fordítani a szlovák szöveget, amelynek néhány sorát föl is jegyzi. Távozófélben belelapozunk az emlékkönyvbe. Hazai és külföldi turisták írták be gondolataikat,, amelyek közül néhányat idézek: „Örömmel látjuk, hogy Szklabonyán ápolják Mikszáth Kálmán emlékeit és köszönjük, hogy Ilyen szép múzeumot hoztak létre.“ „Jó érzés tölt el Mikszáth-emlékek között járva, csak sajnáljuk, hogy a szlovák nyelvű feliratok mellett nincs ott a magyar nyelvű megfelelője.“ Beírtunk ml is néhány gondolatot az emlékkönyvbe és távozunk. A szemközti temetőben lefényképezzük Mikszáth húgának, a fiatalon elhunyt Mariskának a sírját, aikí miatt valójában az író anyja ezt a házat megvásárolta. Ugyanis közel széretett volna lenni lányához. 3. Indulunk tovább Alsósztregovára (Dől. Streho- vá), megnézni a Madách-emlékmúzeuinot. Az üt Nagykürtös (V. Krtís) felé még hepehupásabbá, még kanyargósabbá válik. Életveszélyes a közlekedés. Lassítjuk az Iramot, úgy biztonságosabb. A járás: székhely szombat lévén- kihalt. Dél körül jár az idő, már az újságárusok is zárva, az láttára a ködből a sírbolton felállított hatalmas, kezet magasba tartó szobor-alakzat. Megállók. A tejszínü ködben halványan látni vélem Ádámot, Évát és ha jól nézem, valamelyik bokorban épp Lucifert. Mi az, tán csak nem tőlünk ijedt meg? — gondolom magamban. Jószándékkal, békésen bandukolva jöttünk, még őt sem bántottuk volna, sőt... Az ügy érdekében, hogy Madách világa tökéletesebb képet nyerjen előttünk, még le is paroláztunk volna vele. Erre ő elillan. Biztos van valami a füle mögött, a bokorban, elrejtőzve biztonságosabban érzi magát. Lucifer, Lucifer, jó lesz vigyázni, holnapra biztosan eloszlik a köd, nem kedvez neked mindig az időjárás és akkor elcsíphetünk, netán még le is fényképezünk! Hahotára derülünk ezen a tréfa-látomáson. Egymást kiegészítve incselkedünk Luciferrel. Jól is jön ez a kis derű, legalább felmelegít, felpezsdít, mert hosszú út áll még előttünk. Ha jól számoltunk 1500 kilóméter van még hátra. (Folytatjuk.) A szerző felvételei A temetővel szembeni Mikszáth-ház új köntösben fogad. A ház homlokzatán kétnyelvű emléktábla, de sajnos, a három helyiséges múzeumba addig még a szlovák megfelelő mellé nem került oda a magyar nyelvű szöveg. Ezt az emlékkönyv szóvá is teszi. ^ ^ ^ ^ B. GUREJEV: FILLÉRES ÜGY Egy kopejkával kevesebbet adtak vissza. Apróság, Természetesen, semmiség. Mi az nekem? Egy pohár szódavíz. Szörp nélkül. Megiszom, és már el is felejtettem. Ha meg kérem a kopeket, kinevetnek. Megteszek nélküle is. Feláldozom a kopeket. Persze, mindenkitől csak egy kopek — aztán vehet magának egy szép Inget. Hordja egészséggelI Ha az ember meggondolja, mi az az egy kopejkácska?! Még ha tíz kopekről volna sző... Tíz kopejkával kevesebbet adtak vissza. Ah, szóra sem érdemest Egy káposztás pirog. Megeszem, és már el is felejtettem. Ha meg kérem a visszajáró pénzt, az életben be nem tehetem a Iában ebbe az üzletbe. Tíz kopekI... Dehogy Is rongálom az idegeimet ilyen semmiség miatti A magamét meg a másokét. Még ha egy rubelről volna szó .., Egy rubellel kevesebbet adtak vissza. Hát, kellemetlen. Mégiscsak egy ebéd. Háromfogásos. Borravalóval. Kár. De hát csak nem csinálok botrányt egy koszos rubelért?! Mi vagyok én koldus? Neki meg jól jön. Szépen egymásra rakja a rubeleket, aztán már meg is van a szobabútora, a színes tévéje ... Kell neki, kiest a fizetése, meg aztán ott van a család, a gyerekek... Ha fól meggondolom, egy rubelt Persze, ha úgy istenigazából követelném, visszaadná, belevágná a képembe, és aztán ... Önérzet Is van a világon ... Az ördög vigye azt a rubelt ... Kár szót vesztegetni rá. Mégse tíz rubelről van szó ... Tíz rubellel kevesebbet adtak vissza. Hm, ez azért már túlzás. Két ebéd. Bélszínnel, salátákkal, borral, kislánnyal. Sürögnek a pincérek, szól a zenekar. Még kaviárt is rendelhetnék pezsgővel... Olyat ehetnék, hogy soha nem felejteném el. 0 meg már biztosan kocsira gyűjt, nem adja alább. Pokolba az ilyenekkel. Mégiscsak arcátlansági... De azért kínos volna zajt csapni. Rögtön kellett volna, most már túl sok idő telt el. Menjek követelni a visszajáró pénzt? Hogy aztán azt mondják, miért nem szóltam idejében? Jól van, felejtsük el a tízrubelest. Mégse száz . .. Egy százrubelest nem a- karnak visszaadni. Na nem, ez így nem mehet tovább. Hiszen ez rablás, fényes nappal. Az. e- (gész fizetésem 130 ’•ubel. Tulajdonképpen, hogy képzelik?! — ö, elnézést — mondták — apró hiba, elszámoltuk magunkat. Itt a százrubelese, fogja És odaadják. Mind megvan. Szépen, rendesen. Csak egy kopejkával kevesebb. Apróság, természetesen, semmiség. Mi az nekem? Egy pohár szódavíz. Szörp nélkül. Megiszom, és már el is felejtettem Ha meg szólok — kinevetnek ... Önérzet is van a világonl K. J. fordítása Mikszáth falujában, Szklabonyán fölkerestük Ka- zi József bácsit, aki előbb kedvderitöként furulyázott egy sort, majd elmesélte gyermekkori találkozását Mikszáth-tal Horpácson, ahol apja az író kocsisa volt.
