Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-07-04 / 27. szám

M

artintól alig tíz percnyire, a festői Nagy Fátra tövében áll a zárt épülettömb, amely kívülről Iskolára vagy rendezett üzemtelepre emlékeztet.

A látszat nem Is igen csal, mert belül Iskola és üzemcsarnokok is találhatók. Az aránylag alacsony betonkertté- sen is inkább csak „hagyományápolásból“ díszeleg a szögesdrót. Igaz, hogy ennél sokkal elmésebb berendezés ügyel arra, hogy senki se tekintse sétatérnek.

Jozef Chrefío ezredes, a javító-nevelő testület szlovákiai parancsnoka azzal fogad bennünket, hogy bármit megtekinthetünk, bárkivel szóba állhatunk a testület tagjai vagy az elítéltek közül. Nincs semmi titkolni valójuk. Csupán arra kér, hogy legyünk óvatosak, mert az elítéltek között vannak súlyos bűntett elkövetői Is, és nem biztos, hogy már kezes báránnyá váltak.

I

smerkedünk az intézet rendjével és magával az intézettel Valahogy így Ismerkedik vele az is, aki a bíróság Jogerős ítélete után kerül Ide Minden elitéit először egy, esetleg két hónapra az űn. felvételi osztályra kerül. Itt pszichológusok, pedagógusok, és szociológusok figyelik a viselkedését, közben tanulja a rendet, mert gyakran olyan fiúk kerülnek Ide, akik a tisztálkodás elemi követelményeivel sincsenek tisztában. Ebből Is látszik, milyen emberfeletti munkát végeznek az intézet alkalmazottai.

Az egy vagy két hónapos megfigyelés után az elítélt lellemét, az Ítélet nagyságát és az otthoni környezetet tekintetbe véve aztán három alosztályba sorolják őket. A harmadik, legszigorúbb alosztályban ottjár- tunkkor mindössze négy rendkívül veszélyes elitéit volt.

Az első alosztályban az elítéltek szabadon közlekedhetnek a folyosón, televíziót nézhetnek, Igénybe vehetik a klubtermet és a különféle társasjátékokat. De a második alosztályban sincs nyoma sem a hagyományos fegyházt szigornak. Az udvaron elítéltekkel találkozunk, akik kíséret nélkül szabadon közlekednek.

Mindenütt tisztaság és katonás rend. A folyosón faliújságok, az elítéltek keze nyomán létrejött tárgyakból kiállítások, a falakon szintén „házi készítésű“ festmények. Némelyik Jó Ízlésre és tehetségre vall.

Miroslav Habrun főhadnagy, az intézet parancsnokának a helyettese a moziterembe kalauzol bennünket. Hetente egyszer vetítenek filmet, bár a törvény csak kéthetenként egyszer írja elő. A filmek után rendszerint vitaestet is rendeznek. A könyvtár is nagy forgalmat bonyolít le, és vannak olvasókörök is. Mások további szakkörökben dolgoznak. Ezenkívül saját maguk szerkesztette újságot adnak ki.

Minden folyosón panaszláda. Az elítéltek ilyen módon közölhetik észrevételeiket, panaszaikat az intézet vezetőségével. A panaszokat kivétel nélkül kivizsgálják. Az egyik épületben szabályos tárgyalóterem található. A martini'» járási bíróság itt tárgyalja újra minden elítélt ügyét, ha letöl- töltötte a büntetés felét. Jő magaviselet esetén a büntetés másik felét rendszerint felfüggesztik. A tárgyalások nyilvánosak, a többi elítélt is megjelenhet rajta. Ennek is nevelő szerepe van.

Benyitunk a cellákba. Ez a kifejezés sehogy sem illik ezekre a helyiségekre, melyek inkább diákszobákhoz hasonlítanak. A hatalmas ablakokon beömlik a napfény a tágas helyiségekbe. Mindenütt katonás rend, az ágyakon hófehér lepedő, olyan sima, mintha senki sem aludt volna benne.

— Nem túlzás ez a fényűzés? — vetem oda a helyettes parancsnoknak.

— Nem, miért? — válaszolja. — Csak ilyen körülmények között lehet eredményes a nevelés.

A látszólagos szabadságra is azért van szükség, hogy az elítéltek egyáltalán ne érezzék magukat a társadalom számkivetettjeinek. A büniető törvénykönyv is hangsúlyozza, hogy a büntetés végrehajása semmi esetre sem sértheti az emberi méltóságot

Habrun főhadnagy egy mulatságos történetet mesél ezzel kapcsolatban. Az egyik elítéltet meglátogatta a nagyapja, akinek a szeme-szája is elállt az Intézet láttán. Mikor búcsúzott az unokájától, halkan a fülébe súgta:

— Fiam, hát csak viseld magad Jól, nehogy kidobjanak innen.

Ez az anekdota is jól szemlélteti az intézetben uralkodó viszonyokat, itt a legmodernebb pszichológiai és pedagógiai eszközökkel Igyekeznek átnevelni az elítélteket. Legnagyobb súlyt helyeznek a munkával való nevelésre és a tanulásra. Meglepő, de sajnos Igaz, hogy a 16—17 éves fiúk egy része még írni-olvasni sem tud. Egyelőre elég nehéz körülmények között igyekeznek náluk pótolni azt, amit az iskolában elmulasztottak. De már szeptember 1-én megnyílik az intézet területén a 15 millió korona költséggel épült iskola, anrlyet bárhol megirigyelhetnének

K

ülönösen figyelemre méltó eredményeket értek el a munkával való nevetésben, és ez nagyrészt a Túróéi Gépgyár érdeme, mely védnökséget vállalt az intézet fölött és gyártelepet létesített benne.

Ellátogattunk a csarnokba, amelyben elítéltek és rendes alkalmazottak dolgoznak a marógépeken, eszterga- és revolverpadokon egymás mellett. Csak a jellegzetes intézeti egyenruháról lehet felismerni, ki az elítélt.

A gépsorok között hatalmas tábla mutatja a teljesítményeket Pavo) B. elítélt 142 százalék, Alexander T. elítélt 145 százalék. A számok azt bizonyítják, hogy az elítéltek túlnyomó része nem viszolyog a munkától.

Pszichológusokat, pszichiátereket, pedagógusokat, szociológusokat, egy egész hadseregre való szakembert foglalkoztat a kérdés: hogyan és miért kerül valaki összeütközésbe a törvényekkel, miért vállalkozik olyasmire, amiről tudja, hogy büntetendő cselekedet, hogyan válik valaki bűnözővé? Bár hazánkban évről évre csökken a bűnözési arányszám, vannak közöttünk személyek, akik megszegik a törvényeket, s akiket a társadalom kénytelen elszigetelni, hogy megakadályozza őket további bűncselekmények elkövetésében, vagy azért, hogy jobb űtra térítse őket. Legszomorúbb, hogy a törvénysértők között fiatalkorúak, 15-18 év közötti fiatalok is vannak, akik még nem felnőttek, de már nem gyerekek, és tetteikért teljes mértékben felelősek.

A közelmúltban egy olyan javító-nevelő intézetben jártam, ahol e lejtőre került fiatalokat igyekeznek átnevelni, hogy büntetésük letöltése után ismét beilleszkedhessenek a társadalom életébe. Tehát — ahogy a neve is mondja — nem börtön, nem fegyház, nem tömlöc, nem fogház, hanem javító-nevelő intézet. Külsejében sem hasonlít amazokra. Mellesleg Szlovákiában ez az egyetlen ilyen intézet, három éve énült. Azelőtt különböző javító-nevelő intézetekben helyezték el az elítélt fiatalkorúakat, nem éppen a legjobb, legmegfelelőbb Miriilmények között.

Az elítéltek az újságírók gyűrűjében. Közé- a javító-nevelő testület szlovákiai parancson, (szemüvegben) Jozef Chreiio ezredes, noka.

FELFELÉ A LEJTŐN

Némely esetben csak a sors a megmondhatója annak, ml vitte ezeket a fiúkat a bűnözés útjára.

Nagy Lajos mesternek Is az a véleménye, hogy az elítéltek túlnyomó része rendes fiú. Három gyermeket nevelt fel, valamelyest ért a neveléshez.

— Persze az enyémeket kiskoruktól neveltem — mondja — ezeket meg alig pár hónapja ismerem. De azért igyekszem rajtuk segíteni, szeretném jó munkára nevelni őket, mert úgy hiszem, hogy aki szereti a munkáját, az nem töri a fejét ha- szontalanságokon.

Habrun főhadnagy kérésemre a csarnok egyik csendes sarkába kíséri A. T.-t, akit otthon csak Sanyinak szólítanak, jóvágású, szőke, a korához képest meglehetősen fejlett fiú. Megdicsérem, hogy hallottam, igen jól dolgozik.

— Mindig szerettem dolgozni — mondja, és igen feszélyezett. Igyekszik elkerülni a tekintetem. Látszik rajta, hogy nincs ínyére ez a beszélgetés. Nyilván már ezerszer megbánta tettét.

Elmondja, hogy „civilben” bányatechnikus Ostraván. Szépen keresett, semmiben sem volt hiánya.

Kérdem tőle, hogy miért került ide, mit követett el? Még jobban zavarba jön, alighanem legszívesebben a föld alá süllyedne. Akadozva mondja, mintha először tenne töredelmes vallomást, hogy otthon volt a falujában, bálban, s egy kicsit összekülönböztek a szomszéd falubeli fiúkkal. Verekedés lett belőle, az egyiknek súlyos sérülést okozott, pedig sohasem volt verekedő fajta.

— Egy kicsit ittunk — mondja, bár maga is érzi, hogy ez nem mentség.

Túlságosan elragadtatták magukat. Tettét őszintén megbánta, és szégyelli, hogy ilyesmibe keveredett. Tehát a legjobb úton van, hogy soha ne kerüljön összeütközésbe a törvényekkel.

A

z orvosi rendelő mögött, a betegeknek elkülönített osztályon beszélgetek Z. P.-vel. Tizenhét éves, pre- §ovi fiú, vézna, kis gyerekember, az első pillantásra látszik rajta, hogy cigány. Az intézet rendje szerint illedelmesen vígyázba áll. Mondom neki, hogy ne feszélyezze magát, inkább mondja el, mit követett el, miért került ide.

A munka nemesit, és az intézetben ez hatványozottan érvényes. Az itt szerzett szakmunkáslevél a szabadulás után aranyat ér.

— Leütöttünk egy öregembert — mondja alig hallhatóan.

— Kivel?

— A barátommal.

— Pénz miatt? — kérdem.

Válasz helyett beleegyezően bólint. Ki gondolná, hogy ez az esetlen, félszeg fiú képes volt kezet emelni egy felnőtt emberre.

— Mire kellett a pénz? — foggatom tovább.

— Italra — hangzik a meghökkentő válasz. — Már előtte is ittunk egy kicsit, és a cinkosom indítványozta, hogy üssük le az öregembert, biztos van nála pénz. Mondtam neki, hogy hagyjuk békén, de ő nem tűrt ellentmondást, és én féltem tőle.

— Mennyi pénz volt a szerencsétlen öregnél?

— Tizennégy korona.

— Megérte? — kérdem tőle kissé ironikusan.

A vállát vonogatja, és nedves szemét tö- rölgeti.

A családi körülményeiről faggatom. Elmondja, hogy a szülei rendes, dolgos emberek. Mindketten a szövetkezetben dolgoznak. Bár többen vannak testvérek, náluk mindig telik ruhára és élelemre. Büntetése

1979. október elsején jár le, de lehét, hogy hamarább kiengedik, és akkor az apja mellett akar dolgozni, már akkor közölte vele, amikor legutóbb meglátogatta.

A jelek szerint okult a történtekből...

A

z intézet második alosztálya alig különbözik az elsőtől. Itt vannak a veszélyesebb vagy engedetlenebb elítéltek. A folyosón vasrács, a cellaajtókat zárják, az elítéltek kevesebb szórakozási lehetőséget kapnak. Ritkábban van mozi, szakkört kedvtelés, sportolás.

A cellaszerű helyiségekban alacsony asztalnál híradástechnikai huzalokat forrasztanak. Találomra kiszemelek egy fiút, aki kedélyesen cseveg a társával, és megint felteszem a szokványos kérdést: „Mi az, ami ide juttatott?“

— Nemi erőszak — hangzik a válasz.

— Hány éves vagy?

—■ Tizenhét múltam.

— És mennyit kaptál?

— Két és fél évet.

— Megérte? — kérdem ismét rutinszerűen. — Hiszen olyan jóvágású fiú vagy, hogy, minden ujjadra találnál lányt.

Tagadólag rázza a fejét. A helyiség szűk, sokan vannak benne, és nagy a zaj, nem a legalkalmasabb hely arra, hogy tettének indítékai felől faggassam.

Az intézet helyettes parancsnokának mondom, hogy nem gyógyintézetben lenne — e a helye.

— Nem — mondja. — Sokáig volt megfigyelés alatt nálunk is meg a bírósági tárgyalás előtt orvosszakértőknél. Teljesen normális.

Aztán elmondja, hogy a fiú szétesett házasságból származik A válás után az anyjánál maradt, aki naponta férfitársaságot hordott fel a lakására, és legtöbbször hajnalig tartó dáridókat rendeztek.

H

árom kisiklott élet a sok közül, három lejtőre jutott fiatalember. Sorsuk mintha példázná a fiatalkori bűnözés leggyakoribb okát: a szülői szeretet hiánva, alkohol, rossz társaság.

Az intézet fiatal pszichológusnője, Jaroslava Poláková hadnagy szerint is ezek a fiatalkori bűnözés leggyakoribb okai. Az elítéltek 50,1 százaléka felbomlott házasságban nőtt fel. Meglepő továbbá, hogy hány fiatalkorú fogyaszt alkoholt, és ebben a felnőttek a vétkesek. A törvényt semmibe véve a legtöbb helyen vígan kiszolgálják a 18 éven aluli fiatalokat is.

— Senki sem születik bűnözőnek — mondja a pszichológusnő — csupán a körülmények váltják ki, hogy valaki elindul a lejtőn. Elég, ha megszüntetik ezeket a tényezőket, és bárki a javulás útjára téphet. A mi feladatunk elsősorban az, hogy visszaadjuk az elítéltek önbizalmát, és segítsük őket bekapcsolódni a normális polgári életbe. Ezért a szabadulás után is figyelemmel kísérjük őket.

Tavaly 50 fiatalkorú a segítségükkel lépett munkaviszonyba, négvet lakáshoz, tizenötöt szakmunkásvizsgához segítettek. Minden az átnevelésnek van alávetve: a látszólagos szabadság, az elítéltek önkormányzata, amelyben a legjobb magavisele- tűek kapnak helyet. Az önkormányzatnak aránylag széles a jogköre, következésképpen nagy tekintélye van. Nagy segítségére van az alkalmazottaknak a rend fenntartásában. A rendetlenkedőket rendszerint a faliújságokon pellengérezik ki. Az intézetben ezenkívül szülői munkaközösség Is működik. A szülök a tejles önkéntesség elve alapján működnek együtt az alkalmazottakkal. Ügyelnek többek között a törvényesség betartására

— Több szakkör kellene — sóhajt fel a pszidhológusnő — és több olyan védnök, mint a gépgyár Akkor nekünk is könnyebb lenne a dolgunk.

Piros fedelű dossziét rak elém. A gépgyár védnöki szerződésének elveit tartalmazza. Többek között ilyen pontokat; a gépgyár dolgozói az elítéltek segítségére lesznek, hogy szakmát tanuljanak, olyan munkahelyre osztják be őket, ahol jó befolyás alatt lesznek, büntetésük letöltése után esetleg munkát is szereznek nekik. Ezenkívül előadásokat, kultúrműsort adnak az intézetben, vezetőket biztosítanak a szakkörök élére, sportvetélkedőket szerveznek. A pszichológusnő szerint a gépgyár dolgozói igen jó befolyással vannak az elítéltekre.

Jó lenne, ha máshol is így fogadnák őket. Senki felett sem lehet pálcát törni azért, mert egyszer megbotlott. A pszichológusnő a fiúkkal folytatott beszélgetésekből azt szűrte le, hogy félnek az életbe való visz- szatéréstől. Attól tartanak, hogy örökre meg vannak bélyegezve, és az emberek nem fogadják be őket. Sokszor nem is alaptalan ez a félelem, és az esetek túlnyomó részében azért lépnek ismét a bűnözés útjára, mert nem találják meg helyüket a társadalomban, az emberek ujjal mutogatnak rájuk.

Az intézetben szinte tudományos megalapozottsággal készítik fel őket a polgári életre, de elég egy rossz célzás, megjegyzés, és ez az aprólékos munka mind hiábavaló volt. A legtöbb elítélt megragadja a kínált lehetőséget, elfogadja a segítő szándékot, igyekszik megkapaszkodni a lejtőn.

Rajtunk is múlik, hogy sikerül e teljesen visszatalálnia közénk.

PALÄGVI LAJOS Ivancík felvételei