Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-06-20 / 25. szám

VICÁI PÁL, a CSEMADOK KB osztályvezetője átadja az okleveleket.

Énekkari

seregszemle

Nem vitás, hogy öntevékeny népművészetünknek meny- nyiségileg, de minőségileg is az énekkari mozgalom az a területe, amely az élen halad. A közel ötven felnőtt és még ennél is több ifjúsági- és gyermekkar tagadhatatlanul öntevékeny nemzetiségi kulturális tevékenységünk élvonalában áll. Az sem vitás, hogy az eredmény, többek között annak a ténynek köszönhető, hogy már évek óta működik a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara. OlyaB tényező ez, ami nemcsak pusztán létezésével, tehát művészeti inspirációival, hanem a kiváló karvezetők nevelésével is meghatározza énekkari mozgalmunk felfelé Ívelő fejlődését. Éppen ezért vártuk nagy érdeklődéssel énekkari mozgalmunk három évenként megismétlődő seregszemléjét — a galántai Kodály- napokat.

Milyen képet adtak énekkari mozgalmunkról a június 3-án és 4-én immár negyed ízben megrendezett Kodály- napok?

Tizenhárom énekkart ért az a megtisztelő megbízatás, hogy az országos seregszemlén képviselje a mozgalmat. Ha a mozgalom húsz százalékát kitevő karok művészeti teljesítményét vizsgáljuk, sem a színvonal, sem a műsorpolitika szempontjából nem lehetünk elégedetlenek. A szakzsüri természetesen talált még kívánni valót a teljesítményüket illetően, hiszen a tökéletesség mércéjével szemlélte a teljesítményeket (ami érthető is), a sorszemlélő viszont figyelembe veszi az egyes karok adott feltételeit és munkakörülményeit is.

; A rendezvényt a szervezés szempontjából vizsgálva szólnunk kell az elismerés és dicséret mellett néhány olyan hiányosságról, amelyek talán gondosabb előkészülettel elkerülhetők lehettek volna.

Kezdjük az elején. A műsor szerint az ünnepségek első jelentős eseménye annak a kiállításnak a megnyitása lett volna, amely dokumentálni kívánta énekkari mozgalmunk több mint két évtizedes fejlődését. Vitatható, hogy a „kiállított“ dokumentumok mennyire tükrözték az öntevékeny kulturális mozgalmunk sokrétű, gazdag, több évtizedes munkáját. Nyilván a rendezők tudják, mennyit lehetett erről a munkáról tanúskodó dokumentumokból megszerezni. A begyűjtött anyag — még ilyen kevés mennyiségben is — azért méltóbb elrendezést érdemelt volna. A kultúrház ruhatárának pultjára kirakott néhány diploma, krónika és plakát csak nehezen nevezhető kiállításnak. Érzésünk szerint ez egy kicsit lebecsülése a mozgalomnak és egyben az érdeklődő látogatónak is.

Az eseménysorozatnak volt két, ugyan nem hazai vonatkozású, de azért az ünnepségek tartalmával összefüggő, nagyon értékes mozzanata is. Az egyik ilr. Eősze László, a kiváló zenetudós és „kodályológus“ előállása, a másik a budapesti Vasas Szimfonikus Zenekar hangversenye, melyet a mi énekkari mozgalmunkban is aktívan és gyümölcsözően tevékenykedő Vass Lajos Erkel- díjas zeneszerző vezényelt. Sajnos a szervezők úgy állították össze a programot, hogy éppen azok, akiket e két esemény a legjobban érdekelt volna, a szereplő énekkarok tagjai, nem lehettek annak tanúi. Az énekkarok szombaton este a galántai járás néhány községében mutatták be tudásukat. Ez okos megoldás, és nyilván szélesíti a Kodály-napok „hatáskörét“. Nem tudom hol, hogyan sikerült ez a rendezvénysorozat, de saját tapasztalatomból elmondhatom, hogy Sókszelőcén (Selice), ahol a rimaszombati (Rim. Sobota) és a füleki (Flfakovo) énekkar szerepelt, nem volt közönségük, mert a falu lakosságának nagy része nem is tudott a vendégszereplésről. Gondosabb szervezéssel talán több néző élvezhette volna ezt az értékes műsort.

Látszatra apró, ám mégis bosszantó hibák ezek, amelyek kiküszöbölhetők lettek volna, és akkor több jót és szépet mondhatnánk el az idei IV. Kodálv-napokról.

HORVÁTH REZSŐ

A galántai énekkar

KÖNYVHÉT 78

A Váci utcában a budapesti könyvkiadók sátrai mellett ott állnak a szomszédos országok magyar nyelvű könyvkiadó vállalatainak a sátrai is. Mindjárt az első a bratislavai Madách Kiadóé. Kora reggel van még, most rakodtak csak ki a könyvárusok. Jámbor László a pult másik oldalán az utolsó könyveket helyezi el a polcokon, amikor odaérek.

— Ki a legkeresettebb író?

— Duba Gyula a sláger; az ívnak a csukák című könyvéből már az első napokban eladtunk minden példányt. E- gyébként itt volt ő is, dedikálta a könyveit. A költők közül Csontos Vilmos a legismertebb, szintén itt volt, és sok könyvét eladtuk. Sajnos, kevés az új könyv, sok az olyan mű, amely már második, harmadik kiadásban jelent meg, s valahogy ezeket nem veszik. Pedig nagyon sokan 'megállnak itt, kezükbe vesznek egy-egy könyvet, belelapoznak és visz- szateszik. Általában napi háromezer forint körül mozog a forgalom, amit én keveslek. Ez

U

" “ nnepi könyvhét — hirde tik Budapesten városszerte a feliratok. Könyv sátrak, müveiket dedikáló í- rók, könyveket vásárló, nézelő dő emberek mindenfelé. A hí rés Váci utcát egy hétre „Könyvutcának“ keresztelték át, ahol egymást érik a kiadók sátrai. Zsúfolt az utca, a- mi egyébként a Váci utcáról máskor is elmondható, csak az zal a különbséggel, hogy mosi az emberek nagy többsége nem az üzletekben, butikokban tolong, hanem a könyvekkel megrakott pultok előtt. Azt hiszem ezekben a napokban az is kézbe vesz egy-egy könyvet s belelapoz, aki egyébként még sohasem járt könyvesboltban Az is vesz magának valamit -- hogy mit, azt a szakácskönyvtől a tudományos, nehéz műfajokig sorolhatnám —, aki csak ajándékba szokott könyvet kap ni. Az egyik cipőbolt kirakata előtt két csinosan öltözött lány tanakodására figyelek föl. E- gyikük azt mondja, ha megveszi a hatszáz valahány forintos szandált, akkor már nem marad elég pénze a szinonímaszó- tárra. „Pedig klassz cucc, hogy illenék az új ruhámhoz!“ Mire a másik: „Viszont a szótár is jól jönne, később már biztosan nem lehet megkapni.“ Végül is úgy döntöttek, vesznek egy olcsóbb szandált, és marad pénz a szótárra is. Apró epizód, de jellemző a Könyvhétre: az ünnepi hangulat, az utcán felállított sátrak varázsa a sok, egyszerre megjelenő könyvújdonság vásárlásra csábítja az embert.

Mitől lesz az Ünnepi Könyvhét ünnepi? A választ nehéz megfogalmazni, embere válogatja, kinek mitől. Nekem például mindig ünnep az a nap, amikor egy jó könyvet vásárolok — és bizonyára még sokan vannak igy. Ünnepi, mert hagyományai vannak, mert egyszer van csak egy évben, meri a sátrak mellett ak írók dedikálják a műveiket. És ünnep az olvasónak, ha láthatja kedvenc olvasmányának a szerzőjét, kezet szoríthat vele... De valójában mindegy is, hogy mitől ünnepi. A lényeg az, hogy az eseménynek nemcsak a nevében, hangulatában Is érezhető az „ünnep“ szó. Á könyv, a szellem, az írott szó, a közművelődés, a harminc éves szocialista irodalom ünnepe.

■ többek között azért is van, mert nincsen kellő propagandája a

■ könyveknek. A pesti kiadók ; könyveiről naponta beszámol■ nak a lapok, ismerteti a tévé,

• a rádió, ezekről viszont nem

■ hallani1 sehol. Meg őszintén ! megmondva, elég drágák is e- ; zek a könyvek. Itt van például a csehszlovákiai magyar képzőművészeket, grafikusokat bemutató Kis galéria című kiadvány, ára 90 forint. És töbi ben kifogásolták, hogy nem e- léggé ötletesek, látványosak a ; könyvborítók. A vásárló általában olyan könyvet vesz a kézbe, ami már külsőleg is tetszetős. Annak ellenére mondom ezt, hogy én az írott szó, a betű, a gondolat értékét tartom fontosnak, nem pedig a ; külalakot. Vannak azonban gyűjtők, akik kimondottan a külalakra mennek, vagy egyszerű olvasók, akiknek ez is

■ fontos. És ezt mindenképpen figyelembe kellene venni.

Közben egy vevő áll meg mellettem. Nézelődik, kezébe : veszi egyik, másik könyvet. Kihasználva az alkalmat, meg- : kérdezem őt:

— Ne haragudjon, ha meg• zavarom a vásárlásban, szeretném hallani a véleményét a Madách-kiadványokról, az itt

: látható könyvekről.

Kedvesen elmosolyodik, job- i bán szemügyre veszi a könyvekét, csak azután válaszol:

— Végignéztem Itt több könyvsátrat, és ezeknél a kiadványoknál azt veszem észre, hogy a borítók kicsit egyhangúak — már ne haragudjon, de nem elég ötletesek. Ezzel nem

azt akarom mondani, hogy a Pesten kiadott könyvek mind tökéletesek, csak ...

... és itt félbe hagyja a mondatot.

Újra kérdezek:

— Ismeri a csehszlovákiai magyar irodalmat, melyik írónak a nevét tudná megemlíteni?

— Sajnos, egyáltalán nem ismerem. még nem olvastam senkitől, így nevet sem tudok mondani.

Megint egy eset, újra egy vélemény, s az elárusító és vásárló gondolatainak lényegét, azt hiszem a Madách Kiadó szerkesztőinek jó lenne figyelembe venni. (Ha merészelhetek ilyen „üzenetek“ tolmácsolásába bocsátkozni).

A Blaha Lujza téren, á Corvin mellett hatalmas könyvsátor előtt nagy a tolongás — látom, amint kijövök az aluljáróból. Közelebb férkőzve rájövök a titok nyitjára: Szilvá- si Lajos író dedikálja a műveit. Az emberek, mint a megszállottak, úgy vásárolják Szil - vási könyveit. Sokan táskában hozzák az eddig megjelent és

— Szilvási esetében biztosan

— el is olvasott műveit, hogy mindegyiket írja alá a szerző. Fiatal lányok, farmeres, hosz- szú hajú fiúk, idős nénik, jól öltözött urak állnak sorba és negyedórákat Is várnak, hogy találkozhassanak korunk kultuszt teremtő — sajnos, nem épp művészi irodalmi kultuszt

— „neves egyéniségével“. És megint csak sajnálattal mondom, idehaza, csehszlovákiai magyar körökben is mindenki Szilvási és Berkest könyveivel táplálja magát, tőlük olvasnak a legtöbbet. Sajnálkozásomnak csupán egy oka van: az. én szerény véleményem és a magyarországi kritikáé is az, hogy a Szilvási és Berkes! könyvei csupán könnyű olvasmányok.

Szilvási Lajos egyébként készségesen áll rendelkezésemre. Igyekszik befejezni a dedikálást, hogy félre vonulva interjút adhasson.

Személyautója felé tartva kérdem:

— Ilyen hosszú és tartós népszerűség után élményt jelent a Könyvhét, az olvasókkal való találkozás?

— Nézze: mindenki örül, ha szeretik. Emberek vagyunk. Sok, fárasztó munkával jár a népszerűség, de ez inkább ö- röm, nem panaszként mondom.

— Ne haragudjon meg a kérdésért, de a kritika nem fogadta könyveit a legnagyobb elismeréssel...

— Nem haragszom. Egyébként a kritika ritkán szólal meg, és ha hallatja a hangját, akkor csak rosszat ír, ez a tény... De ha én jó vagyok Illés Endrének, a magyar irodalom nagyjának, legjelesebb esztétánknak, akkor ilyen Pándrk véleményére nem nagyon adok.

—o—

Utolsó fejezetben hadd idézzek Benjamin László költőnek, az Új Tükör-ben — 1978/22 — megjelent- írásából. (Egyébként az idei Ünnepi Könyvhetet Benjamin László nyitotta meg.)

... „Németh László ... egy megnevezhetetlen, irodalomértő osztrák államférfival folytatott beszélgetését rögzítette és kommentálta. Ezt írja róla: „Járt Budapesten és észre vette, milyen sok mindent adnak ki. A- mikor elmondtam, mi jelenik meg és hány példányszámban a könyvnapra, s hozzáteszem: ez kevés helyt van így, — ez sehol sincs — feleli ő. Még kéne nyugtatnom, hogy nálunk sem lesz soká. Mi is áttérüuk a könyvről az autóra.“

Beszéljenek a szántok.. Az 1965, é\íi könyvhét adft+at [amelyeket a naplójegyzetelt szerint Németh László, de leginkább beszélgetőtársa oly nagyra értékelt) a következők: megjelent 75 mű, összesen 1100 000 — egyenkint átlag 14 666 példányban. A személy- gépkocsik száma az évben 99 395. Az idei könyvheti könyvek száma 135, a példányszám összesen , 2 780 000, egyénként átlag 20 592. A személyautók száma (1977-ben nem végleges adatok szerint) 738 000 — az 1965-ösnek több mint a hétszerese. Tehát nem a könyvre szánt pénzt költöttük ed kocsira, és nem az olvasás helyett ültünk a volánhoz. És ha még több lesz a kocsi, azt a közlekedés fogja megsínyleni, de nem a könyvkiadás, nem az olvasás. Mert nem az anyagi ellátottság, nem a technika veszélyezteti a könyvét, ellensége a létbizonytalanság, a nyomor, az édetre-halálra menő egzisztenciális harc. És ezek támadásától talán nem kell tartanunk többé.“ 1

ZOLCZER JÁNOS Foto: a szerző