Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-06-20 / 25. szám
BF’" vr Szilva József: Furulyás lány (linómetszet) Kendi Mária versei Nevüket se tudom: ablakomon ki-s-be, csukott szájjal, csukott szárnyakkal. Hessentem, híva hívom, mindhiába. Nem ősök, se eszelősök, temetőstül, csőstül hősök. Árván se tegeződők. Ki oltja szomjukat, ki toldja bajomat — se ők, se én, külön külön. Bűvölhető — arra vár mind. Vakon, összeforrva — sorsom bízva rájuk. Tengeres fű, tenyér — meglapulván. Rezdülök a virág előtt. Felvérzik magától. Bezörget. Szóra szót ront: bomlik lazán, hazán. Gondjaid vannak? Persze, magammal. Szemgödréből, de nem látom. Kínját kínzatásul rám fecsérli; Mintha semmi, semmi — látomásul. Aki fűre rogyott, oromra — rozsét dobna, szórva szórná füstbe, koromba. Pillái kocódnak, zizzennek csontjai — szirmai, nagy-fal túlsó tövében. Ne végy engem tűzre többet, nem akarom. Láng emészt, jég emészt, penész körbeharsog. MINTHA SEMMI Kör-fuvallat. Meseszerű robbanás, vagy bánom is én. ■■tea Zúgnak pőréikéi — Kőfal? Élősövény? — Csitulj, csitnlj özönnel! Mázik István verse Májusi eső Egy árvácska felhörgi bársonyát megnyitja zuhanyát az ég lombhajukat mossák a fák összekoccannak az ilde levelek legördülnek a párolgó gyöngycseppek feslik a felhő kibukkan a nap sikoltoznak a sárga madarak szivárvány úszik fel a kékre hamis kéjelgő szépsége illatozik a tavasz és beforrt sebeim felhólyagzanak ét hatalmas termetű, hatósági személy tessékel be az autóba, aztán elindul velem a városból. A Abból a városból, ahol születtem, nevelkedtem. Valahová visznek, de nem mondták meg, hogy hová. Szüléimét sajnálom a legjobban: „Légy becsületes“ — mondogatták. Fölöslegesen teledumálták a fejem, ez sem használt. Mondom, a szüléimét sajnálom a legjobban, senki mást az égvilágon. És utálok mindenkit, önmagamat is végtelenül. Csak most látom, mi is történt velem ... Pár nappal ezelőtt még nagy legény voltam, de most félni kezdek, ez a valóság. Pedig akkor kellett volna megijednem, most már késő. Micsoda képmutató voltam, — hős, legény a talpán. De most végleg leszámoltam magammal. A játszmát elvesztettem. Furcsa, ideges ütéseket érzek a szívem körül, s mintha forogna velem ez az egész csúfos világ. Nincs kizárva, hogy ezt is hazudom. Annyi év után megszoktam volna? — nem tudom. De ha mégis, bocsássák meg nekem. Érdekes, mintha csak most kezdenék ébredezni valamilyen mély álomból. Nem tudom. Undorodom magamtól. Ha akkor ott a bíróságon megjátszottam volna a szerencsétlent — biztos vagyok benne, hogy ennyit nem sóztak volna rám. De én akkor makacsul viselkedtem. Ogy bizony: ha látták volna, hogy nyújtogattam a hosz- szú nyakamat. Csakhogy megmutassam kicsoda vagyok. Már késő a bánat: pálcát törtek felettem. Igen, most ébredezem ebből a bűzből... És sehogy sem tudok kimászni belőle. Érzem, hogy egyre jobban süllyedek, süllyedek... Sohasem sejtettem, hogy a lelkiismeret meg tud gyötörni. Azt mondják, bünbánat, tudja isten, mi az. Rágalmazni nem akarok senkit sem, mert hiszen egyedül dolgoztam, aminek meg is ittam a levét. Hát Így van ez: most robog velem ez a pléhdoboz, vagy ha úgy akarják — autó, az ismeretlenbe. Senki sem szól hozzám, és ez fáj nekem a legjobban. Tudom, ha a két rendőrtől függne, biztosan a szemembe köpnének. Igazuk is lenne. Elhiszik nekem, hogy volna okom sírni, de nem bírok. Ezek a feltörő érzések, szinte korbácsolnak. Hát lesz időm, hogy ezen elgondolkozzam. Szeretném magam megérteni, de hogyan? — mert ez a sivár magányosság teljesen összetör.' Igen, érettségi előtt álltam, az utolsó évet nyomtam. Ebben az évben barátkoztam össze iskolatársammal — Lalival. Lali mellett lassacskán kitanultam, hogyan kell megdézsmálni a gyanútlan embereket. Mindenféle hülyeségre rászedett és én odaadóan engedelmeskedtem. Teljesen megbolondultam. Gondoljanak rólam amit akarnak, így volt. Loptunk, mint a szarkák! Értékes tárgyakhoz nem volt szerencsénk. Egyszer aztán a haverom alaposan melléfogott. Engem ugyan nem súgott be, de őt egy csapásra kivágták az iskolából. Mondom, volt benne annyi betyárbecsület, hogy nem súgott be. Lalit most már megértem, hogy odáig jutott: szülei külön éltek. De, hogy velem mi történt? Szinte érthetetlen számomra. És hogy piszkosabb alak vagyok nálánál, az szenti Érettségi után apám egy kitűnő munkahelyet talált számomra az egyik vállalatnál, ahol mint technikus kezdtem dolgozni. Most utólag már bánt a dolog, hogy protekciós paliként kerültem arra a helyre. Nem is lett volna nagy baj. Itt aztán nyugodtan folytattam a csó- rást. Elvittem mindent, amihez csak hozzáférhettem. Nem volt mesel Nem ismertem kíméletet. Pedig nem szorultam rá. Apám mindig adott pénzt, ha szükségem volt rá. „Tessék, de csak kölcsön adom“ — mondotta. Mit sem érdekelt akkor... Munkahelyemen pedig sorozatosan fosztogattam a kollégákat. Az ott felejtett kabátokból, a nyitva hagyott asztalokból az értékesebb dolgokat elloptam. Leginkább a pénztárcákra vadásztam. Egyszer aztán rajtacsíptekl A leleplezés után a szeNagy László: Bósi reggel (foto) membe vágták: „Bíztunk benned, és te csúful becsaptál minketl — Belevigyorogtam a képükbe. Cinikusan viselkedtem, mintha még most is látnám magam ... Érdekes, hogy akkor senki sem vágott képen! Pedig megérdemeltem volna. A főnökség előtt könyörögni kezdtem — össze-vissza hazudtam. Sikerült. A váílalátvezetőség megígérte, hogyha a jövőben jól viselem magam, akkor nem értesítik a szüléimét a dolgokról. Természetesen a következő munkahelyemre sem küldenek tossz kádervéleményt. Ahogy már említettem, sikerült. Aztán más munkakörbe helyeztek. Elfogadtam, /örűjjtem, hogy megúsztam a dolgot. Kőművesek mellett dolgoztam. Hát ott bizony, részemre büdös volt a levegő. De nem tartott sokáig, mert megfáztam és komolyan megbetegedtem. Nyolc hónapig voltam beteg, közben egy tátrai, tüdőgondozó intézetben is kezeltek. Baj volt a tüdőmmel-. Nem‘'szimuláitani, higgyék el nekem. Ného még ma is -iérZéni; mintha botot a mellem-' ben valami szorítaná” de' eZ és’ak pár’p'ercig tárt. Betegségem után újból munkába léptem. De'az' orvos elrendelte, hogy csak könnyű munkára oszthatnak be. Így hát beosztottak az iktatóba. Természetesen figyelembe vették, hogy iskoláim vannak. Az előző munkaheriyctnen betartották az ígéretet. A lopásról nem tudtak semmit. Fél év múlva már egyedül dolgoztam. Kettő helyett is dolgoztam, így hát ügyesnek és megbízhatónak találtak De én visszaéltem a helyzettel és spekulálni kezdtem Kidolgoztam egy ügyes trükköt. Egy percig sem gon doltam arra, hogy még egyszer elcsúszhatok! Szóval ezreseket csúsztattam a zsebembe De semmi sem tart sokáig. Figyelni kezdtek és újból lebuktam. Amikor a bíróságon a fejemre olvasták, hogv mennyi az összelopott pénz, ordítani kezdtem Pedig jól tudtam, hogy sokkal többet sikkasztottam. Pontosan tudtam, hogy az igazgatóság részére bonyodalmas dolog lesz a hiányt ellenőrizni fin pedig tagadtam a végtelenségig. Ha rágondolok, undorodom magamtól' H‘ába volt minden tagadás, amit kaptam — megérdemeltem Könyörtelenül hozzászámították az előző lopásokat is. Hát így buktam le! Most az autó búgását hallgatom. Minden porcikám remeg az idegességtől. Figyelem a két rendőrt, ahogy mereven néznek előre, mintha nem is közöttük ülnék. Nem tudom, hány óra lehet, azt sem, hogy hol járhatunk... A kocsi egyre nyeli a kilométereket... Próbálok újból megszabadulni a rám nehezedő kínzó gondolatoktól, de sehogy sem megy. Magam előtt látom anyámat. Milyen keservesen sírt! Akkor nem törődtem vele. Pedig mennyire szeretett volna segíteni rajtam Amikor elbúcsúztam tőle. erősen átölelt. Arca olyan forró volt, mintha lázas lett volna.'Aztán össze-vissza csó-. költ... „Édes fiam, mit követtél el?. Ugye, nem igaz?“ — mondotta. Én csak bólogattam. De most már késő. Arcomon valami ‘forró -folyadék pereg lassan,. szinte éget... Milyen régen nem sírtam már?1! Törülgetem az arcom,' megkönnyebbülést érzek, Pedig nem érdemeltem meg. Szédülök. *m'i az, mi történt velem? Mintha valamilyen láthatatlan erő szorítar* a nyakamat... Ordítani tudnék . ... Még érzem, hogy öl- dalra dőlök... Aztán sűrű sötétség vesz körül... Ogy látszik elvesztettem az eszméletemet, mert a két rendőr vizes ronggyal törülgetl az arcúmat. Valamit kérdeznek is, nem hallom jól, de én „igennel“ — válaszólok. Nem tudom,m i történt velem, mert nem érzem a lábam, a testem — mintha nem is élnék. Kint már világos van. Bambán nézek magam elé. Az autó hirtelen megáll. Kapunyitást hallok. Aztán az autó újból elindul: lassan halad... Pár perc múlva ismét megáll. „Szálljon ki" — mondja valaki. Ahogy kilépek hatalmas falakat látok. Remeg a testem, futni, rohanni szeretnék, de hová? Az óriási falakon, kis rácsos ablakok vannak. Börtön. „Gyerünk“ — mordul rám az egyik alak. Hosszú keskeny folyosón vezetnek . .. Semmire és senkire sem gondolok, csak támolygok a hosszú, végtelen folyosón... Bárcsak sosem Jutnék a végére...
