Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-05-30 / 22. szám
A lélek tükre Löffler Béla szobrászművész — ismételgetem a nevet, és emlékeim között kutatok. Legalább egy riportnak vagy egy fényképnek fel kellene merülnie az emlékezetemben. Hasztalan minden igyekezet. Húsz-huszonöt óv alatt nem nagyon kerestük, pedig előtte Is és közben is Jelentős emlékművek felállítására kapott megbízást, restaurálta a város néhány műemlékét, Rákóczi mellszobra a dómon. Dargó győzelmi emlékműve Fábry Zoltán mellszobra. A KoSlcén és más kelet-szlovákiai városban, majd Komáromban megtartott kiállításának sem volt különö sebb visszhangja. Miért? Ta Ián mert maga sem keresi a kapcsolatot az újságírók kai, s a mindennapos fáradhatatlan munka mellett nincs Ideje, hogy adminisztrálja és propagálja önmagát? Egyáltalán hogyan él? I»dulok hozzá, hogy találkozzam vele és lássam a szobrait. Mit őrzött meg és megőrzött-e valamit a régi munkáiból? Nyílik az ajtó, és bár a kedves háziasszony szives szóval invitál tovább, nekem gyökeret ereszt a lábam. Kétoldalt mellszobrok, kőbe faragott madonnák, finom vonalú klasszikus fe- bérmárvány-aktok, a falakom a Dargó győzelmi emlékműről készült fényképek, és a folyosó végén egy megrázó kompozíció. Ezen az alig harminc cm nagyságú, szorosan egymásba kapaszkodó alakokból álló, haláltól reszkető, talán légi támadásnak nevezhető szobrom akad meg a szemeim. Ez a szobor mindenképpen egy térre kívánkozna a maga súlyos tömegével. Benne van a háború minden borzalma és szörnyűsége; az emberek teljes kiszolgáltatottsága, és ugyanakkor valami egészen mély emberi érzés Is, ahogy a családfő testével védi a feleségét és gyermekeit, és ahogy utolsó mentsvárként egymásba kapaszkodnak az emberek. — Béla, Béla, keresnek! szól le a háziasszony a szobrásznak, de mert válasz nem Jön, levezet az udvar kisebb szobrászműhelyébe. Apró kis gépek, fúrók, csiszolómasinák lógnak a válla felett. Előtte félig kifaragott vagy csak elkezdett elefántcsont-szobrocska, reliefek. szaruból klbomló emberi alakok, aztán egy e- gész sakkfigura-készlet. Az előbbi szobrok és szoborvázlatok a mester munkál, az utóbbi egy fiatal amatőr szobrásznak, a Kelet-szlovákiai Vasmű munkásának a szobrai, faragványai. Épp elkészült a munkával s kirakta, hogy megmutassa a mesternek. — Tehetséges, nagyon tehetséges. Már vagy ötven éve dolgozom a szakmában, sok fiatal megfordult nálam. dolgozott a műhelyemben, de Ilyen tehetséggel még nem találkoztam. Nézze, mennyi erő, mennyi ötlet van ezekben a szobrokban ... Munkásként él és dolgozik, de már most tud mindent, amit egy szobrásznak tudnia kell — mutatja be a fiút. Rajtuk kívül Itt van még Fegri bácsi, a nyugdíjas mozdonyvezető, a mester segédje, és egy másik fiatal szobrászművész, aki néhány évvel ezelőtt fejezte be az akadémiát, s azóta Itt dolgozik a művész műtermében. — Tudja, megvádoltak, hogy mindenkit felkarolok és, hogy dilettánsokkal foglalkozom. Hát ki pártolja a fiatalokat, ha nem mi. Idősebbek? Itt van például ez a fiatalember. Befejezte az Iskolát, mindent tud, kész művész, de nincs műterme, nincs hol dolgozzék. Ezért aztán befogadtam, elférünk Itt. Meg aztán ez a munkásfiú Is. Hogy pártolom. Kit pártoljon az ember, ha nem egy Ilyen embert, aki mint a kifejezés is mondja — diletto — szeretet — vagyis szeretetből csinálja? Nekem ts tetszenek a munkásfiú szobrai, s talán mert fiatalabb vagyok, még az indulatét sem érzem bán- tónak. A másik, az iskolázott szobrászművész munkáiból nem láthattam sokat, csak azt az egyet, amin épp dolgozott, de az meggyőzött a tehetségéről. — Kell az nekem, hogy itt legyenek körülöttem.. Mi tagadás, van ebben az én részemről valami önzés, hogy magam köré gyűjtöm őket. Mert van az úgy, hogy az ember elcsügged, belefásul a munkába, de ha látom az ő Igyekezetüket, reménykedésüket, lángolásukat, magam is ú] erőre kapok. Éveken keresztül valóságos kollektív műterem volt a házam. Modelleket fogadtunk, rajzoltunk, festettünk, szobrászkodtunk. Itt dolgozott Jakoby Gyula, Nemeik, Spanner Edit és még mások Is. Feld Lajos végezte a korrektúrát. Aztán újabbak Jöttek. Olyanok, akiknek, mint most Roskoványl Istvánnak nem volt műtermük, és olyanok, akik még csak elindultak a pályán, mint Filep István, aki a fővárosban tanul — mondja a mester. Olyan a háza, mint egy közintézmény. Van, aki megnyitja az ajtót, beköszön, mások úgy Jönnek-mennek a házban, mintha otthon lennének, pedig közben talán félteni valója Is lenne a művésznek. Hiszen a ház, amellett, hogy ötven év Java munkálnak a galériája, szokatlanul gazdag képzőművészeti gyűjteményt őriz. Dehát van és kész — gondolja. Vagy talán ez ad biztonságot neki? Ez Is meglehet, hlsze ide mindig jöhet valaki. A Jobboldali szoba kulcsa, ahol a sok kőből, fából, elefántcsontból, borostyánkőből, szaruból készült szobra van, csak úgy odatéve az egyik szobor mögé. A fogadószobában ülünk le. A falak, ablakok Itt is tele vannak műtárgyakkal, népi kerámiával. A sarokban eredeti erdélyi párnák. Nem tudom eléggé csodálni a sok szép tányért, kancsót. Meg-megáll a szem egy tányéron, egy mézeskalácsformán. Bizonyára minden darabnak megvan a maga kis története, miképp került a mesterhez. De ő erről nem beszél, hanem mélyebb dolgokról: — Nemcsak én, a feleségem Is mindig nagyon szerette a szépet, és nekem nagyon Jólesett, ha örömet szerezhettem neki — mondja. Aztán arról beszél, hogy amellett a tudásszomj is hajtotta. Kezdettől fogva sokat olvasott, és ha valamiről hallott, azt nemcsak látni akarta; azt akarta, hogy a közelében legyen, bennsőségesebb kapcsolatba kerüljön vele. Ha ugyanis valamivel foglalkoztam, vagy valamiről beszéltem, azt szerettem dokumentálni Is — mondja, eztán bemegy a szomszéd szobába és kihoz három-négy eredeti kínai, japán és Indiai elefántcsontszobrocskát és a sajátjai mellé állítja. Az utóbbiak merőben mások, mint a kínaiak, Indiaiak. Akárcsak a már említett Légitámadás című szobornál, Itt ts az anyagból, az elefántcsont tömegéből bomlik ki reltéf szerűen a hihetetlenül erős és monumentálisnak tűnő alkotás. A szobor talapzatán körben finom, Jól kidolgozott, klasszikus formájú emberi alakok állnak, űk tartják a gúlában végződő, emberi arcokból épült piramist, az emberi kultúra nagyjainak — Homérosz, Dante, Goethe, Michelangelo — arcképeit. A gúla tetején a reneszánsz két óriása: Leonardo da Vinci és Shakespeare arcképe. — Itt, ezek az asszonyok és bújó, oltalmat kereső gyerekei azok, akik közül kikerülnek ezek az óriások, az emberi kultúra óriásai — mondja magyarázatképpen. Majd megint az elefántcsont megmunkálásáról beszél, és újabb szobrocskákat hoz be és mutatja a „hazat elefánt- csont“ szaruból készült szobrocskákat ts. Míg azok vakító fehérségükkel, tisztaságukkal ragadnak meg, az utóbbiaknak az anyag természetes színeződése, erezete is különös szépséget kölcsönöz. Végigjárjuk a színes üveg mögött levő három helyiséget. Ha eddig csodálkoztam, akkor immár ámulok. Nem, ez szinte nem Igaz! Van itt minden. Egyiptomi szobrok, bronzkori reliéfek, használati tárgyak, gótikus madonnaszobrok, színes Japán, egyiptomi indiai kerámia Mednyánszky-, Halász- Hradll, Sokol-, jakoby-fest mény — amit hirtelen meg jegyzek. Kezébe vesz egy egyiptomi szobrocskát, amely egy híres cseh régész ha gyatékából való, egy kis talizmánkövet, és ahogy tartja, Illetve mutatja a használati formáját, hirtelenjében elvonul előttem az összes miniatűr szobrocskája. Mintha még a legmonumen- tállsabb gondolatot hordozó szobrocskájának Is gyakor lati küldetése lenne, szemé lyes használati és gyönyör ködtető tárgy, melyben ma gának a mesternek is nagy kedve telik. A forma mindig tiszta, klasszikusan tökéletes, mintha már használatba Is vették volna, s ma gátől az emberi kéztől váltak volna Ilyen tökéletesek ké. Egy-egy csontgolyőből ké szült reliéfje színházi látó gatás emlékét őrzi. Máskor végignéz egy adást a tv-ben. és nyomban hozzálát az él mény kibontásához. Mire lefekszik, már kész az ú szobor. Vagy vesz egy bo- rostyánkőmelltűt, nyakéket, karperecét, s nem telik bel sok idő és az egymásba fű zött kövekből szép reliéfek apró kis szobrocskák lesz nek. Persze, ekkora gyűjteményi — nem tudok elégg csodálkozni, s ki ne tenne így, hiszen a láthatók mellett, a szekrényekben ott a rengeteg könyv, és a szintén gazdag numizmatikai gyű] temény. Miből? Mindent, amit az életben keresett — és nem volt kevés, hiszen több tízre tehető azoknak az emlékműveknek és emléktábláknak a száma, amelyet az élete folyamán készített — a műkincsgyüjtés- re költötte. Persze, engem nemcsak az Immár pénzben kifejezhetetlen műkincs érdekel, hanem minden körülötte és ha szerényen és tartózkodóan is, de rárákérdezek a dolgokra. — Hát mit tudom én.. majd a múzeumba kerül Különben ts, csak úgy van a műkincsgyűjtésnek erkölcsi alapja, ha végül közva gyónná válik. De mit mond jak? Egyszer olyan szerencsém volt, hogy alig négy száz koronáért megvettem egy híres cseh egyiptológus ásatásokból származó gyűj teményét. A mükincskeres- kedö azt hitte, hamisítva nyok, így egészen olcsón jutottam hozzá, de végül Is csak néhányat tartottam meg belőle magamnak, a többit átadtam az tlletékes cseh múzeumnak... Átmegyünk a ház másik felébe, gyűjteményei közé. Több száz szobor. Az egyik embernagyságú, a másik tenyérnyi. A falakon arcképek, haza! festők önarcképei. Zmeták, Jakoby, Roskoványl, Collinásy, Csemlczky. — Erre a gyűjteményemre vagyok a legbüszkébb — mondja —, ebből egyetlen egy sem került tde Ingyen Ha másként nem tudtam segíteni egyik-másik pályatársamnak, hát legalább megvettem tőle egy önarcképet. Volt az úgy, hogy tudtam, Itt a karácsony, neki gyerekei vannak, hát legalább legyen egypár ko rónája az ünnepekre. Jár tam ugyanis Verochióban láttam az ottani híres önarcképgyűjteményt, és ak kor azt kérdeztem magam tói, nekünk vajon miért nem lehet ilyen gyűjteményünk? Csak el kellene valakinek kezdeni — mondtam magamban és elkezdtem gyűjteni. És akitől csak tudtam, vásároltam egy-egy arcképet. Ez persze még mindig a gyűjteménye, pedig közben itt vannak a saját szobrai Is. A számtalan, klasszikusan megformált mellszobor mellett elsősorban az össze tartozás fába faragott szoborcsoportja ragadja meg a figyelmemet. Ez is olyan, amely messze földön híres lehetne, ha egyszer térre kerülne. Az angolok háború alatti viselkedése ragadta meg a szobrász képzeletét. Hitler három hónapig bőm bázta Londont, az emberek nek nem volt vizük, kényé rük, de az együttérzés, a2 összetartozás átsegítette őket a nehézségeken. Az idő délutánba hajlik szépen, szokatlanul szépen süt a nap. Talán ez az első igazi tavaszi nap, ezért meghív a mester, menjünk néz zük meg a dargói győzelmi emlékművét. Autóval csak egy ugrás.' A Dargól-hágó, amely évszázadokon át a hadak útjába esett, a második világháborúban is sze repelt, húszezer szovjet katona esett el lejtőin. Ami kor az ötvenes évek dere kán megkapta a megbíza (Látogatóban LÖFFLER BÉLA érdemes művésznél) tást, még álltak mementó- ként a gépfegyverrel lekaszált, derékba tőrt fák. Akkor hét hónap alatt készült el a szobor. — Arra törekedtem, hogy jó, időtálló anyagból legyen. És úgy látszik, sikerült. Még nem kellett restaurálni, javítani — mondja a szó bor mellett állva. Pedig közben át is helyezték a szobrot. Emlékmúzeum és szálloda felállítását tervezik a tőszomszédságában. Felújították a rózsakertet. A három kőbe faragott alak pedig nyugodtan áll, és ő, aki immár fél évszázada vette kezébe a vésőt, s aki bejárta nemcsak Közép-Európát. hanem a Közel-Keletet. Olaszországot, Angliát, Gö rögországot, Kanadát és az Észak-amerikai Egyesült Államokat és restaurátorként is dolgozott. Hocket Idézve, az emberi méltóságról beszél: — Minél nyugodtabban áll a test — mondja ugyanis — annál alkalmasabb arra, hogy kifejezze a lélek tükrét. Sokan úgy hitték, hogy a nyugodt mozdulatlan testtel vagy arccal nem lehet belső tartalmai kifejezni De mennyire, hogy lehet! ilyenkor mutatkozik meg valójában az ember belső élete. A legteljesebb nyuga lomban ts ott az élet fe szültsége. Még sokáig Idézhetném a szavait, vallomását. Az ember és a szobrász ugyanis azonos: tiszta formák és tiszta emberség az, ami a szobraiból és az emberből Is árad. Németh István