Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-05-30 / 22. szám
io füg MOLNÁR LÁSZLÓ Véres tollú galambok (expozíció — csatajelenet — alkony) Indulat döntő ütközet romokon csorba fegyverek VERSEI áll a vár alatta hadak védő és támadó sereg egy villanásnyi Búcs'ú után bele is nyugodnál a keserű füzfaág nem enged bonts hidat vissza ne mehess hallgassl a szó magától megérik a fagy kienged kezes a szép vezekléshez ha csizmádat elette a hó Fürdik a Hold Fürdik a Hold Armida kertjében kinyílnak a rózsák Heliosz felvonul a kupola peremére pajzsáról elfolyik az éj-csata-vére s nyitányát játsza a nagyzenekar mikor kilépni látta a részleg ajtaján, gyorsabban vert a szíve. Milyen szép volt, milyen fital és milyen tiszta! Valahányszor a délutáni váltásban dolgozott, fél órával előbb lépett be az üzem kapuján, hogy lássa őt a kijáratnál. Másfél hónapja úgy érezte magát a komoly, negyvenöt éven felüli, sokat tapasztalt, megrögzött agglegény, Grigore Tuzlea — mint egy szerelmes kamasz. Amióta először pillantotta meg őt, úgy Igazán, mintegy másfél hónapja, valami mintha megváltozott volna benne, és egy szomorú, bizonytalan, de jótékony hatású emlék derengett föl benne; mintha új vérhullám öntötte volna el megszokott ütemben dobogó szívét. Nap, mint nap, óráról órára vele volt ez az érzés. Néha bántónak Is érezte, fájdalmasnak, mint most is, amikor nem mert közeledni hozzá, amint megpillantotta, holott eléggé jól ismerték egymást, hisz ugyanabban a gyárban dolgoztak, és néha váratlanul is szembetalálkoztak az osztályon, az udvaron, vagy a folyosón, a- hol az irodák voltak, a gyűléseken, vagy más véletlen alkalmakkor a városban. Máskor azonban kiváltképp, amikor Grigore egyedül volt, esténkint, mielőtt bekapcsolta volna a tévékészüléket, az arca — Antoaneta Avramé — az égbolt sötétedő kékjén is megjelent, ő pedig ostobán bámult, semmibe vesző szemmel — egyszer rajtakapta magát a tükörben —, teljesen kifejezéstelen arccal. A- zokban a pillanatokban boldognak érezte magát. Ha csak rá gondolt, valamiféle gyöngédség fogta el és ábrándozásra késztette: talán egy szép napon átfogja majd a vállát, úgy mennek együtt a színház vagy a mozi felé, mi több, talán mellé is borul majd asszonyos odaadással, szelíden, szeretettel, hogy lágyan megcsókolja az arcát, amelyet ha el nem is durvítottak, összebarázdáltak az élet megpróbáltatásai; ilyenkor fiatalos, boldog nyugodtságot érzett, kedve támadt, hogy tovább álmodozzék, bátorságra kapott, ujjongani szeretet volna mégpedig vele, Antoaneta Avrammal együtt. Mert Antoaneta Avram nem olyan lény volt, mint mások. Szépségén kívül, amelyet mindenki elismert, volt benne valami, ami nem mindig és nem mindenkinek mutatkozott meg; a lélek különleges e- reje lehetett. Ez — Grigore Tuzlea szerint — mindazok számára, akik belelátnak az emberekbe, az egész asszony lényét átható kékes lángnak tűnik, olyannak, mint a hegesztőlámpáé. Grigore tudta, hogy Antoaneta férjezett, egy gyönyörű fiacskája is van, barna, kék szemű, göd- röcskés állú, okos ügyes kisfia. Am ez nem zavarta őt — Grigore nem gondolt ki tudja micsodákra. Nem mert messzire kalandozni a gondolataival néha meg is rótta magát nem egészen tiszta ábrándozásaiért, amelyekben a fiatal- asszony szép álomképét megidézte. Miféle ember vagy — korholta magát —, milyen ember az, aki képtelen megérteni egy Ilyen egyszerű, egy pohár víznél tisztább dolgot? Miféle ember vagy és mit akarsz? Ám tovább is Igyekezett, hogy lássa őt, valahányszor lehetségesnek ígérkezett, örült az asszony szépségének. Talán jobban örült így, tudva, hogy Antoanetának fogalma sincs arról, hogy követi. A gondolat, hogy az asszony tényleg olyan volt, amilyennek neki mutatkozott, hogy semmi képmutatás, semmi alakoskodás nem volt abban, ahogy Antoaneta eléje tűnt — önbizalommal töltötte el. Valójában néha úgy vélekedett, hogy ha nem lenne ebben az őszbe hajló férfikorban, amennyire magát ismerte, ugyanennyire tudott volna örülni egy ásványtani múzeumban kiállított kristályoknak, egy kirakatban látható szép ékszernek vagy a természetrajzi múzeum naftalínos, üvegfedelű dobozaiban látható lepkéinek is. A szépség okozott örömet neki. Csakhogy agglegény létére mintha a meleg szépség iránti — megszokott? szokatlan? — vágy tört volna fel benne. Ezt a szépséget csak élőlényben, pontosabban csak egy asszonyban fedezhette fel. Vagyis — Antoanetában. — Hogy van, Tuzlea bácsi? — hallotta az asszonyka hangját. — Köszönöm, jól — válaszolta a mosolygó Antoanetának. — Hát te? — Én is. Antoaneta megállt előtte, Egész lénye mosolygott. Láthatóan örült a találkozásnak. — Délutáni váltásban dolgozik? — kérdezte a fiatalasszony. — Ühüm... — Én csak a jövő héten leszek a délutániban. — Hogy van a fiad? — érdeklődött Grigore. — Jól van. Látta? Már megnőtt. Meg ne lgézze. — Hát az urad? — Van neki is dolga elég, szegény fejének. Beteg volt. Kiütéseket kapott holmi plramidinoktól, amiket szedett. De meggyógyult. Most már jól van. Néhány pillanatig hallgattak, majd Antoaneta megkérdezte: — Kire vár, Tuzlea bácsi? — Én? Én aztán senkire. — Engem nem ejt át — mondta az asszony huncutkásan —már többször is láttam magát. Megfigyeltem. Ki az? — Mi az, hogy ki az? — Jól van, bátya — bólintott Antoaneta. — Ha nem akarja mondani, nem kötelező. Pedig én örülnék... ALEXANDRU PAPILIAN V áltás ide jéii — Minek? — Ha már révben látnám kelmédet. Családosnak. Nem maradhat míg a világ így egyedül... — Micsoda? Nősüljek meg? U- gyan, ki jönne hozzám? — próbálta a férfi tréfára .fordítani a dolgot. — Már hogyne menne, Tuzlea bácsi? Mondja csak meg nekem, kiről van szó, elintézem én, hogy fusson maga után, mint a kiskutya! ... Hol találna olyan embert, mint kelmed? — Csak nem? — mondta Tűz lea. — Hát honnan tudod te, miféle ember vagyok én? — Ki ne tudná? — felelt rá az asszony meleg mosollyal. — Mindenki ismeri magát. Erre már nem válaszolt Tuzlea, de mintha valami gonosz lélek sugallta volna, egyszercsak ezt kérdezte: — Akkor miért nem lössz hozzám te? Szándékosan vigyorgott hozzá, hogy esetleg tréfának is tessék a kérdés, de talán ... Antoaneta továbbra is mosolyogva, de kutató szemmel nézett rá. — Mennék én, Tuzlea bácsi, mennék szívesen. De hát nem volt szerencsém. Férjhez mentem, mielőtt megismertem volna kelmédet. — Hát aztán? — folytatta Tuzlea a megkezdett játékot. — Hát aztán, ha így van? Gyere hozzám és kész... Antoaneta arcáról lehervadt a mosoly. — Lehet, mégis igaza van magának. Lehet, nem mindenki ismeri eléggé... — Látom, megharagudtál — ér tette meg nyomban Tuzlea —, hát énrám ne haragudj, te leányka, ne orrolj rám. Hiszen csak tréfáltam ... Elég öreg vagyok már ahhoz, hogy ... A fiatalasszony tekintete ismét felderült, megnyugodott. — De I- gazán, Tuzlea bácsi... — mondta. — Tudja meg, ha rászánná magát... Csak azt mondja meg nekem, melyik az, én magam a- dom férjhez kelmedet. Olyan nincs, hogy velem ellenkezzék. — Azt elhiszem — mosolygott Tuzlea. — Nahát akkor megyek — mondta az asszony. — Viszontlátásra — búcsúzott Tuzlea. Antoaneta megfordult és néhány lépésnyire eltávolodott. U- tána, mintha csak eszébe jutott volna valami, megfordult és Intett neki, jöjjön közelebb. Istenem, milyen szép — gondolta Grigore, miközben felé tartott. — Tuzlea bácsi — szólalt meg Antoaneta —, meg szeretném kérni valamire. — Ki vele, bátran. — Hallja ... — Antoaneta tétovázott. — Szóval... tudja, mire kérem? Jól gondolja meg, kire veti a szemét. Nehogy megbántsa kelmedet... De kend se bántsa őt... Tuzlea lesütötte a szemét. Az asszony kétértelmű beszéde elgondolkoztatta. Antoaneta minden bizonnyal észrevette, hogy rajta tartja a szemét... Most pedig, megértőén, megsajnálva őt... i- gen, egyelőre megértőén, figyelmeztetni próbálja ... Elszégyellte magát. — Istenem — sóhajtott fel Antoaneta, mint aki az iménti témát már be Is fejezte — ugye milyen szépek ezek a kökörcsinek? Grigore Tuzlea az igazgatóság ablakai alatt lévő pici zöld övezetre pillantott. Legszívesebben megfutamodott volna, otthagyta volna Antoanetát az út közepén. Égetnivaló fehérnépe, túlságosan belopta magát a szívébe. Azzal emelte fel a tekintetét, hogy valami csípősét mond. Valami durvát, ami fájjon. — Milyen szép — gondolta azonban, mihelyt rápillantott és ellágyult. — Milyen gyönyörül És a kökörcsineket mutatja nekem, azok is de szépek. Milyen kedves, hogy virágokat mutat nekem. Valami köszönésfélét morgott és befelé Indult, az osztályra. Bement az öltözőbe és felvette munkaruháját. Utána a gyalugép felé indult, amelyiken Mitu, a váltótársa éppen egy bonyolult mintát fejezett be. Mitu — akárcsak ő — hetedik kategóriás volt. Jó munkások mindketten, akik szerették a nehéz feladatot, amit nagy ügyességgel, hozzáértéssel oldottak meg. — Na — mondta Mitu, miután üdvözölték egymást —, ehhez mit szólsz? — Pazar — mondta Tuzlea, majd kézbe vette a rajzot. —Tyűha... Ezek azt hiszik, a gyalugép hegedű? — Hát nem az? — kacsintott rá Mitu. Utána Mitu összeszedte a holmiját és elment. Tuzlea pedig készülni kezdett a napra, amely — jóllehet már délután volt — csak most kezdődött számára igazán! Fodor Sándor fordítása
