Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-01-10 / 2. szám
5 Fenti képünk: A fajgyűlölő rezsimek még ma is rezervációkba kényszerítik a színes bőrű lakosságot. Lenti képünk: Emberi jogok amerikai módra. NÉPIRTÁS ÉHSÉG ÉS FAJELMÉLET A népirtást és az indiánok kizsákmányolását modem módszerekkel tovább folytató multinacionális konszernek és a velük szövetséges kormányok elleni váddal fejeződött be Genfben Észak-, Közép- és Dél-Amerika őslakosainak négynapos konferenciája, melyen 15 ország 60 indián népcsoportjának képviselői vettek részt. Kolumbia és razilia megakadályozta, hogy az indiánok Genfbe utazzanak. Az Egyesült Államok egyik indiánszervezetének képviselője a konferencián résztvevők spontán tapsa közepette kijelentette: „Nem engedjük meg, hogy népességünk tovább csökkenjen!“ Arra célzott, bogy a hírek szerint az indián asszonyokat hozzájárulásuk nélkül sterilizálják. „Asszonyaink vakbélgyulladással mennek a kórházba, és sterilizálva jönnek haza“ — mondta Russel Means, a Nemzetközi Indián Szerződési. Tanács vezetője. Más szónokok szerint már a 13 éves indián lányokat is sterilizálják, anélkül, hogy bárkit is megkérdeznének erről. A konferencia általánosságban vádolta a fehér hatóságokat, hogy az úgynevezett születésszabályozással az indiánokat meg akarják tizedelni, mert az ipari tervek útjában állnak. A konferencia egyik bizottsága gazdasági nehézségekre vonatkozó konkrét adatokat szolgáltatott, jelentése az amerikai kormány statisztikáin alapul. Ezek értelmében az uránlelőhelyek 90 százaléka olyan területen található, amelyeket az Indiánok szerződésileg megkaptak. Indián területen van az amerikai széntartalékok 30 és az energia- források 50 százaléka is. A konferencia bizottsága megállapította, hogy a bánya-, olaj- és elektromos társaságok azért akarják kiirtani vagy elűzni az indiánokat. A szerződések és törvények megszegésével nagy ipari vállalatokat telepítenek indián területekre. Az északi síkságon például 42 erőművet építenek, amelyek a keleti part városait látják majd el energiával. Kanadában, Alaszkában, Guayanában és Brazíliában más, az indiánok környezetét, létalapjait megsemmisítéssel fenyegető létesítményeket terveznek. A dene indiánok Kanadában a Mackemzie-völgyben azonban ezidáig sikerrel védekeztek egy gázvezeték építése ellen. A jelentések szerint az Egyesült Államokban évente 18 000 hektár földet vesznek el az indiánoktól. Az őslakosokat az agrárüzemek olcsó munkaerőként használják ki, miután megvonják tőlük a megélhetésükhöz szükséges régebbi létalapokat. Az átlagjövedelem 1975-ben 6000 dollár volt az Egyesült Államokban — az Indiánoké azonban kevesebb mint 2000 dollár. Az indiánok szegénysége olyan, hogy háromnegyed részük alultápláltságban szenved, 80—95 százalékuk pedig túlzsúfolt nyomornegyedekben él. Gyermekeik közül sokan iskolába sem járnak. A dokumentumok szerint az alkoholizmus és az öngyilkosság járványméreteket ért el. Az Egyesült Államokban élő indiánok panaszkodnak a fehérek fajelméletére, és arra is, bogy a bíróságok előtt hátrányos helyzetben vannak. Az indiánok általában súlyosabb büntetéseket kapnak ugyanazokért a bűntettekért, mint a fehérek. A jelentések beszámolnak gyilkosságokról is, amelyeknek harcos iniánvezetők estek áldozatul. A latin-amerikai országokból Genfbe érkezett indiánok problémáit a konferencia kissé elhanyagolta. René Fürst genfi etnológus adatai szerint — Fürst néhány évvel ezelőtt a Nemzetközi Vöröskereszt vizsgálatát vezette az Amazonas környékén — Brazíliában jelenleg 1 millió indiánt fenyeget a népirtás. Az Amazonas indiánjainak egyik venezuelai képviselője tört spanyolsággal kijelentette, hogy a fehér vállalkozók fur- fanggal és erőszakkal próbálják elűzni az Amazonas környékéről az őslakosságot, hogy megkaparinthassák a természeti kincseket. Az indiánoknak agrár- területeket és pénzt ajánlanak fel, hogy elköltözzenek. „Mi azonban a természet, környezetünk védelmezői vagyunk, nincs szükségünk pénzre vagy földbirtokra“ — mondta az indián. A konferencia zárójelentése szerint Közép- és Dél-Amerikában az indiánokat tömegesen használják kényszer- munkára a mezőgazdaságban és a bányákban. Indián rabszolgák vannak még Paraguayban, jobbágyok Peruban és Mexikóban. Az indiánok harcának középpontjában a fejlődésükhöz szükséges föld áll. Képviselőik szerint a föld számukra „szent, és a vallás, valamint a kultúra lényege“. A konferencia résztvevői elhatározták, hogy követeléseiket az Egyesült Nemzetek illetékes szerve elé terjesztik. A Kölner Stadt-Anzeiger című lapból Szovjet traktorok Amerikában Egy minnesotai farmer szovjet traktorral szántja a földjét. A hírt valamikor egy kézlegyintéssel elintézték volna, ma viszont nagyon is való tényekről van szó. Az elmúlt három évben a New York-i Satra-cég, amely szovjet gyártmányok nyugati értékesítésével foglalkozik, több mint ezer szovjet Belorusz traktort adott el amerikai farmereknek. A szám talán nem tűnik nagynak, hogyha abbéi indulunk ki: az Egyesült Álamokban 197B-ban 153 ezer traktor talált gazdára, de a puszta tény mégis érdekes, mert egy idegen piacon való megjelenésről van szó. A Belorusznak nemcsak New Yorkban, hanem Milwaukeeban is működik képviselete, John Kelley személyében. Ami a farmereket illeti, az ajánlat csábitó. A szovjet traktorok 15 — 2Ű százalékkal olcsóbbak, mint amerikai versenytársaik. Igaz, ezek a gépek egyszerűbb kivitelűek, mint az amerikaiak, de szinte elnyühetetlenek és ráadásul gazdaságosabbak is. Ha szovjet traktort vesz az amerikai farmer, négykerékmeghajtású mezőgazdasági géphez juthat, ami ritkaság az amerikai trak. torok között. A szovjet érdekeltség az alkatrészellátást is megoldotta: a milwaukee-i központban ötmillió dollár értékű alkatrészt halmozott fel, mégpedig ügy, hogy azokat szovjet szerelők kívánságra a helyszínen beépítik. A cég amerikai képviselője szerint a vállalkozás az alkatrészellátás szempontjából is felveszi a versenyt bármelyik amerikai társasággal. De a javításért nem kell feltétlenül Milwaukee-ba menni: a szovjet traktorokat eleve ügy tervezték, hogy a kisebb javításokat vagy alkatrészcseréket a farmerek maguk is elvégezhetik. LAAGER ÉS LAVINA „Ez uram, nem is földcsuszamlás, ez lavina“ — mondta elégedetten egy újságírónak Johannes Baltha- zár Vorster, a Dél-afrikai Köztársaság kormányfője, akivel a minapi választások eredményéről beszélgetett. A miniszterelnök igazat mondott: Nemzeti Pártja, a parlament, 165 székéből 134-et szerzett, többet mint valaha. Az ellenfelek (ellenfelek?) közül a Haladó Szövetségi Párt tizenhét széket kapott a nemzetgyűlésben, a Dél-afrikai Párt hármat, a Natal térségben élő angol nyelvű kisebbség mozgalma, az Oj Köztársaság Pártja tizet. A Vorsterékat jobbról támadó ultra-blokk, az „őrjöngők“ pártja, egyáltalán nem jutott mandátumhoz. Az eredményekből egyértelműen kitűnik, hogy sok mérsékelt, általában angol anyanyelvű dél-afrikai, aki korábban valamelyik ellenzéki (ellenzéki?) párt tagja volt, most a kormánypárt monolit tömbjére szavazott. Ami történt, teljes személyi diadal Vorster számára — és hosszabb távon valószínűleg tragédia az ország számára, beleértve a holland pionírok leszármazottjai, az afrikánerek „makacs fehér törzsét“ is. A tőle jobbra álló tömörülés gyakorlati megszűnésével, a mérsékeltek balzaci szamárbőrre emlékeztető összezsugorodásával Vorster egyszerre két dologra kapott belpolitikai értelemben tökéletesen szabad kezet: I. valamiféle látszatreformokra,. és 2. arra, hogy az ország egész, nem lebecsülendő ipari, katonai és gazdasági erejével felkészüljön a rendszer lényegének védelmére, a pretóriai szóvivők divatos sloganje szerint, akár az egész világ ellen“. Akár az egész világ ellen? Az ember hajlik arra, hogy ezt a kifejezést ideges legyintéssel vagy megvető mosollyal a „primitiv demagógia“ feliratú szellemi dossziéba csúsztassa. Sajnos, a dolog nem ilyen egyszerű. Dél-Afrika annyira sajátos közeg, hogy még ennek az első hallásra elképesztően szemtelen ostobaságnak is meg lehet — sőt a jelek szerint meg is van —■ a maga igazságmagva. Vorster olyan időpontban szerezte meg ezt az elsöprő győzelmet, amikor nemcsak az ENSZ hozta meg nagyon sokadik határozatát a Dél-Afrika ellen életbe léptetendő fegyver- és egyéb embargóról, hanem figyelemreméltó változás volt tapasztalható néhány fontos nyugati ország Pretóriával kapcsolatos magatartásában is. Az amerikai sajtó például, amely szerint mostanáig igyekezett „hűvös-igazságos“ lenni az apartheid-rezsim viszonylatában (Dél-Afrikában még mindig jobban élnek a bennszülöttek, mint számos független afrikai országban“ — hangzott a leggyakoribb panel), most olyan koncentráltan kezdte ostorozni Pretoriát, mintha karmester intett volna be. És persze be is intett. A karmestert James Carternek hívják. Az elnök és munkatársai úgy tetteik, mint akik „megsokallották“, ami Dél-Afrikában történik. A politikában enyhén szólva nem járatos Mr. Smith-szel percek alatt elhitették, hogy a Fehér Házban két nagyon helytelen, sőt csúnya dolog miatt telt be a dél-afrikai pohár: 1. Stephen Biko dél-afrikai vezetőt meggyilkolták a titkosszolgálat, a BOSS egyik kínzókamrájában, és 2. Október 19-re virradó éjjel Van der Bergh tábornok BOSS-főnök apparátusa „begyűjtötte“ mindazokat a fehéreket is, akik valaha egyetlen bíráló szót mertek szólni az appartheid, a faji megkülönböztetés elmélete és gyakorlata ellen. A rezsim kemény magja, a Nemzeti Párt, tehát akkor aratta történelme legnagyobb választási győzelmét, amikor a nyugati világ a korábbinál bírálta Pretóriát — ennek azért mégiscsak jelentenie kell valamti. Jelent is. Nem kevesebbet, mint azt, hogy Vorster, nem utolsó sorban éppen ezért (!) zúdíthatja pártja felé a voksok lavináját. Nem ellentmondás ez? Nem késztette meggondolásra a dél-afrikai szavazókat az a tény, hogy most már a nyugati sajtó is szinte kampányszerűen támadta a rendszert? Nem, ez nem meggondolásra, hanem tömörülésre, felzárkózásra késztette a dél-afrikai szavazókat. Hadd emlékeztessünk ismét erre a sajátos közegre: Dél-Afrikában a szavazók kivétel nélkül fehérek — és kivétel nélkül a rendszer haszonélvezői. Attól az átlagszavazótól, aki tudja, vagy legalábbis sejti, hogy másutt legfeljebb lakása és kiskocsija lenne, Dél-Afrikában pedig — hála a filléres fekete munkaerőnek — villája és Mercedese van, nehéz elvárni, hogy politikai árnyalatokban gondolkozzék, hogy felderítse a taktikai szándékot a Fehér Ház állásfoglalása mögött. Számára ez az állásfoglalás azt jelenti, hogy elhiszi Vorsternek: paradicsomát nemcsak belülről, hanem kívülről Is veszélyeztetik és az egyetlen, amit tehet, hogy „acélos egységet“ mutat a világnak. A dél-afrikai szavazó villájára, kocsijára, masára és szakácsnőjére gondolt —• és azt tette, amire Vorster felszólította őt. Ráadásul a miniszterelnök megígérte, hogy lesznek reformok is. Például: „A jövőben szélesítjük azoknak a sportágaknak a körét, ahol fehér és fekete versenyzők együtt indulhatnak, és elképzelhetőek bizonyos változások az oktatási szisztémában is.“ Ez igazán rendes a jó öreg Johannestől, mondhatta a televíziót elzárva a dél-afrikai szavazó és voksával megerősítette azt, amit a miniszterelnök kortesbeszédében a búr elődök szekértáboraira emlékeztetve laa- gernek nevezett. A laager lényege: kint a világ, bent mi, állig fegyverben. A modell egyszerű és eddig valóban sok mindent kibírt. Eddig. Harmat Endre *