Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-01-10 / 2. szám
4 OM 6TV€*»«CTT€« I <* is Dr DINA STERBOVÄ matematikát tanít az olomouci Palack# Egyetemen, Harminchét éves, és ő az első csehszlovák nő. aki 7400 méteres magasságból a Hindukns-hegység második legmagasabb csúcsáról, a Nosak tetejéről nézhette a „világot“ 1977. augusztus 18-án. t övidre nyírt sportos R frizura, fürge, rugalmas mozdulatok, e- gyenes tekintet és végtelen szerénység Jellemzi. Találkozásunk előtt már tudtam róla, hogy a hindukusi vállalkozást a saját zsebéből fizette, egyedül intézett el minden szükséges Iratot, vízumot, engedélyt. Tudom róla, hogy családján és legközelebbi munkatársain (kívül úgyszólván senkire sem támaszkodhatott, mert senki sem hitt benne. Szakmai tapasztalatok? Megmászta a Ma- gas-Tátra, a Sumava és a Kaukázus néhány csúcsát. Ezenkívül csak barátai és a külföldi hegymászóik könyvben megírt tapasztalatait böngészte. — Marcela Malzochovával, a barátnőmmel vágtunk neki a nehéz útnak. Kevesen tudtak úticélunkról, és azok is vegyes érzésekkel búcsúztattak bennünket. A hátunk mögött ösz- szesúgtak: „Olyan messzire és olyan magasra? De minek? És ráadásul két női Hát normálisak ezekl“ Milyen egy hegymászó útipoggyásza? — Egyenként 50—55 kg-os „batyut“ cipeltünk a hátunkon, ezenkívül volt egy közös kézipoggyászunk, amelyben a hálózsákot, a sátrakat és különleges öltözékünket csomagoltuk. (Megjegyzem ezt a különleges, pehellyel bélelt öltözéket Marcela Javaslata alapján Dina sajátkezüleg varrta meg. Tehát az útibatyu: mindenekelőtt konzervek és tartósított élelmiszerek: Malcao-por, levesek, húskonzervek, szőlőcukor, rengeteg csokoládé, citrom, savanyúság és száraz sajt. Dina kibontja a hálózsákot: talán fél kiló sincs. A duplafenekü sátor sem nehéz, pedig egy 80—90 kilométeres sebességgel száguldó orkánt is ki kell bírnia. A sátor speciális, macskanyakú, bebújós. A villámzáras hálózsák olyan magasságban, mint ahol Dina Járt, nem használható: az ember keze meg- gémberedik, nem tudja le és felhúzni a zipzárat. Különben is az Ilyen sátorban mindösz- sze 8—10 fokkal magasabb a hőmérséklet, mint a kinti, ami gyakorlatilag azt Jelenti, hogy a sátorban is jéggé fagy a tea, ha nem tüzelnek alatta. Megnéztem a perion hegymászóköteleket is. Az út története dióhéjban: — öt napig tartott, míg vonaton átutaztunk a Szovjetunión és elértük az Afganisztán határát képező Amu Darját. Ez az öt nap igazán idillikus volt: a vonatban Marcelával fuvoláz- ni tanultunk ... Az afgán határtól autóbusszal folytattuk utunkat Kabulba, a- hol még néhány formalitást kellett elintéznünk. És itt történt a ba], Marcela, aki meredek, Jeges falakon is teljes biztonsággal mászik fel, egy lépcsőn a lábát törte. Kórházba került. Olyan könnytengert még a kórház nem látott, mint amilyennel ml elárasztottuk. Marcela helyzete kilátástalan volt. Leghamarább három hónap múlva próbálkozhat újra a hegymászással — mondták az orvosok. ina egész éjszaka nem D aludt, másnap aztán döntött: megpróbál e- gyediil feljutni a csúcsra. Az afgán törvények azonban csak csoportoknak engedélyezik azon csúcsok megközelítését, amelyek megmászása különösen kockázatos és veszélyes. Dina azonban nem hagyta magát. Minden nehéz ség ellenére úgy döntött, hogy megpróbálja, s ha kell, akár cselhez is folyamodik. És attól kezdve — vagy már Jóval előbb? — mellé szegődött a balszerencse. Az Afganotour — a Htndukus-hegyvidőket ellenőrző Iroda a tavalyi évtől kezdve 20 dolláros napidíjat szedett a külföldi hegymászóktól. Ez eddig nem volt, így hát egyetlen hegymászó, Dina sem számolt vele. A nehézség már- -már áthidalhatatlannak bizonyult, amikor sok huzavona u- tán hazánk afganisztáni képviseleti irodája csaknem teljes e- gészében kifizette Dina részvételi diját. Megoldódott a másik probléma Is. Lengyel hegymászó expedíció érkezett Kabulba Andrzej Zawada vezetésével. Jót mulattak Dina helyeztén, és szinte természetesnek vették, hogy segítenek rajta. Zawada a Dina Störbová névvel bővítette ki a lengyel expedíció résztvevőinek névsorát. — Július 27-én elbúcsúztam Marcelától és lengyel barátaimmal Fajzabádba repültem. Rám ragadt a „bajkeverő“ név .. Itt megint én voltam az, aki „kilógott“ a sorból. A serpákat, a teherhordókat ugyanis csak úgy volt gazdaságos alkalmazni, ha azok legalább három hegymászó poggyászát cipelték. Várnom kellett, míg valamelyik csoportból ketten maradd nak. Két napon belül így gyűlt össze egy nemzetközi csoport, amelyet egy lengyel, egy Jugoszláv és Jómagam alkottunk. Négyezernégyszáz méter magasságban volt az alaptábor. Innen a Nosak, álmaim álma, kb. olyan magasan van, mint a Lomnici csúcs a tengerszíne felett. Az alaptábor olyan volt, mint egy vidám kemping; osztrák, spanyol, francia, Jugoszláv és lengyel hegymászók sátrai tarkállottak egymás mellett, csupa férfi, személyem valamennyiüknél kérdőjelet válL tott kí. Hegymászó szemmel nézve egy nő kényelmetlenné tudja tenni a hegymászók a©eetífíeírett csecs múgy is nagyon nehéz helyze- fiai“ a kimerültségtől sírtak feljutott a 6800 méter maga: tét. (Később lent Kabulban a volna, ha nem szégyellték vol Ságban fekvő harmadik tábo francia expedíció vezetője tré- na magukat egy nő előtt.) ba, hátán cipelve a legszüksí fásán megjegyezte, hogy az „ő öt napig tartott míg Dina gesebb tárgyakat: a hegymász csáklyát, a macskakörmös hegymászó karokat, két sátrat, hálózsákot, meleg gyapjúszvettert, egy pár tartalék hegymászó cipőt és sok-sok harapnivalót, hiszen a nagy teljesítmény rengeteg kalóriát felőröl. — Milyen volt az idő 6800 méteres magasságban? — Nappal 25 fokos hőség, éjszaka 20 fokos fagy. Ez a hőmérsékletingadozás volt a legszörnyűbb. Különben a táj nem volt túlságosan lenyűgöző, jég és hó mindenütt, a levegő ritka. Dina két lengyel hegymászóval vágott neki az utolsó 200 méteres Jeges, tükörsima falnak. Nem sikerült, visszatértek az 1. számú táborba. Nem adta meg magát, tudta, hogy gyakorolt hegymászókkal is megtörténik, hogy csak harmadszori, negyedszeri próbálkozás után érnek fel a csúcsra. — „Dina, ha a hegyi betegség hatalmába kerít, akkor a csúcs „szaladni“ fog előled, mindig a fejed felett lesz, gúnyolódni fog veled, és sohasem lesz a tiéd,“ ezt mondta nekem egyszer egy magyar hegymászó, Orbán Pál, akivel Arno Puékáé társaságában találkoztam. Egyszer aztán a lengyel Tátrában átéltem ezt a lázálmos „betegséget“, és nemhogy én, de két társam —, a- kik kénytelenek voltak velem visszatérni a menedékházba —, sem értek fel a csúcsra. És a- milyen peches vagyok, a Hin- dukusban is megkaptam ezt a „betegséget“. Tulajdonképpen a harmadszori próbálkozást, a- mely sikeres volt, is lázasan hajtottam végre. Lázasan, habár én inkább lámpaláznak nevezném azt a furcsa valamit, amitől a hegymászó rosszul lát, itt-ott félrebeszél, elerőtlene- dik. Tudtam, hogyha az életem árán is, de megmászom a No- sakot. Az ember nem áldozhat annyit egy hegyért, mint a- mennyft én áldoztam, anélkül, hogy azért valamit ne kapjon. Marceláért; azért a napi 20 dollárért, amit fizetnem kellett, hogy mászhatok; a fiamért, Mi- chalért, aki Olomoucban a nagymamánál vár rám, és a- zért mert az Idő is sürget, hiszen két nap múlva várnak ránk a megrendelt serpák, indulunk lefelé; ezért és ezért, ismételtein dühösen, minden felfelé megtett lépésemnek megvolt a maga „azértja“. És így értem fel augusztus 18-án. Z bySek már várt rám fenn a csúcson, és ott a 7400 méteres magasságban értettem meg, miért tartják ha- zárdjátékosnak azt, aki egyedül akar nekivágni a csúcsnak. Nem ölelkeztünk össze, holtfáradtak voltunk mindketten. Talán másfél órát töltöttünk a számomra a világ tetejét jelentő csúcson, aztán egy szikla alá rejtetem néhány szem bonbónt, a fiam zsebkendőjét és megindultunk lefelé. Mással sajnos nem tudtam „kedveskedni“ a meghódított No- saknak. Zácsek Erzsébet Névnapok Nejemet felszólította az egyik munka társnője, hogy fedezze az Éva-napi ün népségek költségének a felét — mivel ketten vannak Évák az üzemben. Fele ségem áj munkaerő, nem ismert még a munkahelyén a „dörgést", így szó nélkül bólintott. Amikor otthon elme sélte az esetet, felháborodtam. Nem azon hogy előre nem látott kiadások várnak ránk, azon sem, hogy a munkatársak ünnepelni akarnak, hanem a módszeren. A névnapuk dátu mához közelgő nők már két-három héttel a nevezett nap előtt felkészülnek Bejelentik magukat a fodrásznál, egy re nagyobb szereplési vágy keríti őket hatalmába, a megszokottnál többet és kihívóbban beszélnek magukról, az esemény előtt egy nappal tortát, kü lönféle süteményeket sütnek, bort, pá Unkát, pezsgőt vásárolnak, szendvicse két készítenek... A „nagy napon“ haj nalban korábban kelnek, hamarább ér keznek a munkahelyükre, és még azt is meghívják egy pohárkára, akt nem tulajdonít nagyobb jelentőséget a napnak, nem akarja felköszönteni az ünnepeltet. Munkaidő után aztán iszogatnak, kedveskednek, nagy tetszéssel átveszik kollégáiktól az ajándékot, és n boldogság mámorával ülnek fel az itolsó, hazafelé robogó járatra. Nem akarok ünneprontó lenni. Ünnepeljük a név- és születésnapokat — de tartsunk mértéket. És a módszer! Egyszerűen felszólítanak valakit, hogy szálljon be két-három vagy’ négyszáz koronával a „csinadrat- tába“, mert így szokás. Persze, a lényeg később derül ki: fe leségem munkahelyén rossz a kollek tíva. Álnagyvonalúság, nagyképűség körtönfalazás az egész ünnepélyeske iés. Nem is névnapot 'ülnek, hanem o sznobizmus ki tudja hányadik születés napját éljenzik. Gyermekáldás J. negyvenöt éves korában talált élettársra. Felesége jómodorú, szerény, csendes asszonyka, aki alig jár túl a harmincon. Rövidesen megszületett az első, majd a második gyermek. A munkatársak összesúgtak J. háta mögött. „Két gyerek, és fél lábbal már a sírban." J. neje rövidesen újra teherbe esett, az asszonykának megint göm- bölyödött a hasa. Megindult a pletyka- lavina. A kollégák gúnyolódása akkor tetőzött, amikor negyedszer is áldott állapotban látták az asszonyt. „Ez már mégis csak sok. Hány gyereket akarnak ezek öregségükre? Mit gondolnak, örökké fognak élni, hogy mind a négyet felnevelhessék?!“ Kinevették, kigúnyolták az apát és a háromgyermekes anyát. Egyszer beszélgetés közben az egyik fiatalasszony a negyven felé járó anya címére ezt mondta: „Fogamzásgátló szereket használhatna, vagy elvetethetné a gyereket, ha már nem tudnak ,vigyázni'.* A hatodik hónapban járó asszonyka elsírta magát Bizonyára eszébe jutott, hogy pár évvel ezelőtt a férjével öt gyermekről álmodtak. És a gyerekeket annak ellenére is szeretné a világra hozni, hogy már nem a legfiatalabb, és az előző három szülés sem volt könnyű. —er—
