Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-01-10 / 2. szám

4 OM 6TV€*»«CTT€« I <* is Dr DINA STERBOVÄ matematikát tanít az olomouci Palack# Egyetemen, Harminchét éves, és ő az első csehszlovák nő. aki 7400 méteres magasságból a Hindukns-hegység második legmagasabb csúcsáról, a Nosak tetejéről nézhette a „világot“ 1977. augusztus 18-án. t övidre nyírt sportos R frizura, fürge, rugal­mas mozdulatok, e- gyenes tekintet és végtelen szerénység Jellemzi. Találkozá­sunk előtt már tudtam róla, hogy a hindukusi vállalkozást a saját zsebéből fizette, egye­dül intézett el minden szüksé­ges Iratot, vízumot, engedélyt. Tudom róla, hogy családján és legközelebbi munkatársain (kí­vül úgyszólván senkire sem támaszkodhatott, mert senki sem hitt benne. Szakmai ta­pasztalatok? Megmászta a Ma- gas-Tátra, a Sumava és a Kau­kázus néhány csúcsát. Ezenkí­vül csak barátai és a külföl­di hegymászóik könyvben meg­írt tapasztalatait böngészte. — Marcela Malzochovával, a barátnőmmel vágtunk neki a nehéz útnak. Kevesen tudtak úticélunkról, és azok is vegyes érzésekkel búcsúztattak ben­nünket. A hátunk mögött ösz- szesúgtak: „Olyan messzire és olyan magasra? De minek? És ráadásul két női Hát normáli­sak ezekl“ Milyen egy hegymászó úti­poggyásza? — Egyenként 50—55 kg-os „batyut“ cipeltünk a hátunkon, ezenkívül volt egy közös ké­zipoggyászunk, amelyben a há­lózsákot, a sátrakat és külön­leges öltözékünket csomagol­tuk. (Megjegyzem ezt a külön­leges, pehellyel bélelt öltözé­ket Marcela Javaslata alapján Dina sajátkezüleg varrta meg. Tehát az útibatyu: mindenek­előtt konzervek és tartósított élelmiszerek: Malcao-por, leve­sek, húskonzervek, szőlőcukor, rengeteg csokoládé, citrom, sa­vanyúság és száraz sajt. Dina kibontja a hálózsákot: talán fél kiló sincs. A duplafenekü sátor sem nehéz, pedig egy 80—90 kilométeres sebességgel száguldó orkánt is ki kell bír­nia. A sátor speciális, macska­nyakú, bebújós. A villámzáras hálózsák olyan magasságban, mint ahol Dina Járt, nem hasz­nálható: az ember keze meg- gémberedik, nem tudja le és felhúzni a zipzárat. Különben is az Ilyen sátorban mindösz- sze 8—10 fokkal magasabb a hőmérséklet, mint a kinti, ami gyakorlatilag azt Jelenti, hogy a sátorban is jéggé fagy a tea, ha nem tüzelnek alatta. Megnéztem a perion hegy­mászóköteleket is. Az út története dióhéjban: — öt napig tartott, míg vo­naton átutaztunk a Szovjetu­nión és elértük az Afganisztán határát képező Amu Darját. Ez az öt nap igazán idillikus volt: a vonatban Marcelával fuvoláz- ni tanultunk ... Az afgán határtól autóbusszal folytattuk utunkat Kabulba, a- hol még néhány formalitást kellett elintéznünk. És itt tör­tént a ba], Marcela, aki mere­dek, Jeges falakon is teljes biztonsággal mászik fel, egy lépcsőn a lábát törte. Kórház­ba került. Olyan könnytengert még a kórház nem látott, mint amilyennel ml elárasztottuk. Marcela helyzete kilátástalan volt. Leghamarább három hó­nap múlva próbálkozhat újra a hegymászással — mondták az orvosok. ina egész éjszaka nem D aludt, másnap aztán döntött: megpróbál e- gyediil feljutni a csúcsra. Az afgán törvények azonban csak csoportoknak en­gedélyezik azon csúcsok meg­közelítését, amelyek megmá­szása különösen kockázatos és veszélyes. Dina azonban nem hagyta magát. Minden nehéz ség ellenére úgy döntött, hogy megpróbálja, s ha kell, akár cselhez is folyamodik. És at­tól kezdve — vagy már Jóval előbb? — mellé szegődött a balszerencse. Az Afganotour — a Htndukus-hegyvidőket ellen­őrző Iroda a tavalyi évtől kezdve 20 dolláros napidíjat szedett a külföldi hegymászók­tól. Ez eddig nem volt, így hát egyetlen hegymászó, Dina sem számolt vele. A nehézség már- -már áthidalhatatlannak bizo­nyult, amikor sok huzavona u- tán hazánk afganisztáni képvi­seleti irodája csaknem teljes e- gészében kifizette Dina rész­vételi diját. Megoldódott a másik problé­ma Is. Lengyel hegymászó ex­pedíció érkezett Kabulba Andr­zej Zawada vezetésével. Jót mulattak Dina helyeztén, és szinte természetesnek vették, hogy segítenek rajta. Zawada a Dina Störbová névvel bőví­tette ki a lengyel expedíció résztvevőinek névsorát. — Július 27-én elbúcsúztam Marcelától és lengyel barátaim­mal Fajzabádba repültem. Rám ragadt a „bajkeverő“ név .. Itt megint én voltam az, aki „kilógott“ a sorból. A serpákat, a teherhordókat ugyanis csak úgy volt gazdaságos alkalmaz­ni, ha azok legalább három hegymászó poggyászát cipelték. Várnom kellett, míg valame­lyik csoportból ketten maradd nak. Két napon belül így gyűlt össze egy nemzetközi csoport, amelyet egy lengyel, egy Jugo­szláv és Jómagam alkottunk. Négyezernégyszáz méter ma­gasságban volt az alaptábor. Innen a Nosak, álmaim álma, kb. olyan magasan van, mint a Lomnici csúcs a tengerszíne felett. Az alaptábor olyan volt, mint egy vidám kemping; oszt­rák, spanyol, francia, Jugo­szláv és lengyel hegymászók sátrai tarkállottak egymás mel­lett, csupa férfi, személyem va­lamennyiüknél kérdőjelet válL tott kí. Hegymászó szemmel nézve egy nő kényelmetlenné tudja tenni a hegymászók a­©eetífíeírett csecs múgy is nagyon nehéz helyze- fiai“ a kimerültségtől sírtak feljutott a 6800 méter maga: tét. (Később lent Kabulban a volna, ha nem szégyellték vol Ságban fekvő harmadik tábo francia expedíció vezetője tré- na magukat egy nő előtt.) ba, hátán cipelve a legszüksí fásán megjegyezte, hogy az „ő öt napig tartott míg Dina gesebb tárgyakat: a hegymász csáklyát, a macskakörmös hegy­mászó karokat, két sátrat, há­lózsákot, meleg gyapjúszvettert, egy pár tartalék hegymászó ci­pőt és sok-sok harapnivalót, hiszen a nagy teljesítmény ren­geteg kalóriát felőröl. — Milyen volt az idő 6800 méteres magasságban? — Nappal 25 fokos hőség, éj­szaka 20 fokos fagy. Ez a hő­mérsékletingadozás volt a leg­szörnyűbb. Különben a táj nem volt túlságosan lenyűgöző, jég és hó mindenütt, a levegő rit­ka. Dina két lengyel hegymászó­val vágott neki az utolsó 200 méteres Jeges, tükörsima fal­nak. Nem sikerült, visszatér­tek az 1. számú táborba. Nem adta meg magát, tudta, hogy gyakorolt hegymászókkal is megtörténik, hogy csak har­madszori, negyedszeri próbál­kozás után érnek fel a csúcs­ra. — „Dina, ha a hegyi beteg­ség hatalmába kerít, akkor a csúcs „szaladni“ fog előled, mindig a fejed felett lesz, gú­nyolódni fog veled, és soha­sem lesz a tiéd,“ ezt mondta nekem egyszer egy magyar hegymászó, Orbán Pál, akivel Arno Puékáé társaságában ta­lálkoztam. Egyszer aztán a len­gyel Tátrában átéltem ezt a lázálmos „betegséget“, és nem­hogy én, de két társam —, a- kik kénytelenek voltak velem visszatérni a menedékházba —, sem értek fel a csúcsra. És a- milyen peches vagyok, a Hin- dukusban is megkaptam ezt a „betegséget“. Tulajdonképpen a harmadszori próbálkozást, a- mely sikeres volt, is lázasan hajtottam végre. Lázasan, ha­bár én inkább lámpaláznak ne­vezném azt a furcsa valamit, amitől a hegymászó rosszul lát, itt-ott félrebeszél, elerőtlene- dik. Tudtam, hogyha az életem árán is, de megmászom a No- sakot. Az ember nem áldozhat annyit egy hegyért, mint a- mennyft én áldoztam, anélkül, hogy azért valamit ne kapjon. Marceláért; azért a napi 20 dollárért, amit fizetnem kellett, hogy mászhatok; a fiamért, Mi- chalért, aki Olomoucban a nagymamánál vár rám, és a- zért mert az Idő is sürget, hi­szen két nap múlva várnak ránk a megrendelt serpák, in­dulunk lefelé; ezért és ezért, ismételtein dühösen, minden fel­felé megtett lépésemnek meg­volt a maga „azértja“. És így értem fel augusztus 18-án. Z bySek már várt rám fenn a csúcson, és ott a 7400 méteres ma­gasságban értettem meg, miért tartják ha- zárdjátékosnak azt, aki egyedül akar nekivágni a csúcsnak. Nem ölelkeztünk össze, holtfáradtak voltunk mindketten. Talán másfél órát töltöttünk a számomra a világ tetejét jelentő csúcson, aztán egy szikla alá rejtetem néhány szem bonbónt, a fiam zsebken­dőjét és megindultunk lefelé. Mással sajnos nem tudtam „ked­veskedni“ a meghódított No- saknak. Zácsek Erzsébet Névnapok Nejemet felszólította az egyik munka társnője, hogy fedezze az Éva-napi ün népségek költségének a felét — mivel ketten vannak Évák az üzemben. Fele ségem áj munkaerő, nem ismert még a munkahelyén a „dörgést", így szó nélkül bólintott. Amikor otthon elme sélte az esetet, felháborodtam. Nem azon hogy előre nem látott kiadá­sok várnak ránk, azon sem, hogy a munkatársak ünnepelni akarnak, ha­nem a módszeren. A névnapuk dátu mához közelgő nők már két-három hét­tel a nevezett nap előtt felkészülnek Bejelentik magukat a fodrásznál, egy re nagyobb szereplési vágy keríti őket hatalmába, a megszokottnál többet és kihívóbban beszélnek magukról, az esemény előtt egy nappal tortát, kü lönféle süteményeket sütnek, bort, pá Unkát, pezsgőt vásárolnak, szendvicse két készítenek... A „nagy napon“ haj nalban korábban kelnek, hamarább ér keznek a munkahelyükre, és még azt is meghívják egy pohárkára, akt nem tu­lajdonít nagyobb jelentőséget a nap­nak, nem akarja felköszönteni az ün­nepeltet. Munkaidő után aztán iszo­gatnak, kedveskednek, nagy tetszéssel átveszik kollégáiktól az ajándékot, és n boldogság mámorával ülnek fel az itolsó, hazafelé robogó járatra. Nem akarok ünneprontó lenni. Ün­nepeljük a név- és születésnapokat — de tartsunk mértéket. És a módszer! Egyszerűen felszólíta­nak valakit, hogy szálljon be két-három vagy’ négyszáz koronával a „csinadrat- tába“, mert így szokás. Persze, a lényeg később derül ki: fe leségem munkahelyén rossz a kollek tíva. Álnagyvonalúság, nagyképűség körtönfalazás az egész ünnepélyeske iés. Nem is névnapot 'ülnek, hanem o sznobizmus ki tudja hányadik születés napját éljenzik. Gyermekáldás J. negyvenöt éves korában talált élettársra. Felesége jómodorú, sze­rény, csendes asszonyka, aki alig jár túl a harmincon. Rövidesen megszüle­tett az első, majd a második gyermek. A munkatársak összesúgtak J. háta mö­gött. „Két gyerek, és fél lábbal már a sírban." J. neje rövidesen újra teherbe esett, az asszonykának megint göm- bölyödött a hasa. Megindult a pletyka- lavina. A kollégák gúnyolódása akkor tetőzött, amikor negyedszer is áldott állapotban látták az asszonyt. „Ez már mégis csak sok. Hány gyereket akar­nak ezek öregségükre? Mit gondol­nak, örökké fognak élni, hogy mind a négyet felnevelhessék?!“ Kinevették, kigúnyolták az apát és a háromgyer­mekes anyát. Egyszer beszélgetés köz­ben az egyik fiatalasszony a negyven felé járó anya címére ezt mondta: „Fogamzásgátló szereket használhatna, vagy elvetethetné a gyereket, ha már nem tudnak ,vigyázni'.* A hatodik hó­napban járó asszonyka elsírta magát Bizonyára eszébe jutott, hogy pár év­vel ezelőtt a férjével öt gyermekről ál­modtak. És a gyerekeket annak ellené­re is szeretné a világra hozni, hogy már nem a legfiatalabb, és az előző három szülés sem volt könnyű. —er—

Next

/
Oldalképek
Tartalom