Új Ifjúság, 1977. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1977-12-20 / 51-52. szám

15

Nagypapa vagyok már. Sok fenyőt láttam életemben. Most mégis eszembe Jutott egy karácsony, ahogy fenyőjátékalről gügyögő ktsunokámat figyeltem.

Hat-hét éves lehettem akkor. Magasnövésű gyerek voltam, ezért Jóval Idősebbnek látszottam. A barátaim Irigyelték érte, én azonban egyáltalán nem örültem neki.

— re már nagy fiú vagy — mondta édesanyám, s rámbízta, hogy ringassam a kistestvéremet.

— Ekkora gyerek és még a porban Játszik — Jegyezte meg szemrehányóan apám, s a kertbe küldött krumplit kapálni.

Képes voltam órák hosszat el- Játszadoznl a homokban, s közben azt képzeltem, hogy öntözöm, kapálom, feltöltöm a krumplit — ezt sohasem untam meg. De ha csak egy kicsit is dolgoznom kellett, rögtön megfájdult a hátam S csak akkor szűnt meg, ha előkerült egy nagy bütykös krumpli. Négy pálcikát szúrtam belé, s lám máris lóvá változott. Aztán egy másik krumpliból, egy kisebből, olyan csikót csináltam, amelyik nyerített, száguldozott, meghökölt, dobogott a lábával és viháncolt a puha földön mindaddig, amíg anyám haza nem hívott.

Egyszer egy télen a kályhánál üldögéltem, s azt képzeltem, hogy gőzhajó vagyok; sípoltam, oda- -vlssza „úszkáltam“ a forró, szárítani szétszórt kölesen. Semmi sem élvezetesebb a kályhán lévő kölesnél, hacsak nem a lenmag mert az nagyszerűen sima és csú szós Bele lehet temetkezni nya kig, az ingedbe is beszórhatod megszedhetsz vele egy egész ru haujjat vagy egyszerűen csak e gyik kezedből a másikba csorgat hatod.

—- MIkolba, gyere csak Idei — szólított édesanyám.

„Megint ringathatom Nyurkátl" — gondoltam, s mogorva nézés sei kászálódtam te a kályháról.

A mama megsimogatta a fejem.

s ettől földre szóródott hajamból a köles. „No, mindjárt lesz nekem JaJl“ — gondoltam. De a mama egyáltalán nem figyelt a kölesre.

— Vendégségbe megyünk ma, kisfiam.

Nincs csizmám — válaszoltarn.

— Apádét veszed fel, majd feltekerem a kapcákat a lábadra ...

— A-pám cslzmá-Játl A-pám cslzmá-Játl — énekeltem, és egy- lábon körülugráltam a szobát.

Fényes szárú csizmája volt a- pámnak, s az elején szinte tiszta új toltok ékeskedtek. Még soha, egyetlen egyszer sem vettem fel, ha az utcára mentem, mindig anyám papucsclpöibe bújtam.

— Most rögtön menjünkl — kérleltem. Hadd lásson Vaszillj és SzergeJ is apám csizmájában.

— Nem — válaszolta édesanyám —, este megyünk. Most inkább arra figyelj, amit mondok: Kilina nénédhez megyünk fenyőünnepre. Csak szégyent ne hozz rámi

— Hogy-hogy „ne hozzak szégyent“?

— A néni gazdag, mi pedig szegények vagyunk. Nekik boltjuk van, apád viszont egész nyáron a hátát görnyeszti, béreskedik. Te vaj nélkül eszed a krumplit, náluk minden nap hús van. De ne higgye a néni, hogy ml a kegyét keressük. Jóllehet szegények va gyünk, mégsem hajtunk fejet a gazdagok előtt. Nem nagyon értettem, miről is beszél anyám, de azért figyelmesen hallgattam.

— Ha valamilyen finom falatot tesznek az asztalra, ne ess neki úgy, mint aki már három napja nem evett. A néni kínálgatnl fog: „Vegyél húst, Mikolka“, erre azt válaszold: „Köszönöm, nénikém, nem vagyok éhes“. Azt fogja majd mondani: „Vegyél, ne szégyelld magadl“ —, mire te ismét így szólsz: „Nem szégyellem magam, csak egyszerűen nem kívánom“. S csak akkor egyél, ha 6 maga tesz

egy darabot. De ne siessi... És ne edd meg mind, hagyj egy kicsit a tányérodon.

— Ml az, hogy ,,kicsit"? — kérdeztem, — Mégis mennyit?

— Na „mennyit, mennyit“! — haragudott meg anyám. Csak éppen egy gyűszünyit.

— És ha borscs lesz?

— jaj, de kis buta vagyl Abból egy kanálkára valót.

„Ühüm“ •— gondoltam —, a húsból egy gyűszünyit, a borscs- ból meg egy kanálnyit.“

— Amikor megettél mindent, a- nrit eléd tettek, a néni ezt fog- )d monnani: „Vegyél még egy darabkát!“, te nehogy vegyél — csak válaszold ezt; „Köszönöm, nénikém, de nem bírnék többet enni semmiképp.“ Még pirogot Is adnak majd, vagy valami más süteményt, csak nézd szépen, de ne vegyél — várj, amíg kínálnak. Megeszel egyet — és többet nem kérsz. Kibírod mindezt?

Nekem még a nyálam Is kicsordult a hús és a pirog puszta em legetésére, de beleegyeztem.

— Kibírom — mondtam. A pirogból Is hagytak egy gyűszünyit?

Édesanyám elmosolyodott:

— Azt mind megeheted.

— Édesapám nem jön vendégségbe?

— Nem, nem jön — mondta a mama.

— Miért nem jön? Ö nem akar pirogot?

— Akar vagy nem akar, ez nem tartozik rád. A néni és a férje — boltosok. Becsapják az embereket. A te apád becsületes. Tavaly, a nép előtt fosztogatóknak nevezte őket, hát most nem akar vendégségbe menni az így meg- gazdagodottaikhoz. Ö nem azok közül való, aki egykönnyen fejet hajt. Nem mennék én sem, de űz a szegénység. Hamarosan elfogy a lisztünk, — s ugyan honnan vegyek? Csak Kullnéktól lehet. Pedig azt mondja apád, ne menjek ma, mert bezártak már, s úgysem adnak semmit.

„No Jő — gondoltam magamban —, s én vajon mit vennék, fel, ha apám nem maradt volna otthon?“

Megvártuk az estét. Anyám lenvászonnal Csavarta Be a lábam, és felhúzta rá a csizmát.

— Nem mindenki jár ám ilyen csizmákban! — mondtam büszkén, s komolyan lépkedve keresztül- -kasul bejártam az egész szobát, közben oda-odapillantottam a díványon heverő apámra.

— Igen, nem mindenki — felelt alig hallhatóan, s arccal a fal felé fordult.

— Petrik megpukkad az irigységtől, ha meglát ebben a csizmában. ök a gazdagok, s ml ennek ellenére csizmában Járunk.

Apám hallgatott, anyám pedig szánakozva nézett rám, majd kézen fogott, megcsókolt és így szólt:

— Menjünk, menjünk, mert máris későn van.

Bekötötte fejem egy nagykendövei és elindultunk.

A szomszéd Vaszillj meglátott a csizmákban, s irigykedve nevetni kezdett:

— Micsoda madárljesztöl Ugyan miért bújtál két csizmába? Egybe Is nyugodtan belemászhattál volna!

Ránéztem, de ugyanakkor meghallottam csizmáim csikorgását a havon.

— Madárijpsztől — kiáltja Vaszillj. — Az apja csizmájába bújtl He-he-hel

Én teljes lelkinyugalommal pillantottam rá, s ezt mondtam:

— Hallgasd csakl Ropp-roppI... HallgasdI... Ropp-roppI

Abbahagyta a nevetést, és csendben velem kezdte ismételgetni

— Ropp-ropp .., ropp ...

Pedig csak a hó ropogott a

csizmám alatt. Az ostoba Vaszillj egyre csak bámult utánunk, amíg be nem fordultunk a mamával egy másik utcába.

Alig léptünk be a nénémékhez, mindnyájan a csizmámra meredlek. A néném pedig — sovány, fekete, gonoszszemű asszony — rámnézett, megcsóválta a fejét, s így szólt:

— Ö, te szerencsétlen!

— Ilyen szerencsétlen vagyok

én — nevettem —, ilyen cstkor- gós csizmás — szerencsétlen 1

— Menj, Játssz Petrlkkel! Menj! — mondta gyorsan anyám, s a másik szoba ajtaja felé lökött.

Ott állt a szoba közepén a fenyőfa!

Petrik odajött hozzám, megmérte melyikünk a magasabb, aztán ellépett tőlem, s ajkbiggyesztve így szólt:

— Na és aztán? Bár te vagy a magasabb, de én vagyok a kövérebb!

Elnevettem magam;

— Igen, de ha akarod, két hét alatt meghízhatok. Ott van példának a Flllp molnár ártánya. Teljesen sovány volt, de úgy teletömték két hét alatt krumplival, hogy még nálad is kövérebb lett. Csak több krumplit kell enni és kész.

Petrik erre nem tudott mit mon dani, odament a fenyőhöz és a játékokat kezdte nézegetni. A tán arany és ezüst diók, mézeskalács loVak, medvék és nyulak voltak. S a gyertyákl Vörösek, sárgák, kékek, zöldek! És mind ég, hogy szinte káprázik az ember szeme a fényüktől.

Petrik rámnézett és megkérdez te:

— Szép fa?

— Nekünk szebb van otthon.

— Nektek? Fenyőfa? — kérdezett vissza, s olyan undorítóan nevetett, hogy a legszívesebben odacsaptam volna neki egyet.

De a mama a lelkemre kötötte, hogy legyek udvarias

— Ekkora könyvel vett nekem az édesapáml — A kezemmel mu tattam mekkora könyvünk van.— Csak látnád, milyen fenyőfa van abba rajzóival Egy hajó függ rajta! Nektek ho! a hajótok? No, mutasd csak meg, hol a hajó?

Petrik eltorzult, s a fogai közt ezt mormolta:

— Könyvet azt vesznek, de közben krumplival tömik magukat.

Most már mérges lettem és ezt mondtam:

— Bár szegények vagyunk, de nem hajtunk fejet a gazdagok e- lőtt. Ha akarunk — könyvet veszünk, ha akarunk —- krumplit e- szünk. Azt csinálunk, amit aka- runkl — és kiöltöttem rá a nyelvem.

Ö Is rám öltötte. Már éppen ü- tésre emeltem az öklöm, amikor az ebédlőből a néni hívott;

— Gyertek vacsoráznii

Engem Petrik mellé ültettek, a

mamát pedig az asztal másik végébe.

Az asztalnál ülve eszembe Jutott; „A borsosból egy kanálnyit, a húsból egy gyűszűnyit, de a süteményt megehetem.“ A konyhából e közben olyan illatok áradták, hogy szinte megfordult velem a világ.

S ekkor váratlanul borscs helyett metélt levest hoztak. Nézek a mamára, de nem tudom, hagyjak vagy ne hagyjak. Hisz a metéltről egy szóval sem beszéltünk. Ha itt ülne mellbUsm, megkérdezném, de így igen kellemetlen.

— Merjek még, Mikolka? — mondja a néni.

— Köszönöm — fele’lem —, már eleget ettem.

Aztán malacpecsenyét hoztak. Egy kicsit ettem csak, ahogy a mama meghagyta. Petrik meg úgy falt, mint aki három napja nem evett.

— Ne szégyelld magad, Mikolka, vegyél mégI — kfnálgat a néni.

— Köszönöm, nem vagyok éhes.

Közben pedig csak úgy csorog

a nyálam.

A mama rám néz, mosolyog.

Végül hozták a pirogot. Soha 1- lyet nem láttam még: édes, lekváros. Szinte elolvad az ember szájában. Észre sem vettem, hogyan ettem meg a magam darabját, s az asztalon még mindig egy fél tálra való volt.

— Vegyél pirogot, Mikolka, vegyél! — mondta a néni, de azért ő nem tenne.

A mama csak néz rám szomorúan.

„Nem hozok szégyent rá — gondoltam magamban.“

Így válaszolok:

— Köszönöm, nénikém. Nem kívánok többet.

— Csak vegyél még egy darabkát! Olyan ám, hogy szinte elolvad a szájbani

— Köszönöm, végképp nem bírok többet.

A néni a többi vendéghez fordult. de én le sem tudtam venni a pirogról a szemem. Petrik már a negyedik darabot tünteti el. Úgy csámcsog, akár egy kismalac. Hogy ne essek kísértésbe, az asztal alá plllantgattam, ahol a macska dorombolt. A macskára nézek, de közben képtelen vagyok elfeledni a pirogot. A macska mancsocskáit a térdemre tette s úgy nyávog, mintha ő Is pirogot kérne. Újból az asztalra néztem. Csak ennék már meg minél hamarabbi És oly közel hoz- záml „Hisz a néni ajánlotta, hogy vegyek még — gondoltam. Ha egyszer ö maga kínálta, miért ne vegyek? Hogy a mama se haragudhasson meg, az egyik telét megeszem, a másikat meg a tányéron hagyom.“

Anyám ez idő alatt éppen a szomszédjához fordult, s olyan elragadtatással beszélt valamiről, hogy nem figyelt rám.

„Veszek egyet“ — határoztam el, s a pirog felé nyújtottam kezem. Abban a pillanatban a mama rámnézett. A szívverésem is elállt. De a kinyújtott kezet nem húzhattam vissza már észrevétlenül. Rögtön elment az étvágyam. E percben odaadtam volna érte mindent — pirogot, malacsültet, fenyőfát — csak a kezem a térdemen, s ne a pirog felett lett volna.

Szégyent vallottam! Megszégyenítettem a mamát!

Most értettem meg ml is az a szégyen. De mit tehettem? Húzzam vissza a kezem, hogy még nagyobb szégyent vallják?

A néni is rámpillantott, gúnyosan elmosolyodott, majd mézesmázos hangon így szólt:

— Lám, te egyszerűen csak félsz, én meg még azt hittem, hogy tényleg nem vagy éhes. Vegyél, vegyél, ne félj — s megvetően nézett a mamára.

Anyám elvörösödött, s lesütötte a szemét.

Akkor ezt mondtam:

— Nem nekem kell. Ezt a fajta pirogot nem is szeretem. A macskának akartam adni, hisz olyan éhes. Odaadhatom a macskának, nénikém?

A néni arca rögtön megváltozott, lehervadt róla a mosoly.

— 0, te ostoba! — mondta mérgesen. — Talán édességgel élnek a macskák?

— A mienk megeszi — feleltem.

— Odaadhatom?

A mama felvidult:

— Mikolka — mondta szemrehányóan —, hát szabad ilyen pirogot a macskának dobni?

Az asztalnál ülök elhallgattak, a néni a dühtől szinte falfehérré vált. S akkor Petrik kezét kinyújtva letört egy darabka pirogot, odaadta a macskának, az pedig enni kezdte.

— Eszll — kiáltott fel Petrik!

— Nézzétek csak, a macska megeszi az écíességet.

— Nálunk még a kismacskák is azzal élnek — mondom lenézően. — Még a csontocskákat Is belekvározom neki, nehogy megfulladjanak.

Az Igazság az, hogy még lekvárunk se volt soha.

Ennek ellenére minden asztalnál ülő elhitte, hogy valóban é- dességgel etetem a macskákat A- nyámra néztem. Szomorú, de egyben gyengéd tekintettel pillantott rám. S hirtelen kibuggyantak a könnyet...

Hazafelé készülődvén a pitvarban voltunk már, mikor meghallottam. amint a néni ezt mondja:

— Éppen olyan haramia lesz, mint az apja. Nem fogja elkerülni a börtönt.

Otthon megkérdeztem az édesapámat;

— Igaz, hogy börtönbe zárják azt, aki a macskát édes piroggal eteti?

— Ugyan miért? — nevetett fel apám.

Miután a mama elmesélt mindent, apám kézen fogott, a mellére vont és csókolgatni kezdett:

— Derék ember vagy, fiami Ne váltsd fel a büszkeséged egy é- des pirogra. Légy türelemmel — lesz még ünnep a ml utcánkban is. Ford.: Ibolyáné Cs. Jolán