Új Ifjúság, 1977. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1977-12-20 / 51-52. szám

8 KOVÁCS LAJOS operaénekes „Gyermekkoromban, mint sok más gyerek, én is Verne köny­veket olvastam. S a falusi pa­rasztportáról ezeken keresztül nézve a világot sok minden akartam lenni: utazó, kalóz, , űrhajós... De ezek az élmé­nyek csak pillanatokig marad­tak meg bennem. A gazdálko­dás, a föld, az állatok, az apámhoz való ragaszkodás és rajta keresztül a paraszti mun­ka keserve mégis minden re­gényesen hiú foglalkozásnál közelebb került hozzám. De később, ahogy a fülekl gimná­ziumba kerültem és az ott ,nü- ködő népi táncegyüttesben tán­coltam — magam sem tudom hogyan és miért —, megkapott a színpad, a nézők varázsa. Azt hiszem, akkor döntöttem el — persze még akkor is gyerek­fejjel —, hogy színész — és mivel mély, basszus hangom volt — operaénekes leszek. Ösztönszerü volt inkább ez a vágyódás, mint tudatos. Az ál­modozás, szépsége és a kezdet­leges sikerek apró, pillanatnyi öröme adta meg ehhez az ősz tOnösséghez az első Impulzuso­kat, ez táplált később Is, ami­kor Bratlslavába kerültem a Komenskjt Egyetemre és ami­kor a diákévek alatt megalakí­tottuk az Ifjú Szíveket. Itt az ösztönszerűséget már felvál­totta a tudatosság. Biztattak az együttesben a kollégáim, barátaim, karmestereim, hogy jelentkezzek valamelyik opera- társulathoz. A katonaévek alatt, a Katonai Művészegyüttesnél j eltöltött évek Is bebizonyítot­ták: a színházat, az éneklést kell választanom. Egyéniségem­nek ez felel meg a legjobban. Nem a tanítás, újságírás — mert ezeket is műveltem hosz- szabb, rövidebb Ideig. Az olo- mouci operához jelentkeztem. Fölvettek. És ha most vissza­gondolok a gyermekkori szín­ház utáni vágyódásomra, azt kell mondanom: a gyermekkori álmodozás beteljesült. Az ál­mokat, a vágyódást a kitartó, nehéz munka valóságra vál­totta. Nem kergettem Illúzió­kat, hanem terveket szőttem. Gyermekálmok... fin majd egy Gagarin leszek; én mozdonyvezető; én Winnet- tou; én pedig rakétakutató ... Hös-ideálok. Aztán jön a véletlen, vagy egy törvényesség és fuccs a gyermekálmoknak, mert kitűnik, hogy belölünk jobb biológus, mint mozdonyvezető, jobb tanító mint Gagarin lesz. Ma már senkinek sem kell az életét áldozriia azért, hogy hős legyen. Még hősnek sem kell ' lennie ahhoz, hogy lelkiismerete sze­rint cselekedjék. Ez nagyon jó. Az viszont már kevésbé, hogy néha az ember nem tud vagy egyszerűen nem is akar a meggyőződése szerint uiselkedrii „Elvesziti" a lelkiismeretét. Életcélja mindenkinek van, de ha nem faggatom önmagam, hogy mi ennek a konkrét célnak a célja, vagyis, hogy mi az életem értelme, akkor előfordulhat. hogy egyre közönyösebb, közömbösebb leszek a nagy, majd a kis hétköznapi tettek iránt, közönyös leszek az életvitelemben is Riportalanyainkról ez szerencsére nem uiündható el. Nyug­talan, tennlvágyó fiatalokat kérdeztünk meg: teljesült-e a gyermekálmuk. SKERLEC ANNA ápolónő „Gyermekálmok? Az életem legszebb fejezete, amikor gond­talanul, szobába zárkózva be­járhattam a világot. Higgye el, talán gondolatban mindenütt jártam, de Ipolybalogon, ahová a férjem után kerültem — sohasem. Ápolónő akartam lenni mindig. Már kiskorom­ban elgondoltam, hogyan fo­gom gyógyítani a betegeket, hogyan leszek, mint nővér föl­öltözve, és arra fordítom min­den igyekezetemet, hogy segít­sek a betegen, kedvességgel. Jó munkámmal enyhítsek fáj­dalmán, Az az álmom, hogy ápolónő legyek, teljesült, a többi is úgy érzem sikerült — de erről talán a betegek tud­nának többet mondani. A be­teg gyerekek, mert egy körzeti orvos mellett a gyermekosztá­lyon dolgozom. Poprádról származom, város­ból. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd falura ke­rülök. Nekem természetes, szép, jó volt a városi élet. Nem nagyképűségből mondom, de irtóztam a falutól. Talán azért is, mert beteg nagy­mamámmal három évet töltöt­tem falun, Nálepkovon, és már akkor is alig vártam, hogy visszatérjek a városba. Mosi pedig már tizenhét éve élek itt, új környezetben, ma­gyar emberek lakta faluban. Azért mondom ezt, mert ami­kor Ide kerültem, egy szót sem tudtam magyarul. De al­kalmazkodni akartam, kellett a munkámhoz is, hogy meg­tanuljam az itt élő emberek nyelvét és egy fél év alatt már megértettem mindent, és elfo­gadhatóan válaszoltam is. Meg­szerettem az embereket, azt hiszem, ők Is engem. S most látom csak, hogy a véletlen helyzetek is tartogathatnak örömöt az ember számára, mert az az álom — hogy nővér le­gyek, betegekkel dolgozhassak — beteljesült, és amire egy­általán nem gondoltam, az is úgy alakult, hogy nem bántam meg. Nem cserélnék mással.“ KOPÓCS TIBOR grafikus ^ Gyerekkort emlék: a sarat da­gasztottam, formáltam a nedves földet. Apám azt kérdezte, mit csinálok. Nem tudom — válaszol­tam ás továbbra Is csak a sár foglalkoztatott. Apámat nem az bosszantotta, hogy a ruhám be­piszkítom, hanem Inkább az, hogy durcáskodom, dacból nem aka­rom elárulni a titkomat, a célo- mat. Pedig valóban nem tud­tam, hogy ml alakul ki a sárból, de talán már akkor éreztem, hogy a ,,formálás“, — tágabb értelem­ben a képzőművészet ■— lesz az, amiben majd a legjobban ki tu­dom magam fejezni. Azt hiszem teljesült a gyer­mekkori álmom. Küzdelmek árán, lépésről lépésre valósítom meg az elképzeléseimet, és így teljesül az életem. Közben számtalan­szor megégettem magam, üzleti nyelven szólva ráfizettem a be­fektetéseimre, de tanultam vala­mennyiből. A korombeli férfiak életcélja a megalapozott családi élet és a munkahelyi elismerés. Papucs, gő­zölgő ebéd, lllemtudó gyerekek. , 6n viszont olyan területen dol­gozom, ahová senki sem követ­het, amelynek törvényeit magam szabom meg. Ez ügy fest, mintha munkámban csak a saját véle­ményem lenne a mérvadó. Adok én a barátaim véleményére is, és a kritikusok bírálatai Is be­folyásolják munkámat. Termé­szetesen nem döntő mértékben, de befolyásolják. Négy éve dol­gozom a kőmáromt MATESZ-nél és mielőtt Ide jöttem volna, nem fordult meg a fejemben, hogy esetleg a színházban Is megvaló­síthatok valamit az elképzelé­seimből. Nagyon röviden: elége­dett vagyok mostani munkám­mal. ha bár ez nagyképűen hangzik. Inkább úgy mondanám, hogy lói érzem Itt magam a szín­házban. Vannak barátaim, és re­mélem Igazi barátok ts akadnak köztük. A gyermekálmok rendszerint végesek — nagyon konkrétak. Felnőtt korban már csak terve­ket szövöget az ember, sajnos, ébreOi ezért sok ember tervezge- téséből hiányzik a fantázia. Ter­mészetesen nekem Is vannak ter­veim, szeretném remélni, hogy nem csupán álmok. December 9-én volt Shakespeare Wlndsorl víg nők című vígjátékénak bemuta­tója, a díszleteket én terveztem. Nagy munka volt. A színház emblémáján Is dolgozom és bene­veztem a képzőművészeti szövet­ség Februári Győzelem 30. évfor­dulójára meghirdetett versenyé­be. . .“ Tervek — munka. Sárdagasz- tássa! kezdődött. KLZO ELEONÓRA családanya ,,Az életről nem voltak különö­sebb elképzeléseim, nem akartam és nem Is reméltem sokat. Anyám egyszerű asszony, sze­rény körülmények között nevel­kedtem, ráadásul nem Is tanul­tam valami kitünően. Ezért a ta­náraim sem foglalkoztak velem különösképpen. Tejipari szakisko­lát végeztem, de ha kérdeznék, hogy mtért éppen tejiparit, tga- zán nem tudnám. Lehet, hogy ép pen ott volt hely, lehet, hogy a- zért, mert ott tanult a barátnőm. Lényegtelen, mert csak később jöttem rá, hogy a boldogság a lelki nyugalom egy egészen más területen vár rám. Három gyermekem vau — Tí­mea, Jancsika és Annuska — és olyan boldogságnál, mint nálunk a karácsony vagy egy-egy szüle- tésnap, még álmodni sem lehet szebbet. Nekem a család a min­denem. A gyerekek és a férjem nyugalma. Nem tudnék örülni munkahelyt sikereknek, fizetése­melésnek, elismerésnek, ha ott­hon állandóan betegeskednének a gyerektől a munkahelyre. Az, kelni egy dalocskát és mindunta­lan figyelmeztetni, rendre utasit- gatnl kellene őket. Annuska ja­nuárban lesz két éves, utána ta­lán dolgozni megyek, még meglá­tom. Az alkalmazásban levő kis­gyerekes anyák állandóan retteg­nek, ml lesz a munkámmal, ha megbetegszik a gyerek? Azért a pár koronáért Igazán nem éri meg a hathónapos szülési szabad­ság' után visszatérni két-három gyerektől a munkahelyre. Az, hogy az anya otthon lehet a kis­gyermekek mellett, azt én, a ml államunk egyik legokosabb Intéz­kedésének tartom. Nem az volt az elképzelésem az életről, hogy hivatásos család­anya leszek, de meggyőződésem. hogy a gyerekeimnek sokkal töb­bet adhatok magamból, mint a tejüzemnek. A gyermekek nevelé­sébe fektetett Idő a legkamato- zóbb befektetés. Voltak az életemnek kisebb ö- römel ts, például amikor Érsek- újvárott ("Nővé Zámky) lakást kap­tunk az új lakótelepen. Az ízlé­sem szerint rendeztem be — sok kézimunkával. Tímea születésével kezdődött minden és míg a gyerekeimmel vagyok, egész biztosan a boldog- Ság is Velem marad.“ íTM.í. PETRICSKA a SZISZ JB érsekújvá ii (Nővé Zámky) elnöke Jó tanítóim voltak és én na­gyon tiszteltem őket, ezért én IS mindig tanítónak készültem. De nem így történt, foglalkoz­tam az iskolában és a faluban a fiatalokkal s így lettem szisz-elnök. Elmondhatom, hogy gyermek­kori elképzeléseim teljes mér­tékben megvalósultak, hiszen volt egy olyan elképzelésem, hogy taníthassak, igaz, hogy nem az iskolában, de a fiata­lokkal foglalkozom. Annak el­lenére, hogy nem tanítok, nem vagyok hűtlen a gyerekekhez, járásunkban 16 000 pionír dol­gozik a szervezetben. Vagyis: nem állok ugyan a katedrán, nem megyek a csöngetés után az osztályba, de így is a fia­talok nevelése a legfontosabb feladatom. Ehhez a feleségem­ben megérte társra találtam. Így képzeltem el a házasságo­mat is. CSENDES LÁSZLÓ színművész ,.Tudatosan sosem akartam szí­nész lenni. Gyermekkori álmaim­ban, gondolataimban, a színpad, a színészet sosem jelentkezett. Mégis, amit kamaszkoromban át­éltem szinte ösztönszerüen a szín­házhoz vezetett; a borbély csak akkor nyírt meg, ha szavaltam, énekeltem neki, saját szórakoz­tatásomra gitároztam, énekeltem akkor Is, ha nem hallotta seBkl. Tizennyolc - éves korombao^ .szíllP- városomban. Rimaszombatban IRlm. Sobota] beválasztottak egy színdarabba. És érettségi után — persze már jóval előtte Is — tor- ^ natanár akartam lenni. Tornata­nár, meg minden egyéb. Casano­va és vasgyári munkás . . . Végül mindegyikből csak egy keveset kóstoltam. De az álmodozást, a tervezgetést mégsem tartottam fö­löslegesnek. Mert általában min­dig csak olyanról álmodtam, csak olyat terveztem és tervezek ma Is, ami reális, amire erőt, képessé­get, bátorságot érzek. Személy szerint azt tartom: ahhoz, hogy az ember alkosson — és ez nem­csak a művészi munkára érvé­nyes — elkerülhetetlen egyfajta álmodozás, de a lehetetlenség ha­tárait megjárni már Illúzió ker- getés, naivitás és — fölösleges. Jó azért mindig a földön ma­radni. A földön, az emberek kö­zött maradni. Mert egy nagy ál­mom volt mindig: szeretek és sze­retnék az embereknek jót. tenni, munkámból kifolyólag jó alakítá­sokat nyújtani, becsületesen elját­szani minden szerepet. Minden szerepet, mondom, mert nincse­nek szerepálmaim. Amit nekem osztanak azt vállalom, azt sze­retném teljesen magamévá tenni. Tizenhat éve vagyok színész. Gyer­mekkoromban nem álmodoztam erről a pályáról, nem tudtam, hogy majd ezt fogom csinálni, de most nem tudnék már huzamo­san a színházon kívül dolgozni. Megtaláltam a magam helyét, ön­magam leghasznosabb oldalát. És az ember Ilyen korban, amikor már tizenhat évi munka áll mö­götte arról álmodozhat. arra vágvhat, hogy az emberek (né­zők) előtt az utcán nyugodt szív­vel mehessen el.“ Az oiiial anyagát NÉMETH István, ZACSEK Erzsébet és ZOLCZER János írták. A A képaláírások fentről le­felé: Kovács Lajos. Skerlec Anna', Emil Petricska, Kopócs Tibor, Klzo Anikó és Jancsika, Csendes László.

Next

/
Oldalképek
Tartalom