Új Ifjúság, 1976. július-december (25. évfolyam, 27-51. szám)
1976-10-12 / 41. szám
M ikor találkozott Tözsér Árpád nevével utoljára az Űj Ifjúság olvasója a lap oldalain? Régen! De miért? Mert nem tartozik a versontó költők közé, meg mi sem nagyon szaladtunk utána. Pedig majdhogynem úgy mondanám, ha hallgat, azért kellene vallatóra fogni, ha pedig beszél, azért. Évekkel ezelőtt itthagyta az Irodalmi Szemle szerkesztőségét és a fővárost, s elment Nyit- rára tanítani. Meg kellett volna kérdeznünk: miért és milyenek a tapasztalatai? De hát ezt lekéstük, hiszen időközben újra visszajött a fővárosba, belépett a Madách Lap- és Könyvkiadó fordítói részlegébe. Miért? Megnősült, gyerekei vannak. Megváltozott-e a véleménye a költői küldetésről, hiszen évekkel ezelőtt sokat töprengtünk ezen a kérdésen, és akkor kicsit a szokásostól eltérően nyilatkozott. Vajon mit tart a költő és a család a férfi és a nő, a költő és a gyermek kapcsolatáról? Vagy egy másik beszédtéma: nemcsak gyerekei vannak, de mint tudjuk, felesége ikreknek, két eleven, egészséges fiúgyermeknek adott életet. Mit jelent az, ikreket nevelni, hogy viseli el ezt. dolgozik-e ír-e, vagy csak a családjának él? Nem kell ezeken a kérdéseken sokat töprengnem, hiszen a város új lakónegyedében, a már Csallóközbe eső Alsó Dűlőben (Dőlné hony) kaptak lakást, s így akár sétaképpen is elbotorkálhatok hozzá a még épülő, poros, hepehupás lakótelepen keresztül. Persze, marad még egy másik kérdés is. Mikor is menjek hozzá, bejelentsem-e magamat, vagy csak találomra induljak, még ha nem is a legalkalmasabb pillanatban? Azt hiszem, ez lesz a legjobb. Mondjuk, szombaton este. Becsöngetek hát a második emeleti lakásba. — Ki az? — kérdi a felesége, aztán, hogy megmondom, kinyílik az ajtó. A lehető legrosszabbkor jöttem: — Tessékl Árpád mindjárt itt lesz. Ügy nyolcra biztos megjön. Csütörtökbe ment, az anyut vitte haza. Nem fűtenek még, aztán mindnyájan nyavalyásait vagyunk. Eljött egy kicsit segíteni a gyerekek körül... A gyerekek, Istvánka és Árpádka az állóka- kerítéssel elbarikádozott gyermekszobaajtóban állnak rajtuk melegítő, alatta harisnyanadrág, két vagy talán három ing. Nem csoda, hidegek a fűtőtestek... A lakás? Egyelőre még csak a legszükségesebb... szerény. Kép? Egy Oreszt Dubay- metszet. Közben megjön az apuka. Kezében poliszti- lén táblák. Zacskóban friss spenőtlevél. Kölcsönös üdvözlések, közben a spenótlevél kiszóródik a földre. — Á! Hát te?... Ülj vissza egy pillanatra, mindjárt... Akkor most? Előbb megetetjük a gyerekeket vagy inkább ülünk le beszélgetni? Istvánka és Árpádka közben kiszabadult az állőkakerítés mögül. Azt az örömetl — Leszedem ezeket a vackokat, mert mindjárt leverik. Még a szekrény tetejére is felmásznak — mondja Árpád. — Tudod mit, inkább etessünk, s tegyük le őket aludni. Be kell adni már az orvosságot is — vélekedik a felesége. — Van egy kis időd, megvárod, míg elintézzük a gyerekeket? — fordul felém Árpád. — De hogy addig se unatkozz, itt a szobám, nézegesd a könyveimet, talán találsz köztük valami érdekeset! Soha jobb alkalom — igaz, nem először turkálhatok közöttük. Bár itt már ez a szó nem egészen fejezi ki az alaphelyzetet. Míg a BajBESZÉLGETÉS TÖZSÉR ÁRPÁD KÖLTŐVEL KÖLTÉSZET, CSALÁD, TÁRSADALOM káli út sarkán lévő bérház tizedik emeletén állvány nélkül, halomra rakva, több sorban is álltak és düledeztek a könyvek, az új lakásban polcok sorakoznak. Igaz, kellene még legalább ennyi, hiszen a könyvek használata még most sem egészen zavartalan: két sorban egymás mögött elbújva-rejtve vannak a legizgalmasabb kiadványok is. Árpád és felesége a gyerekekkel van elfoglalva. Milyen is hát a költő könyvtára, mit gyűjt, gyűjt-e egyáltalán valamit? Versből majdnem mindent. Sok komoly és súlyos tanulmányt látok. Köztük több szlovák és cseh. Néhány egyforma, összeillő könyv is akad. Persze, nem méterekre terjedő sorozatok. A Milliók Könyvéből, a Modern Könyvtárból, a Bika-sorozatból van több. Inkább a szerénység az ami feltűnik. De természetesen az értékmérők, a súlyosak, mind megvannak: James Joyce, Ulyssese, Kassák Lajos: Egy ember élete; Agyagtáblák üzenete stb. Látom, ezeken kívül van néhány más közös könyvünk is. Ügy látszik, továbbra is kapja — amint én is kaptam, amíg a Madách alkalmazottja voltam — a kiadó könyveit. Ezek mellett egy-egv riportkönyv. Mozart életrajza és más effélék. A könyv érték s nem cserecikk. Már maga a meglepetés lehetősége is ígéret... Csak úgy találomra leveszek egy-egy kötetet. Az egyik a sógorának az ajándéka, valamikor az ötvenes évek elejéről való. Ex libris helyett a címoldalán a tulajdonos, az akkor még gyermek Tözsér Árpád neve. A betűk pontosan- gondoson kirajzolva. A későbbi szerzemények csak futtában aláírva, majd csak „Tözsér“, s azután valamikor az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején elmarad az aláírás. — Kezdetben minden könyvemet számon tartottam — mondja ezzel kapcsolatban a költő. Közben végeznek a gyerekekkel. Árpád leül a fotelba: — Tudod, mikor kiderült, hogy ikrek, azt gondoltam, mint általában az emberek, hogy legalább egy füst alatt elintézzük az egészet. De nem úgy van, hogy egy gyerek, egy gond két gyerek két gond, hanem... Az ikrek annyi munkát adnak, mint tíz nem-iker gyerek. Egyszerre kell mind a kettővel foglalkozni. Legalább tíz kezünknek kéne lenni, mindig igényt tartanak ránk. De hát ez már a természet törvénye. Megvolt a vacsora, lefekvés, de mintha mégsem lenne minden rendben, az egyik gyerek felsír, megint rohanni kell. Árpád közben mondja: — A gyereknevelés, a család teljes embert kíván. Itt válik el, hogy mi van az emberben, mire képes... Volt időszak, amikor az irodalmat, illetve a költészetet éreztem létfontosságúnak. Ma úgy érzem, hogy az ember a család vezetékein van a társadalom talajába földelve. A család drótjain át tartod a világgal a kapcsolatot. Ha nem így van, el vagy veszve. Kell a család, de ugyanakkor... — Ha Árpád háta mögött felbukik a gyerek, nehezen lélegzik, vagy ha csak akaratoskodik, ő anélkül, hogy látná, azonnal feláll, hogy segíthessen valamelyiknek. Amikor visszajön, ott folytatja, ahol abbahagyta: — De a családot, a vezetéket helyettesíteni lehet bizonyos műanyagokkal, amelyek a megszólalásig hasonlítanak a dróthoz, de nem azok. Ilyen pótszer a költészet is. A költészeten keresztül is a társadalmat, a közösséget éli az embeí, a versben is termelő akaratát kamatoztatja. — Ez azt jelenti, hogy vagy költészet, vagy család? — Hetvenkettőben jelent meg az Érintések című verseskötetem. Ez azt jelenti, hogy úgy hatvankilencben, hetvenben írtam az utolsó verseimet. Hogy miért nem írtam azóta, arra is van magyarázat. A költészet nem tűri magában a kirándulókat. Aki verset akar írni, úgy éljen együtt a verssel, mint a feleségével: éjjel-nappal. A család és a költészet két bőrt akar lehúzni egy rókáról. Csináljam fél kézzel ezt is, azt is? — Csak nem azt akarod mondani, hogy ezután már végképp nem írsz verset? — Nem, ezt nem Is mondhatom, hiszen ezt előre amúgy sem lehet tudni. De még a költő sem lehet az óra, a nap, a hónap, az év, az élet minden szakaszában költő. Másrészt meg a fajfenntartás, tehát a család s a munka, a teremtés ösztöne valahol nagyon is rokon egy tőről fakadó ösztönök. Nyomot hagyni a világban. Aki erre gondol, s a költők is erre gondolnak tulajdonképpen, az is a fajfenntartás ösztönének engedelmeskedik. Más kérdés, hogy a kiegyensúlyozott élet, a megtalált béke már nem kedvez a költészetnek. Miért? Talán, mert mint ahogy a filozófiának is egyetlen alapkérdése van, a halál, a vers is akkor a legmegrázóbb, ha a költő az élettel, életért, élete folytatásáért viaskodik. De hát nem én mondom először, hogy a boldogság irodalmilag nem produktív. — Mindaz, amit eddig mondtál, ahogy élsz, amit ma este láttam, nagy meglepetés számomra, hiszen senki sem föltételezte volna rólad, hogy erre kanyarodik az utad. — Ügy látszik, ez nálam nagyon is törvény--------- új ifjúság 9 szerű. Életem során eddig ötévenként mindig történt velem valami meghatározó. Változó ember vagyok. Persze, mindenki változó, ellentmondásos szerkezet, de legtöbben elnyomják magukban az ellentmondásokat, éü igyekszem őket kiélni. — Mégis, kényszerű vagy véletlen változó« sok voltak ezek? — Úgy érzem, sokkalta több van mögöttük, mint ahogy az első pillanatra tűnik, ötvenhatban, húsz évvel ezelőtt beültem a főiskola padjaiba, majd megalakítottuk az Ifjú Szíveket, s éltünk rácsodálkozva a világra. Habzsoltuk az életet, a kalandokat, ismerkedtünk az élettel, hogy hatvanban, tehát öt év múlva magam mögött hagyjam a főiskolát, s következzék az én romantikus korszakom. A Hétben dolgoztam, úgy éreztem, hogy nekem kü- lön-külön meg kell mérkőznöm minden egyes könyvtárossal, könyvelárusítóval, minden egyes szövetkezeti vezetővel. Mint riporter jártam az országot, s csatároztam az emberekkel, de aztán rájöttem, hogy nem okvetlenül az harcol a legvitézebbül, aki a közepén fogja a bunkósbotot, s mindenkire lecsap vele, aki a keze ügyébe kerül. A botot a végén is lehet fogni, így szélesebb rendet lehet vele vágni. Magyarul: a riportról áttértem az esszére, a Hétből átléptem az Irodalmi Szemlébe. Mélyebb összefüggésekben kezdtem gondolkodni, s az ott töltött öt és fél év lett életem leggazdagabb, legproduktívabb időszaka. Létrehoztuk a Vetés és Hagyomány című rovatokat, s ugyanakkor a közép-európai s európai irodalmak felé is tájékozódtunk. Angoltól, németből, oroszból, lengyelből fordítottunk, nemcsak szlovákból vagy csehből, mint ahogy most teszik műfordítóink. — S aztán lapszerkesztő korszakod is befejeződött. — Igen, de még véletlenül se nézd úgy, hogy az út megszakadt. Nem. Már az eddigi utam is az elmélyülés útja volt, s mint ilyen, az Irodalmi Szemlében töltött öt év után még mélyebbre kellett, hogy törekedjek, s ezt egyedül a tudomány adhatta meg. Ezért is menteni Nyltrára. — Es az eredmény? — Minden korszakomnak volt egy-egy könyvben összefoglalt eredménye, s ennek az utóbbinak is lesz. Készek a Szenczi Molnár Albertról és Csokonai Vitéz Mihályról szóló tanulmányaim, s már írom a harmadikat, az Amadé Lászlóról szólót is Stílustanulmányok a régi magyar irodalomból címen szeretném őket kötetbe fogni. — A fenti két költő esetében a költőt is vnnzhatta a téma, mi rántott magához Amadé Lászlóban? — Amadé László nem a képzeletemet ragadta meg, hanem egy konkrét felmérés következtében fordultam felé. Úgy tűnt számom- rar hogy a rokokó költészete, amelynek nálunk sajnos csak egy, Amadé László a legnagyobb alakja, bizonyos vonatkozásban rokon a mai modern, nyugaton virágzó, s a hazai tájakon is visszhangra találó költészet néhány törekvésével. Az idejével mit kezdeni nem tudó felső tízezer amott, a létezésről levált réteg emitt — végsősoron ez a rokonság „mögöttese“. Azt is mondhatnám hát, hogy Amadé ürügyén a modern költészet problémáiról akarok írni. A létenkívültség s a társadalom, család talajában föideltség problémáiról, tehát lényegében magamról Is — Igen! Köszönöm a beszélgetést. Németh István Steyer Pongrácot a bíró már javában faggatta. A művezető fényesre vasalt kék öltönyben állt az emelvény előtt. — Szóval maga azt állítja, hogy semmiféle ellenszenvet nem érzett Najn Iván iránt? — kérdezte a bíró. — Ezt, tisztelettel. Az egész nyomda tanúsítja, hogy én soha senkivel nem kivételezek. Nálam nincs protekció, de pik- pelés se, ahogy mondani szokták. Najn Iván ekkor látta először civilben a művezetőt. „Ha utcán találkoznék vele, alig ismerném meg“ — gondolta. Any- nyira hozzánőtt ehhez a bajuszkás férfihoz a barna köpeny, így — öltönyben — jelentéktelen embernek tűnik. „A rettegett Steyer Pongrác!“ — Na és a Trabant? — Milyen Trabant, tisztelettel? „Hogy adja az ártatlant“ — gondolta Najn Iván. — Vádlott azt vallotta, maga azért haragudott rá, mert észrevette, hogy kocsival érkezett a nyomdába. — Tisztelettel — a művezető feje megremegett —, ez nem igazi Én csupán azt tettem szóvá, hogy ha már kocsival jön, legalább legyen pontosl Mindennap elkésett. — Tehát ön a késések miatt haragudott rá? — Nem tisztelettel. Én egyáltalán nem haragudtam rá. Csupán megköveteltem a fegyelmet tőle is, mint mástól. A nyomda, kérem, munkahely, és nem eszpresszó! — Jól van — bólintott a bíró. — Na. ön azt mondotta, hogy május harmincegyedikén azért vonta felelősségre a vádlottat, mert nem megfelelően végezte a munkáját. — így volt, tisztelettel. — Mit csinált rosszul a vádlott? — Kérem, horgászból szedte a hirdetés szövegét. Pedig ennyi idő után már megtanulhatta volna, hogy a borgiszt no használja. — ön mondta neki, hogy ne borgiszból csinálja? — Tisztelettel, én feltételeztem, hogy tudja magától. Sose szoktunk borgiszból szedni. — Na jó. Szóval leszidta. Mi történt aztán? — Aztán, tisztelettel, láttam, hogy szakszerűtlenül használja a vágógépet, mondtam neki, hogy hagyja abba. Mert ferdére szabta a léniát. Erre ő rángatni kezdett, lökdösött, és a- mikor látta, hogy a kezem a vágófelület alatt van, lenyomta a gép karját. — Biztos, hogy ő nyomta le? — Biztos, tisztelettel. Láttam. De egy csomó tanúm van rá! — Leírta, Pista bácsi? — fordult a jegyzőkönyvvezető fe lé a bíró. Aztán merengve nézte a sértettet: — Mondja, kéreml Lehetséges, hogy a gép csak úgy magától, a rángatás hatására csapott le? — Tisztelettel, nem valószínű — a művezető elhallgatott, aztán gyorsan hozzátette: —, kizárt dolog. Kérem, én húsz éve vagyok a szakmában, a feletteseim megbecsülnek, elnyertem a kiváló dolgozó címet, tehát értek valamit a nyomdászathoz. A vágógép sose működik magától. A bíró jelentőségteljes arccal nézett Najn Iván ügyvédjére. — Tehát kizárt... — morogta maga elé. — Igen, tisztelettel — mondta a művezető. Azt csakis ez a... szóval a vádlott hozhatta működésbe. „Hogy hazudik — gondolta Najn Iván. — És a bíró mégis neki hisz. Így kellett volna beszélnem... „tisztelettel“. — Na jó. Kérdés? — nézett körül. A népi ülnökök gyorsan nemet intettek. Szemmel láthatólag unatkoztak. — Ügyész elvtársnő? A kis nő fölállt: — Ön azt mondotta, hogy a vádlott folyton elkésett. Ezt úgy érti, hogy mindennap? — Kérem, kisasszony... — Ügyész elvtársnő — mondta a bíró. — Ez a megszólítás. — Ügyész elvtársnő, tisztelettel, ez a fiú, a vádlott, majdnem mindennap elkésett. Hét óra előtt öt perccel én, kérném, sétát szokok tenni a szedőteremben, és ellenőrzőm a jelenlétet. De ő akkor még általában az öltözőben tartózkodott. — Hét óra előtt öt perccel? Önöknél hét előtt öt perccel kezdődik a munkaidő? — a kis nő hangja fátyolosán csengett. — Kérem tisztelettel, hétkor kezdődik, de én megkövetelem, hogy csöngetés előtt öt perccel mindenki a helyén legyen. — Megköveteli? — Igen, mert ha... ha valaki éppen kezdésre érkezik, az kérem, kapkodni fog, és hétkor nem tudja felvenni a munkát. — Szóval megköveteli — a kis nő eltűnődött. — És erre önnek joga van? — Jogom? — Steyer segélykérőén nézett ez ügyvédje felé, de az nem törődött vele, buzgón jegyzetelt. — Izé, a helyzet az, hogy így vezettem be. Első a munkai — jelentette ki. — Értem — mondta a nő. Aztán kis szünet elteltével: — Milyen összefüggés van a kocsi és az elkésés között? Ma már akkora a csúcsforgalom, hogy az ember autóval se ér gyorsabban célhoz. — Én nem tudom... nekem nincs autóm! — csattant fel mérgesen a művezető. — Szeretné, ha lenne? / — Szeretném, tisztelettel, ki ne szeretné? De az én fizetésem, kérem fontos po-zí-ci-6m (e'zt külön hangsúlyozta) ellenére oly alacsony, hogy abból nem telik ilyesmire. — Autóval gyorsabban érne be a munkahelyére? — Hát... nem tudom. — Akkor miért emlegette föl a vádlottnak, hogy autóval jött, mégis elkésett? — Kérem, a késésen volt a hangsúly. Az autót csak úgy mondtam.. — Tehát csak úgy mondta. Nem bosszantotta önt egy cseppet sem, hogy egy ilyen tejfelesszájú már kocsin jár, míg ön, aki Idősebb, jobban megérdemelné, csak gyalog? Nem gondolja, hogy ez igazságtalanság? — De! De! Tisztelettel, ez határozottan igazságtalanság, nagyon jól tetszett mondani — hadarta lelkesen a művezető. — Égy Ilyen tejfölösszájú — megvetően legyintett. — Ezek szerint mégiscsak haragudott rá a Trabant miatt, pedig az imént azt mondta, hogy nem. — Kérem — elakadt, tanácstalanul nézett körül. — Ne tessék engem összezavarni... — Helyes. Akkor mást kérdezek. Miért nem használják azt a bizonyos borgiszt? — Mert kilencpontos. Páratlan betűméreteket nem alkalmazunk. — Jó — mosolygott az ügyésznő —, de miért nem? — Hát — a művezető zavarba jött — egyszerűen nem szokás. Páros számokkal könnyebb dolgozni. Mert, tisztelettel — magyarázta —, a nyomdász mindig számol, hogy pontosan kijöjjön az oldal. — De ha valakinek nincs problémája a matematikával, tehát páratlan számokkal is remekül tud bánni, akkor szedhet borgiszból? — Tisztelettel, szedhet, persze, hogy szedhet. De nem szokás. Így van ez minden nyomdában. A borglsz általában nem használatos. A kis nő szomorkásán bólongatott. Mintha még akart volna valamit kérdezni. De aztán csak udvariasan intett, leült a helyére. Firkálgatni kezdett egy sajtcetlire. v — Ügyvéd úr? — nézett a bíró Szörényire. — Kedves művezető elvtárs — kezdte a madárfejű emberke —, ön azt mondotta — olvasta a jegyzettömbjéből —, a vágógépet csakis a vádlott hozhatta működésbe. így hangzott? — így, tisztelettel. — Nos, ha ön azt mondja, csakis a vádlott hozhatta működésbe, ez azt Jelenti, hogy erre következtet. — Erre következtetek, tisztelettel — mondta a művezető felvidulva —, mert én nem nyúltam a gép karjához, és más nem állt ott. — De ha csak következtet, akkor tehát a saját szemével nem láttái Mert ha látta volna, akkor azt mondaná, én úgy láttam, hogy a vádlott tette. — Ne játszadozzon a szavakkal, ügyvéd úr — mordult föl a bíró, és megint az órájára nézett. — Minek húzza az időt? — Tisztelt elnök úr, ez nem időhúzás. — De az. Van még kérdése? (Folytatjuk).
