Új Ifjúság, 1976. július-december (25. évfolyam, 27-51. szám)

1976-10-12 / 41. szám

■MiiiailBBBMHWl TOTH LÁSZLÓ VERSEI: MINDHALÁLIG Ugyan milyen verset várhat e cím után az olvasói; És vajon milyen vers várja a költőt, ha már egy* szer ezt a szót írta föl a papírra? Cigarettára gyújt: természetesen egyes szám első személy. Né­zi a lángot: természetesen lobogás. A gyufát a ne­héz hamutartóba ejti: természetesen szigorú forma. Á-bé-toé-á rímképlet, azonos szótagszám, alliteráció, szóképek és metaforák, szinesztézia. És bátor hangvétel és kifinomult erkölcsi érzék. Probléma- érzékenység. Befelé-fordulás. Kitárulkozás. Termé­szetesen, Mindhalálig. HAZAFELÉ És akkor: fölszedtük a horgonyokat. És akkor: ki­bontottuk a vitorlákat. És akkor: énekeltünk. És akkor: csipp-csepp, csipp-csepp, csöpögött a dal a fedélzet koszos padlatára. És akkor: három köz­legény vödrökkel, kefékkel, rongyokkal. Alkonyo­don éppen. EGY LÁTOMÁSRA A tenger hullámai kicsusszannak a képből. Átcsap­nak a dísztelen kereten. A sós víz lezúdul. El­árasztja és megemeli a tárgyakat. Az asztalt, az ágyat, a szekrényt. A megárvult virágvázát. Csak fegyelmezetten — ismételgeted magadban. Csak fegyelmezetten. A hetvenhetedik éjszakán partot érsz. A hetvenhetediken. Az esküvőm előtt két nappal a menyasz- szonyi ruhát próbáltam a szobámban a var­rónővel. Az egész ház a feje tetején állt. Az egyik szobában az ajándékok voltak ki­rakva, tizenkét személyes porcelán készle­tek, ezüst evőeszközök, rádió- és televízió­készülékek, apró dísztárgyak, csecsebecsék. Egy másik szobában a kelengyém volt szét- teregetve, minden darab egy kiváló varró­nő munkája. És végül, a szalonban anyám mesélte el a rokonoknak és barátoknak, ki tudja hányadszor, miféle különös véletlen folytán ismerkedtem meg és szerelmesed- tem össze, én a nagy textilüzlet-hálózat tu­lajdonosának leánya, Attilióval, egy cuk- rászüzlet-hálózat tulajdonosának a fiával. Különös véletlen, annyi szenti De elégedett voltam, sőt boldog. Klslánykorom óta azt tanultam itthon és az intézetben egyaránt, hogy a házasság a boldogsággal egyértel­mű, és egyelőre nem is láttam semmi okát, hogy ne higgyek e tanításnak. Aztán, ahogy ott álltam félig pucéron, s fölemelt karral bebújni készültem a fehér selyemkombínéba, egyszer csak megjelent Francesco, a fivérem. Tudni kell, hogy 6 meg én ikertestvérek voltunk, és legalábbis a mi esetünkben igaznak bizonyult, amit az ikrekről tartanak, vagyis hogy amit az egyik csinál, azt csinálja a másik Is, még meg is betegszik, sőt akár meg is hal. Fran­cesco elment Hollandiába, jól öltözött, rö­vid hajú úrifiúként ment el, és rongyosan, hosszú hajjal tért vissza. Azóta nem élt ve­lünk, hanem egy csapat hozzá hasonló fiú­val és lánnyal közös lakásban a Campo di Fiori mellett. Ez nekem nagy fájdalom volt, mert — ahogy mondtam — az ikrek szen­vednek, ha nincsenek együtt; azonfelül és mélységesen csodáltam Francescót, az ö sze­mével néztem mindent, egyszóval ő volt számomra a földre szállt Isten. * Tehát egyszer csak megjelent a szobám­ban, éppen amikor a kombinét vettem föl, és rögtön rám zúdított egy csomó gorom­baságot: „Burzsuj, bábu, hízott liba, rab­szolga.“ És még azt is mondta: „Egyik há­lóból a másikba pottyansz“, ezzel apánk és Attilió apjának üzlethálózatára célzott. Meg­mondom őszintén, nagyon meglepett, hogy így tör be hozzám, és épp egy ilyen pilla­natban, megsértődtem, és csúnyán meg­mondtam neki a magamét. Erre lekent egy pofont. Én visszaadtam. .Belemarkolt a ha­jamba, én is az övébe. Ütöttük és karmol­tuk egymást, a földön hemperegtünk a ré­mült varrónő szeme előtt. Végre Francesco elrohant, az ajtót jól becsapta maga után. Én pedig belezuhantam egy karosszékbe, és kétségbeesetten sírtam. Mit is jelent egy fivér, akit az ember bá­mul, és aki ráadásul még ikertestvére isi Egész nap furdalt a lelkiismeret, amiért összevesztem vele, és egyszerre csak meg- éreztem, hogy a házasság boldogsága olyan, mint a fukar rokonok ajándéka, amikor a karodba tesznek egy csúf játékbabát, és azt kérdik: „Ugye szép?“, te meg ott és ak­kor elhiszed, hogy a baba valóban szép, az­tán amikor egyedül maradsz vele, észreve- szed, hogy milyen csúnya és elhajítod. Tény, hogy még azon az éjszakán hirtelen felriadtam, nem sokat töprengtem, hanem magamra kaptam a nadrágot meg egy pu­lóvert, és elosontam hazulról, egyenest a Campo di Fiorira. Fölbotorkáltam egy öreg •ház legfelső emeletére, az ajtó félig nyitva volt, bent sötét, egymásba nyíló kis szobák egész sora, s mintha valamennyi ágyakkal lett volna tele: valóságos éjjeli menedék­hely. Az egyik ágy üresnek látszott, levet­kőztem, bebújtam a takaró alá.'Mégsem volt üres, mert valaki azonnal átölelt. Eszembe villant, mit szólna Francesco, ha ellenáll­nék, úgy gondoltam, helytelenítené, ezért aztán ellenkezés nélkül engedtem az ágy­társamnak. Utána, a sötétben odasúgta: — Engem Fabiőnak hívnak, hát téged? — Fe­lelhettem volna annyit, hogy engem meg Cecíliának, ehelyett, ki tudja miért, azt mondtam: — Francesco húga vagyok. — így kezdődött az életem a csoportban, a Campo di Florin. Nem tudtam, miért hagytam el a csalá­domat és a vőlegényemet, nem tudtam, % miért élek a csoporttal. De mélységesen \ ALBERTO MORAVIA IKREK NEPÁLBAN Demian Tassy (Románia): AKT nyugodt, derűs és kiegyensúlyozott voltam, mert azt tudtam, hogy a fivérem helyettem is tud mindent, és ez nekem elég volt. Így aztán nem találtam semmi kivetnivalót, a- mikor Francesco közölte, hogy el fogunk utazni egy bizonyos Nepál nevű országba. Csak annyit kérdeztem, értesíti-e a szülein­ket, mire ő kurtán odavetette, hogy szülők pedig nem léteznek. Én beértem a válasz- szal, és meg sem mukkantam többé. Nos, elindultunk novemberben, és amikor megérkeztünk Nepálba, június volt. Ne kér­dezzék, hogy milyen országokon utaztunk keresztül odáig, mert én sem kérdeztem meg a fivéremtől, tehát még ma sem tud­nám megnevezni egyiket sem. Arra is csak zavarosan emlékszem, hogy fölszálltunk nem tudom hány vonatra, távolsági autó buszra, még kétkerekű kordén Is utaztunk. Négyen voltunk: Francesco, Fabio, egy bi­zonyos Giovanna és én. Fabio meg én sze­relmespár voltunk, Giovanna és Francesco nem. Elmentünk Nepál fővárosába, Katmandu- ba.Szépen gondozott, zöld környezetével 0- laszországra emlékeztetett. Nepál maga is hasonlít Itáliára oltáraival, kápolnáival, templomaival, kolostoraival és egyéb Jézus­nak szentelt helyeivel, csak az ö Jézusukat Buddhának hívják. A fehér égbe szinte be­leolvadnak a hatalmas, hófödte hegyek hal ványkék körvonalai. A város kicsi, s az ó- don barna faházak közt kanyargó utcács­kák a hepehupás kövezet közepén lecsurgö vízzel, akár az Alpokban. Mivel pénzünk már alig volt, elköltöttük az utazás alatt, nem fogadóba mentünk, hanem szobát vettünk ki egy nepáli nőnél, az egyik ilyen köve­zett sikátorban. Ennek a nepáli nőfiek a férje hordár volt, állandóan cipekedett, egy szál zekében járt csak, semmi mást nem viselt, leszámítva az ágyékkötőt meztelen Ulepén, a nő pedig, szegény feje, alkalmi munkákkal és néhány szoba kiadásával i- gyekezett a helyzetükön javítani. Szoba! Legföljebb, ha istállónak nevezhetnénk. A ház nagy, sötét gerendáival olyan volt, mint egy havasi menedékkunyhó. A szoba földes, bútor semmi, ágy helyett szalma. Elkezdődött zarándokéletünk, egy köcsög­gel jártunk alamizsnát kéregetni, aztán a napon földre kuporodtunk egy kolostor fa­lának a tövében, és megettük, amink volt. De kevés alamizsnához jutottunk, mert Ne­pált elárasztották a hozzánk hasonló kére- getők, akik nagy konkurrenctát jelentettek, így hát nyakláncaink és karkötőink árával kellett segítenünk magunkon, no meg ki­sebb szolgálatokkal a turisták körül. Köz­ben, részint mert keveset ettem és kábulttá tett a gyengeség, részint mert az utazás fo­lyamán megszoktam, hogy alávessem ma gam fivérem akaratának, mind közönyöseb­bé váltam, azzal szemben is, ami velem történt, és az iránt is, mi lett és mi lesz belőlem. Hogy mi lett belőlem? Néhányszor, igen nagy erőfeszítéssel, megpróbáltam fel­fogni, milyen is vagyok, és olykor-olykor sikerült is. Láttam kócos és piszkos haja­mat, mocsok-összemázolta arcomat, keze­men a fekete szegélyű körmöket, a lábam­ra rászáradt sarat. Észrevettem, hogy bü­dös is vagyok, örökké mosdatlanul az im­már ronggyá nyűtt ruhákban. Egyszer egy márványmedence fölé hajoltam, melyben a lótuszlevelek és virágok között hanyatt fek­szik egy Buddha-szobor: megláttam magam a vízben, s az igazat megvallva, alig is­mertem magamra. Egészen más lettem, vagy talán, és ez a valószínűbb, nem vol­tam már senki. Másik ízben egy templom mellvédjének támaszkodtam a köcsöggel a kezemben, és hallottam, amint jól öltözött, elegáns olasz turisták azt mondják rólam: „Szegényke“. Erre én kiöltöttem rájuk a nyelvemet, azok meg továbbmentek. A pénzünk elfogyott, s Francesco, mintha csak a legtermészetesebb dologról lenne szó, egy szép napon közölte, hogy most már mi nők vagyunk az egyedüli pénzfor­rás, mi ketten, Giovanna meg én, tehát a- kár tetszik, akár nem, férfiakat kell keres­nünk, akik fizetnek, máskülönben éhen ha­lunk mind a négyen. Megvitattuk a dolgo', én természetesen igazat adtam Francescő- nak, Fabio és Giovanna azonban hallani sem akart róla, holmi erkölcsre hivatkoz­tak, mintha még Olaszországban lettünk volna, és mindabból, ami velünk történt, nem történt volna meg semmi. Végül Fabio és Giovanna azt mondta, hogy ők elmen nek, el is váltunk, ők odébbálltak, mi ma­radtunk, és másnap megtettem, amit Fran­cesco kívánt tőlem. Nyilván akad, aki sze rint ez nem volt helyes, sem az ő részé­ről, hogy férfiakat hajtott föl nekem, se az enyémről, hogy fogadtam őket. De legyen a mi körülményeink között, aki ítélkezni a- kar. Nem is a nyomorra, az éhezésre gon dolok, hanem főként arra a lelkiállapotra, amelyben eltespedtem, ahogy teljesen alá­vetettem magam a fivérem akaratának, s leginkább épp akkor, amikor Ilyen rendkí vüli és rendhagyó dolgot kívánt tőlem. Hí szén normális dolgot bárki kérhet, s én ép pen abban ismertem el Francescót, hogy olyasmit kért tőlem, amit az ő helyében senki másnak nem lett volna bátorsága kér­ni. Ebben az új formában éltünk hat vágy- hét hónapig, aztán egy este Francesco ké sőn jött haza, én már aludtam, és sürge­tően szólt rám: — Kelj fel, utazunk. A hangja nyugodt volt, így nem gyaní­tottam semmit, csupán megkérdeztem tőle: — Hová megyünk? — El innen. — De már elmúlt éjfél. — Mire megvirrad, messzire kell lennünk a várostól. — De hát miért? — Mert ha itt maradunk, elfognak. — Kicsoda? — Kész vagy már? Az ajtóban állt. Én is fölkeltem, máris megadóan, engedelmesen. Akkor ő furcsa dolgot művelt: kinyitotta az ajtót, maid visszacsukta, ment és lefeküdt a vackára, a szoba végében. Azt mondta, miközben el­helyezkedett: — No, mára eleget gyalogoltunk. Most kipihenhetjük magunkat, jó messze vagyunk már a várostól. Megértettem: azt képzeli, hogy együtt út­nak indultunk, mentünk-mentünk az éjsza kában, majd egy másik nepáli házban ta­láltunk szállást, ugyanolyanban, mint ahol eddig laktunk; és mindezt az alatt a né hány másodperc alatt élte át, amíg ott állt az ajtóban. Egyszóval félrebeszélt, én mel­léje kuporodtam, megfogtam a kezét, és virrasztottam felette. Tovább beszélt, ön kívületében azt hitte, menekül velem együtt, és valaki üldöz bennünket, a távolság kö zöttünk és üldözőnk között egyre kisebb, és végül így szólt: — Azt hiszem, el kell válnunk. — De nem tudtam, hogy a láz- álombeli menekülésre céloz-e, vagy pedig magához tért és megértette, hogy a halálán van. Milyen furcsa, egész éjszaka, de még a rákövetkező reggel sem jutott eszembe, hogy gyógyítani próbáljam, vagy orvost hívjak. Belenyugodtam a történendőkbe, de nem azzal a kényszerű beletörődéssel, amellyel Európában elfogadják a megmásíthatatlan dolgokat, hanem az ottani bélenyugvással, amely inkább egyfajta választáshoz hason lit. Egyszóval azt gondoltam, ha Frances­co meghal, ez azt jelenti, hogy meg akar halni, és azt is tudja, miért, nekem pedig, mint rendesen, most sem szabad ellenkez­nem. E gondolatok közt elaludtam, és így Francesco gyakorlatilag teljesen egyedül volt, amikor meghalt, mert én -».tudtam, ér nem vettem észre. A többi már nem számít. Ahogy Fran cescónak önkívületi állapotában az idő gyorsan röpült, nekem meg úgy rémlett, nem két év, csupán néhány pillanat telt el azóta, hogy a csoporthoz csatlakoztam — úgy találtam egyszer csak újra itt maga­mat, itthon a családomnál, Rómában. Hogy még inkább lázálomhoz hasonlítson az az idő, amit Ázsiában töltöttem, egyszerre még a vőlegényem, Attilio is előkerült. Utóvégre a fivéremmel szöktem meg, nem a szere­tőmmel. A szüleim ismét emlegetni kezd ték az esküvőt, és én nem tudtam, mi­tévő legyek. Aztán egy éjszaka megjelent álmomban Francesco, és azt mondta, men­jek csak férjhez, hiszen Attilio úgysem lé­tezik. Ö volt bizonyosan, csakis ő mondhat nekem ilyesmit. Fölébredtem és rájöttem, hogy Francesco nem hagyott el, s ettől e- gészen megvigasztalódtam. JÉ

Next

/
Oldalképek
Tartalom