Új Ifjúság, 1975. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1975-12-02 / 49. szám

f» tu* «I 9 BORISZ VIESZTARU Dunioi. ULCOLIHRU H| |B a vfzhorció Jeremiát városunkban minden- d ismexte. Szótlanul lépkedett a óva raellefi, csak úgy szokásból lordva a vállán a? ostort. Azért nondom, hogy szokásból, mert enki sem látta, bogy akár .cgs’ zer i> rácsapott vóliia vele a lo ára. A lova — meg kell monda lom — sovány, csípás szemű, bo ontos sörényű gebe volt. Csoda ■ogy egyáltalán meg tudott állni lábán. . Magas, szikár, kissé hajlott bá- ú ember volt Jeremia. Barázdált, ápadt, kiálló csoiitoz.itii arcából >lyan szelíd kék szem nézett a ilágba, hogy nekünk, vágott ut- akölyköknek — akik még Gilka nester úrnak is utíinakiáltottnnk. lOgy Mopszli —, eszünkbe sem ütött, és nem is merészeltük ,le- emiát csúfolni. Nyáron vizet hordott az emhe- eknek, télen' meg napraforgószá- at, hogy legyen mivel tüzelniük, ■tég farkasorditó hidegben is las- ú kimért léptekkel rótta az ill­át, folyton dúdolva: Lenn a ölgyben, a forrásnál, sej, édes- nyám. . . Nemegyszer megesett, lOgy egész, napi járkálás után is ste üres zsebbel tért haza. Élt a városunkban egy csizma- lia is. Lazarnak hívták. Fene lagy úrnak tartotta magát. Fele- ege, tűzhelye, egy lócája, aszta- a, kalapácsa, hét pár kaptafája s kilenc gyereke volt. Ha az mber belépett a házába, a gye- eksereg zsivaja majd szétvetetlé ■ fejét, ö meg, a nagy uraság, ngedte. hadd zsibongjanak. Ud- ariasan leültette vendégét egy láromlábú székre, sarkára akasz- otta a lábitószíjat, és jókedvűen, ■sillogó szemmel, szinte hadarva leszólt: — Oda se neki, hadd kiabáljtt- lak. Majd ha megöregszem, mi- yen segítséget fognak ezek ne- icm jelenteni. Az ám! .Akkor lézze meg majd, szomszéd, mi- ■soda úr a Lazar. Javíthatatlan optimista volt ez 1 csizmadia. Évenként tizeuöl- húsz pár csizmát csinált, ráadá­sul egy gyereket is. És egyik -zebb, . mint a másik, rongyaik- lan iigy ragyogtak, mint arany i sárban. legnagv-obbik fiúból — mondta Lazar — csizmadia esz. Olyan, amilyen még nem volt. — Egy pár csizmán annyit fog keresni, amennyit ő maga öt tár csizmáért kap. Az ám! Nem 'ogja tudni, hogy mi a sz.egény- ■ég. legnagyobbik leányka var­rónő lesz, Jasa meg, a legkisebb, iz hegedűművész. Hegedűmű­vész! Ha ez hegedül, még a kö­vek is sírni fognak... ^y hideg, dermesztőén fagyos téli napon a csizmadia összeta­lálkozott az utcán Ji.emiával. — Hallod-e, .Jereinia bácsi — kezdte a beszédet, kezét fázósan fújva, dörzsölgctvc —. Gilka mes­tertől jövök. Égy pár csizmát rendelt a fiának. F.lőlegnek egy kis napraforgószárat adott. .\eni hoznád haza. Jeremia? Mi? Na­gyon kérlek! Megfagynak a tryc- rekeim. mert sajnos. .. — Jó. Másnap Jeremia haz.avitte a napraforgószárat, együtt rakták le. Utána a csizmadia betessékel­te a házba, leültette a háromlábú székre, elkezdte vakargatni az ál­lát, és azt kérdezte: — Mondd, Jeremia, nem kéne niegfoltoziii a csizmád? Mert tu­dod. adnék i'n neked pénzt. de. . . — Hagyd csak, várhatok — vá­laszolta a vfzhordó. És várt. Várt egy ideig, egy é- vig, amikor újra összetalálkozott hatalom, Jeremia kapott három hold földet, és abbahagyta víz- hordást. De a hosszú sörényű lo­vát, nyikorgó szekerét megtartot­ta. A csizmadia meg mühelyfő- nök lett az egyik szövetkezetnél. És ha az utcán találkoztak, már messziről, vígan kiáltotta a vizliordónak: — -Mit szólsz hozzá. Jeremia? Éljiitt a szép idő nekünk is, a- pnskáml Mi? Az ám! De kitört a háború.-Vzon a napon a város lakúi, odahagyva otthonukat, a Vörös Hadsereg visszavonuló egységei­vel monekíiltek. Jereinia is ki­húzta a szekerét az udvarra, és megkente a kereket. Időnként a szeme sarkából odapillanlott a Dnyeszler felé áradó lömogre. ii- tána meg lehajtva fejét a földet nézte. Keserű gondolatok gyötör­ték. .Menjen? .Maradjon? Ugyan mi kötné ide? Ez a. rozoga viskó vagy az a három hold föld. a- mit nemrég kapott? A földet AL.MÄS1 ROBEBT illusztrációja az utcán a csizmadiával. — Tu­dod, Jeremia. Gilkától jövök. A múlt évben nem sikerült az al­ku, de most megkötöttük, az ám. Addig. .. — Tudyin — szakílolla félbe a szekeres. — Ilaz-aviszem. És így ment ez évről évre. le- remiának nem volt családja, és ahányszor elment a csizmadiához, mindig eljátszott sokáig Jasával. a nagy zenésszel. Tetszett neki a nagy, fekete szémíi, barna bőrű. göndör hajú kisfiú. És ha tehet­te, mindig vitt neki válámiféle édességet meg üveggolyókat. .Amikor beköszöntött a szovjel­úgjis visszaveszik, mert a bojáré saiít. -Akkor meg mi marad? .A vizhordás. .. És ott, a Dnyeszte- reii túl, mi várja? Az ismeretlen bolyongás... Vagy talán az is le­het, hogy meghagyják a földet? Hiszen egész életén keresztül dol­gozott. .. Ebben azonban csak egy pillanatig reménykedett. De­hogyis hagynák meg a földet! Inkább elevenen megnyúmák... Meg kell kenni a szekeret.. .. Egyszerre csak fölriadt. — Jeremia bácsi! Jasa volt. A kisfiú a karjába szökött. -A vi/.hordó simogatta, sokáig simogatta a fekete, gön­. . >c'' X .. \ KOLÄR PÉTER felvétele dör fürtöket erős, száraz kezével, melyet mintha kőrisfiból farag­tak volna. Ott volt már a csiz­madia is, körülötte a sok gye­rek. Az asszony újabb csecsemőt tartott az ölében. Lazar nem szegte meg a törvényt: a szovjet­hatalom örömére még egy gyere­ket nemzett. Jeremia csak ránézett a barát­jába, és máris mondta: — Várjatok, várjatok egy ki­csit. Befogom a lovat, és elvisz­lek benneteket legalább a hídig.-A Dnyeszler hídja öt kilomé­ternyire volt. Elindultak. -Az ú- ton válgában rohantak, Jeremia szekerébeu a csizmadia ulúd&i tíz szólamra sírtak. Lazar pedig a vizhordó mellett lépkedve, hado­nászva magyarázott: — .Majd meglátod, Jeremia. Két-három hét múlva visszajö­vünk, apuskám. Igen, igen! Nem tesz semmit, hogy most visszavo­nulunk. .. Igen. .A csizmadia valóban ja­víthatatlan optimista volt. •A hídnál feketélleti a tömeg. Katonai egységek meneteltek a front felé, a kiürített lakosság pedig várta, hogy a híd szabad­dá váljék. .A derüli égen egy- i/erre csak megjelent tíz repülő­gép: szárnyukon fekete kereszt volt. Leirhatatlau pánik, jajveszé­kelés tört ki. Jereinia ölbe kapta Jasát, és futott vele a kavicsbá­nya gödrébe. — Hová szaladsz? — kiáltott utána a csizmadia. — Az hiszed, minket keresnek, apnskám? .A hi- daf akarják bombázni. És ott maradt a szekérnél, ki­lenc gyerekével. Azt liitte talán, hogy a bombák csak a hidat ér­hetik, '’agy csak mutatni akarta, milyen bátor. Mert hát a gyerek­sereggel hova is futhatott volna? Amikor Jeremia. karjában Ja sóval. • visszatért, nem találta sem Lázárt, sem a szekeret. .A füstöl­gő bombatölcsér alján összetört limlomot, ecy csizmadiakalapá- esot és egy véres gyerekjiapucsof látott. Dermedlen állt, és csak akkor m.agához. amikor meghallot­ta Jasa rémült hangját: , — Hol az édesapám? — Édesapád?... Édesapád? Biztosan elörcmeiit, át a hídon. Nézd csak, szabaddá vált az út... Gyere, menjünk utána. •A kisfiút szorosan magához ö- lelte, és megindult sebesen a Dnyeszler felé. Közben úgy tett. mintha keresne valakit a tömeg­ben. .. Nem gondolt most m.ár sem a földre, sem a bojárra, sein a városszéli viskóra. . . .Átmentek a hídon. Járták Rib- nylca zsúfolt utcáit, a sok ezernyi láb taposta utakat. Jeremia hall­gatott. Csak Jasa kérdezgette mindegyre: — Hol az édesapám? Még most sem látszik?' ... Tizenhárom év lelt el az­óta. Most az őszön a kisinyovi állami konzervatórium előtt meg­állt egy vénember; magas, szi­kár, kissé hajlott hátú, mélyen ülő. jóságos tekintetű volt a sze­me. Mellelte egy fekete szemű, cigányos képű. göndör hajú szép legéuyke. Az öreg Jeremia és Jasa volt. Beléptek. ,Az öreg köszönt, és odafordult az igazgatóhoz. — Elhoztam a fiút, hogy be­írassam önökhöz, az iskolába. Ha lehet, vegyék föl kérem. Jasát fölvették. .Az öreg Jere­mia egész nap Kisinyov utcáit járta, érezte, meg kell osztani ö- röniét valakivel. De kivel? .Amerre nézett, ismeretlen ar­cokat látott. Az autóbuszon egy osziilőbajú parasztasszony ült melléje. .Ahogy cibelyezkedelt. fe­léje fordult: — .\a, hála islcnuek. a legki­sebb fiúi is beadtam mesterségre. Fölcsilbint az öreg Jeremia sze­me. — Igen? Én is beadtam a fiút iskolába! Hegedűművész lesz. He­gedűművész! Ha ez hegedül majd, még a kövek is sírni fug- nak... ' —.szí fordítása ZS. NAGY LAJOS NOVEMBER I. Árvult csövekben süvít a szél, az árva, békák, madarak beléfagyva a sárba. November: nem bánik kesztyűs kézzel a tájjal, zúzmarás seprönyélen zsélyi boszorkány játszik a fákkal. Onnan jött, ahol egykor eltévedtem a ködben. ahol pejparipám is volt, török süvegem, kedvem. Onnan, hol szúrós bokrokon át vágtattam le Mohácsig, s kergettem a pogányt a Vaskapun át a határig. .Most békák, madarak beléfagyva a sárba, elfogyott a kökény, nagymama lett a leányka, ki sebeim bekötözte, s mellém bújt be az ágyba s összeszáninlta, hány törököt kaszaboltam le magam. Almomban is éreztem: ö simogatja hajam. NOVEMBER II. Kellene egy rozsdás patkó amit fejem fölött átdobhatnék hátra se nézve hány kéményseprőt találok kupán kellene már egy kis szerencse egy fő­sagy alnyeretnény mert már bekecsem gombja pereg nincs amit megnyomjak ha jönnek a füstemberck .aztán meg bennem már hav,a/ik nagy pelylick hullnak hangulatomra báránybőr síis-egem sincs szeszt som iszom kell az a rozsdás lópatkú szárnyas parigiúm is csak a földet rúgja a kéményseprők feketén felmásztak a tejútra. .Állok itt árván szerencsétlenül mint egy főszerecsen clperegnek a gombjaim is raugjclzéseimct önként leteszem. nem leszek Zabosban zászlós sem gyászlovng Piripócson egy rozsdás patkót keresek ‘ amit liátradobok s három zsák aranyat ások majd ki a körúton. SZITÁS! FERENC ÁTFOGÓ KÉPEK 1. ŐSZ Halk a kert fáin a gyümölcs. ■ a vak fülekbe gyökerek lógnak — mellükön álom himbálódzik viaszosán. ' Nézem magam — meztelenségem imbolyog a kertkapun: — nines kéz, mely kiszakít a fából, ágak sikoltoznak a magban. Zúz.m ara-bnknnrsban szőrös nyelvekkel jönnek testvéreim, ajkuk vas-fagyával. Énekelünk az. összetartozás jegyében, mint tengerekért a halász — nincs aranyhal, nincs kezünk, csak ősz, van. Csontjainkban üt. kacarász. 2. TÉI. Alom volt, fehér a dombok combjai között rozsdás kés üvöltött — kié az, évszak? — a hóé Vérünk jég, fázunk. Fazekakban puhára fő a iv ";é — Tél van — rikolt fel a hómadár.

Next

/
Oldalképek
Tartalom