Új Ifjúság, 1975. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1975-10-21 / 43. szám

9

„TERMŐ EKES AG

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ:

NŐK

Nem kainasz-szercleai kis lievütelében beszélők.

Az élei közepén, mcgkoszonizva női karoktól vallók.

iiók, rokonaim.

•Most már clmunrlhatnm. hogy oly közel voltatok hozzám, mint senki más s szerettelek !.■< benneteket.

Zavarosak, mint én, termékenyek, mint éo,

zavaros források, melyekből aranyat mostam, igazi aranyat.

Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok, de igazabbafc a meddő gondolatnál, a büszke hazugnál, a csontos, ijesztő, gyilkos férfinál.

Hová is fnlhatnék én, kóeos fejemmel, költészetemmel.

rettenetes cikázó UUovaságommal, ha nem volnátok ti, megértők, megbocsátok, elvtelen szentek, jámbor pogány ok, bizonytalan jók, s'alóság hü sáfárjai.

Ha varrtok. vagy vajat mértek,

kirakatot szemléltek komolykodó szakértelemmel

5 hócipőben topogtok, kecsesen, de balogul is,

mint az albatroszok,

főikacagok az örömtől, hogy vagytok

9 én is va^ok mellettetek.

Hozzátok kötözött engemet a végzet, örökkévalóan,

köldökzsinórra], azután a vágyak eleven kötelével,

hogy mélyetekben keressem az utat az élet felé s öletekbe ejtsem le terhes koponyámat

.Nem egy, hanem mindegyik.

Mindegyik leányom, mindegyik feleségem, mindegyik barátnőm, rejtélyes kedvesem.

Mindegyik anyám.

üllOt úton történt, karán reggel, a villamos hátsó pe- 'onián. Ott, ahol jólesik kinézni az ablakon, és lesni, miképp fut ki lábunk alól az utca, s hogyan siklónak elé a kerekek alól a sínek.

Száma-sincs utas féri el azon a peronon. Már nem kap levegőt az ember, s még felszáll két katona, a következő megállónál egy kövér néni, kövér lábakon, kövér cekkerrel, s a rákövetkezőn négy iskolás lány. Ekkortól fogva egy darabig nincs változás a létszámban, a villamos úgy döcög át a vá roson — túlcsordulva a két oldalán mint egy szénássze kér.

Aztán kezdenek lefele szállni az utasok. Az üllői út vég? táján nincs is más a peronon, mint a lányok, iskolás táskáikkal a hónuk alatt, egy katona meg egy ktfutóftú, aki tíz egyforma színű és egyforma szabású nőt kartonruhát visz a vállára borítva, és az anya, kézen fogva, a kisfiával.

Magas termetű, szép szál asszony az anya, barna hajú, bar na szemű, komoly, megfontolt természetű. Azt, hogy komoly és megfontolt, a nézéséből lehet kitalálni, abból, ahogy maga elé tekint, elmélázva, mintha a villamos piszkos fapadlófán egy gondból és örömből szőtt szőnyeg lenne kiterítve,-s 0 annak ctkornyáit vizsgálná szoros figyelemmel.,. Aktatáská- szorít a derekához, 6 ts munkába megy.

AZ ASSZONY JUSSA

Bfbor-vágyatbai a Múltnak ObellBZkkúnt ta megmaradtál: Mályea-atinú, bús asszony-sirki A. síromnál.

Tadom én, hogy magad őrződ csak, Amikor az éa síromat őrződ,

Oe a Halált s ami több nála. Megelőződ.

Ott fogsz pompázni tompa {énnyal t mikor síromhoz latrok Jönnek, Hirdetni fogod szent, nagy Jnssát A volt nőnek.

Hirdetni fogod: ta akartad S mindent, ml történt, te akartál S hogy nálam Is hatalmasabb vagy S a Halálnál.

PILINSZKY JÁNOS:

A TENGER

A tenger, mondtad haldokolva, s azóta ez az egy szavad felemi számomra a tengert, s azt is talán, hogy te ki vagy.

S azt ts talán, ki vagyok én? Hullámvölgyek, hullámhegyek. Agóniád, akár a tenger, megszabadít és eltemet.

Anya. anya. Hétköznapok.

Halálod hallom s hívlak én.

Irtőztató hétköznapok.

Szegény, szegény, szegény, szegény.

A fiúcska kistáskád lóbál a kezében. Nyolcéves forma, sün bankó legényke 0, termete a magasba igyekszik, hogy me^ közelítse az anyját, Hafa vizes, még viseli a kefe barázdáit; csinos a ruhája, vasalt az úttörőnyakkendőfe, s frissen pucolt az a bakancsocska a lábán, mely két számmal nagyobb u- gyan a kelleténél, de amelyet mégis hamarább fog utolérni n,Ovéssel, mintsem hogy a talp leválnék a felső részről. Tűhegyes, turcsi orrán még ott virít két pár halványuló, nyárt szeplő, amitől minden gyerek arca — nem tudom, miféle eszmekapcsolás révén — valamiféle életrevalóságról és ármányosságról tesz tanúbizonyságot. Szeme barna, mint az any- Iáé.

A most kővetkező megállónál a kisfiú leszállt. Ez Úgy történt, hogy az anyja megállt a legfelső lépcsőfoknál, és meg- símogatta a kisfiú tejszín fehérségű arcocskáját. A gyerek lelépett a lépisOn, megállt a járdaszigeten, és fölnézett az anyjára, az meg vissza rá, s a jobb kezével kétszer alig észrevehetően Intve, azt mondta gyöngéden, csendesen;

— Lacika, szervusz.

— Szervusz, anyu — mondta a kisfiú.

Az anyu kihaföU a villamosból, végigtekintett az Üllői úton,

mind a két irányba, és azt mondta;

— Most átmehetsz, Lacika.

A villamos csengetett és elindult, a kisfiú pedig állva maradt a járdaszigeten, A megálló távolodott, lábunk alól fényesen futottak elő a sínek, s Lacika állt és várt, és egyre f r kisebb lett, ahogy nőtt közöttünk a távolság.

Anyu csak nézett utána, a villamos ablakából. Épp átellen- ben feküdt az Iskola, Nem látszott sehol semmiféle jármű, , de a kisfiú mégsem mozdult a helyéről. Alit és nézett a villamos után.

** Anyu aggódva támaszkodott neki az ablak üvegének. „Miért nem megy át a gyerek?' — töprengett magában. De ebben a ptllanatban egy füstokádó motorbicikll fordult be a szemközti kis utcából, az Iskola mellől. A motorbtclkltt ml nem láthattuk jönni, de a kisfiú Igen. Szén állt és várt.

Egyre gyorsabban robogott a villamos. A motorbicikll már régen eltűnt, de a kisfiú még mindig nem mozdult a helyéről. Meg sem mozdult arról a helyről, ahol búcsút vett az anyjától — de ahogy nőtt a távolság, egyre kisebbedéit és ktsebbedett az a pöttömnyi figura. Most már egészen kicsire zsugorodott, és látni sem lehetett olyan tisztán, mint az e- lőbb. Nemcsak a távolság nőtt köztünk percről percre, de egyre több jármű hajtott be a képbe, szekerek és teheratetomo- bilok, szembe fövő villamosok és az úttesten átkelő járókelők — mind közénk furakodtak, anyu és Lacika közé. De hál miért nem indul az a gyerek? Csak áll és áll, mintha megbabonázták volna... Ekkor azonban megint kihajtott egy jármű a keresztutcából, egy rőhanő jármű, melyet mi nem láthattunk közeledni, csak ő.

Harmadszor ts megátH a vtllamos. Leszállt a ktfutűgyerek, s ml csilingelve folytattuk utunkat. Néztem én is, erösbödő kíváncsisággal, ott-e még a gyerek, de már nem láttam. Anyu még látta. Anyu a hideg üvegnek döntötte homlokát, és nézte Lacikát állhatatosan. Nézte, s én még nem láttam soha ilyen nézést. Nemcsak a szemével nézte, hanem homlokával és orrával, bőrének minden pórusával, és e bőr alatt feszülő idegekkel. Egy nagy szemmé vált ez az asszony, kiszállt önmagából, suhant végig az úttesten a fiához s csak nézte. Csak nézte, nézte, bepólyálta szeme barna bársonyába, kőrüloértez- te szeretete vaspáncélfáwá, úgy nézte, nézte, nézte azt a gyereket ... Így csak ők tudna knéznl, az anyák. Szeretetük átlát a hegyeken, hétmérföldes csizmává! lépked a szeretetük, s egy léghafOt elkormányoznak e szeretet erejével, ha rajta utazik a fiuk...

Már a negyedik megállóhoz közeledtünk. Már el is fordultunk az Üllői útról, s azt a járdaszigetet régen leradtrozta a '' távolság, és még el is takarta a kanyarulat. De ekkor az anya lassan fölemelte fejét, két barna szemöldöke fölszaladt a homloka közepére, két ajka elnytlt egymástól, s köztük előbukkant a nyelve hegye: Lacika lelépett a jS^daszigetről.

Mosolygós szemmel kísérte nyomon. Ebből rögtön tudtam, hogy a gyereket nem fenyegeti veszély, semmiféle jármű nincs látOközelben. Tudtam, hogy Lacika nyugodtan megy át az úton, s tudtam — mert írva állt anyu homlokán ~, hdgy szerencsésen átért a túlsó partra. Egy pillanat múlva fOlrez- zent az asszony, és hátat fordított az ablaknak.

ILLYÉS GYULA:

FELESÉG

Veled jó, veled jó a mező, a folyó, meg a szét. meg az éj, meg mjnden, ami él.

Ha fele nem tiéd, ízetlen az ebéd, a nap, a letűnő, *

a harag, a jövő.

Amihez csak érek. válik kellé rögtön, két részre a földön: egybefnzni véled.

Ha .fele nem tiéd, kevés a (öld, az ég, meg a nyár, meg a lél. meg a dél. meg az éj,

a múlt, a kikelet,

8 kisgyerek.

DEMÉNY OTTO:

MAJD KIHORDALAK

Mafd kihordalak fájdalom, ahogy engem klhordtak, s ahogy szaporodnak a holtak

— keményedtk a homlokom.

Nem vittem soha karomon s érzem könnyűségét anyámnak. Már teste sincs, nem lehet fáradt de itt lebeg oldalamon.

Mégsem lettem árva egészen! Tömzsi kezét téve karomra

— emlékeztet szívós napokra s ballag velem egy régi téren.

jOZStF ATTILA:

FIATAL ASSZONYOK ÉiNEKE

Pihenés, huncut, gOrba állunk,

(orinás tsJUnk, fargs lábunk, szép egyenes.

(ehér hátunk,

meg a szemünk, meg a szánk.

Téncos-haJIös lángot rakunk, sütőnk, íözünh • . ■

s hogy az arcunk tOzasedlk, s kalácsnak .

kányesodlk, fényessdlk fonatja.

Kelleti magát a szél ts, nyllnlvkló, gyönge mailünk tapogatja,

Jószágunkat terelgeti, kerek szoknyánk emelgeti, lobogtatja.

Takarítunk, torUlgetünk, a hajunkat konytha kötjük,

lépegetünk, ügy ringatjuk, mint a kakas a taréjét.

Hűs derekunk hintázása, karunk, farunk hullámzása,

mint harmatos, magas fűben tlz-húsz kSvár. víg gyerek

slvalkodva, meztelenUl ha rakáson hempereg.

Ha az urunk megjön este, moedóvlzsel, vacsorával, csókkal várjuk,

Ingerkedünk, Játszadozunk, csttftjnk, ha bajjal van,

egész éjjel Ölelgetjük 3 gómbOIyödő kis hasunkat nézegetjük hajnalban.