Új Ifjúság, 1974. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1974-07-02 / 27. szám
9 / ZSÁKUTCA hívatlanul Is fanyar ízeid gyülekeznek a számban forrásod tüzét szomjazom, de rám sziszeg pikkelyes melled s késsé kékül megint a nyelvem rikoltozé köszörűké az Idő ágyékod lombjában fészkelt megriasztottam s jaj darabjaira hullt, mint vártaién arcunk TÖREDÉKEIDBŐL 1. utcaszegleten áltál akár a fagylaltosbödé halkan megszólítottak mosolygó idomaid a nagy szomjúság miatt nyomban összecsöd-ültek számban a leggyalázatosabb és a legszerelmesebb szavak. 2. vízbe dobott parázs vagy testeden Izgága mozdulatok tanakodnak számomra teljesen érthetetlen nyelven, hogy izmaimba rejtőzhess naponta gyújtóssá töröd melleden a sugarakat áradni vágyó véred muskotály 3. 6 te magadból száműzött másokban otthonra találó csodálatos különvilág váratlan hófúvás voltál életembe# s látod ma is azokat gyönyörtürtökiet szemezgetem amelyek égető hidegben értek zamatossá MESE ÉVEZREDEKIG UGYANAHHOZ a kavicshoz tapadt ülepünk apró örvényeket kavarva hadonásztunk a vágyódás csápjaival kimásztunk a tudatlanság tengeréből addig csúsztunk arcunk üvegén míg szégyenünk márványlappá CSISZOLÓDOTT A FÉLELEM KÖVEIN •ft* KEZED 1. kertjébe jutottam mindegyiken. GYÄRSZAGO KOTTALAP VOLT fehér festékpötty-hangjegyek rajzolódtak apró ráncai közt. 2. kezed város volt egy térképen öt útja közül bármelyiken indultam a szerelem ó 3. a kezedet hányszor akartam már megénekelní szerelemszagú kislány e finom pelyhet mely szélcsendben is vAllröl vAllra szállt Ihagyták Brevoortot, és kiértek a E napfényben fürdő Ötödik sugárút- ra. Bár még csak február volt, a nap melegen sütött, és a vasárnap délelőttök Ismerős hangulata áradta az autóbuszokról, a párban sétálgató, ünnepiden öltözött emberekről, a csendes épületek zárt ablakairól. Michael szorosan fogta Frances karját, amint a napsütésben a Washington tér felé vették az irányt. Gondtalanul, nevetgélve sétáltak, hiszen ma vasárnap van; tovább maradhattak az ágyban, és a reggeli is kitűnő volt. Michael kigombolta a kabátját, és hagyta szárnyalt, hadd csapkodják körül a lágy szélbe. „Vigyázz“, szólt Frances, amikor elhagyták a Nyolcadik utcát. „Még kitöröd a nyakad.“ Michael elnevette magát, és vele nevetett Frances is. „Nem is olyan csinos. Legalábbis nem annyira, hogy érdemes lenne kitörni érte a nyakad.“ Michael ismét nevetett. „Honnan veszed, hogy én azt a lányt néztem?“, kérdezte. . Frances feléje biccentette fejét, és a kalap karimája alul huncutul rámosolygott. ,„Mike, drágám,“ mondta. „Oké, bocsáss meg!“ Frances játékosan megveregette a férje karját, és húzni kezdte, egy kicsit gyorsabb sétára ösztökélve, a Washington tér felé. „Ne törődjünk ma senkivel sem“, mondta. „Ma legyünk csak egymásnak. Te és én. Úgyis mindig nyakig vagyunk emberekkel. Vagy ők isszák a ml whlskyn- ket, vagy mi az övékét. Igazán csak az ágyban látjuk egymást. Én ma egész nap a férjemmel szeretnék sétálni. Azt akarom, hogy csak hozzám beszéljen, csak engem hallgasson.“ „Na és mi akadályoz meg ebben?“, kérdezte Michael. ' „Stevensonék. Azt akarják, hogy egyre náluk legyünk, és levisznek kocsival vidékre.“ „A ravasz Stevensonék! Még mit nem?! Fütyülünk rájuk. Menjenek csak nélkülünk.“ „Ez a mai csak a mi randevúnk, ugye?“ „Csak a miénk.“ Frances férjéhez hajolt és megcsókolta a füle hegyét. „Drágám,“ szólt Michael, „ez az ötödik sugárút." „Mára hadd csináljak én programot,“ vágott közbe Frances. „Szépen eltervezett vasárnapot egy fiatal pár részére, akik gondtalanul szórják a pénzt.“ ' „Oh, lassabban a testtel!“ „Először is elmegyünk a Metropolitain Művészeti Múzeumba,“ kezdte Frances, mert Michael a hét végén említette, hogy már szeretne elmenni oda. „Én sem voltam ott már vagy három éve, és legalább tíz festményt újra látni szeretnék. Utána busz- szal lemehetünk a Radio Citybe megnézni a korcsolyázókat. Aztán meg Cavanagh-be egy szelet sültre, mely oly nagy ott, akár egy kovácskötény. Megiszünk egy üveg bort is. A Fiimartban megy egy francia .film, amelyről mindenki azt mondja — de mondd, figyelsz te rám egyáltalán?“ „Hogyne, hogyne,“ rettent tel Michael, és hirtelen lekapta szemét egy sötéthajú, sisakfrtzurás lányról, aki kalap nélkül sétált el mellettük. „Tehát ez a mai program“, mondta Frances, mintha ml sem történt volna. ..Vagy jobb szeretnél le-fel sétálgatni az Ötödik sugárúton?“ „Nem, nem! Dehogyis!“ „Mindig a nőket bámulodk Mindenütt, minden istenverte helyen, ahová csak megyünk.“ „Nem drágám“, ellenkezett Michael. „Én mindent megbámulok. Az Isten szemet a- dott nekem, és én megnézem vele a nőket, a férfiakat az aluljáró mozgólépcsőin, a filmeket és a mezők kis virágait. Én, véletlenül, imádom vizsgálgatnl a világegyetemet.“ „De azért egyszer belenézhetnél a magad szemébe is, amikor Így vizsgálgatod a világegyetemet az Ötödik sugárúton“, mondta Frances. „Én boldog vagyok veled,“ szólt Michael, és lágyan megbökte feleségét. „Ml vagyunk a huszadik század eszményi házaspárja; — Mr. és Mrs. Mike Loomis. No, gyerünk egy italra!“ „Nem régen ettünk.“ „Most figyelj rám, drágám.“ szólt Mike, nagy gonddal válogatva a szavakat, „szép napunk van, jól is érezzük magunkat. Semmi okunk rá, hogy elrontsuk. Legyen valóban szép ez a vasárnap.“ „Igazad van, nem is tudom, hogyan jutott az eszembe. Felejtsük el, és legyünk ma boldogok.“ Megfogták egymás kezét, és szótlanul sétálgattak a Washington tér parkjában babakocsik, ünneplőbe öltözött idős olasz bácsik és fiatal asszonyok között. „Végül Is, egy évben legalább egyszer mindenkinek illik elmenni a múzeumba,“ szólalt meg Frances olyan hangnemben, mint amilyet a reggelinél és a séta elején használt. „És vasárnap valóban csodálatos. .A sok ember, a képek. Még mondja valaki, hogy New Yorkban a művészet alkonyát éli.“ „Mondani szeretnék valamit,“ szólt Michael komoly arccal. „Én az öt év alatt nem nyúltam nőhöz — rajtad kívül. Egyetlen egyszer sem.“ „Jó,“ mondta Frances. „Ugye, te nem hiszel nekem?“ „Jól van, jól.“ Tovább sétáltak a park sűrű padjai között, a bozontos lombú fák alatt. „Igyekszem nem észrevenni,“ szólt Frances, ,,de amikor látom, hogy úgy bámulsz minden mellettünk elhaladó nő szemébe, mint az enyémbe első találkozásunkkor Maxwelléknél, azonnal hányingert kapok. Emlékszel, ott álltam a rádió mellett az e- bédlöben, zöld kalap volt a fejemen. És az a sok ember! „Emlékszem arra a kalapra,“ mondta Michael. „Ugyanúgy nézel most is ezekre a nőkre. Szörnyű érzés, nagyon fáj.“ „De drágám, kérlek.“ „Azt hiszem, most jólesnék egy kis ital,“ szólt Frances. Csendben elindultak a Nyolcadik utca felé. Michael feleségébe karolt, és átvezette az úttesten a száguldó autók között. Az ablak közelébe ültek le, amelyen át besütött a nap. A kandallóban vígan táncolt egy kicsinyke láng. Alacsony japán pincér közeledett feléjük, és széles mosoly kíséretében asztalukra tett néhány perecet. „Mit iszunk?“, kérdezte Michael. „Konyakot — gondolom,“ válaszolta Frances. „Két Courvolsier-t,“ mondta a pincérnek Michael. Amikor az visszatért, és eléjük tette a poharakat, inni kezdtek a napfényben. Michael azonnal kiitta a felét, és nyelt utána néhány korty vizet. „Én valóban nézek más nőre is,“ mondta. „Nem tudom, hogy ez rossz-e vagy sem, de így van. Hidd el, ha elmegyek mellettük, és nem nézek rájuk, akkor becsaplak, téged, és becsapom magamat.“ „Csakhogy te úgy nézel rájuk, mint aki kívánja is őket,“ mondta Frances, miközben poharával játszadozott. „Te mindegyikükkel szeretnél.“ „Igen,“ vallotta be halkan Michael, és elfordult. „Igazad van. Nem tehetek semmit, igazad van.“ „Tudom, ezért szörnyű nekem.“ „Még két konyakot,“ intett a pincér .elé Michael. „Még kettőt.“ Sóhajtott, lehúnyta szemét, és döi'zsölni kezdte ujjahegyével. ,,Szeretem a nőket, ahogy néznek. Egész New Yorkból a nők nagy hadseregét szeretem a legjobban. A- mikor először érkeztem ide Ohloból, ez volt az első dolog, amire felfigyeltem. .A millió csodálatos nő szerte a városban. Úgy jártam az utcákon, hogy a torkomban vert a szívem.“ „Akár egy taknyosnak,“ szólt közbe Frances. „Gondold el,“ folytatta Michael, .gondold el, hogy még ma is amikor a negyven felé közeledem, sőt már pocakosodoni is, még most is szeretek végigsétálni három óra körül az Ötödik sugárút keleti oldalán az ötven és a ötvenhetedik utca között; Ilyenkor mindnyájan kint vannak és vásárolnak. Prémmel díszített ruhák, díszes kalapok; itt van az egész világ, a legjobb szőrmék, a legszebb ruhák, a legcslnosabb nők, akik boldogan szórják a pénzüket.“ A kis japán letette a két poharat és mosolygott hozzá. „Minden rendben? Elégedettek?“, kérdezte. „Igen, minden csodálatos,“ válaszolta Michael. „Ha neked csak az a néhány prémkabát,“ szólt Frances, „és a negyvenöt dolláros kalapok —“ „Nem, nem a kabátokról van szó és nem a kalapokról. Ezek csak díszek, a hiú babák díszei. Dehát nem kel! mindenre odafigyelned, amit én mondok!“ „Csak folytasd 1“ „Szeretem a titkárnőket, jóláll nekik a szemüveg; csinosak, értelmesek, tudják, mit hogyan kell. Ebédidőben szeretem megbámulni a lányokat a Negyvennegyedik utcán a színésznőket lenge ruhákban. Szeretem az áruházak elárusítónöit, akik először a férfiakat szolgálják ki. a hölgyek várhatnak. Tíz évig hordtam mindezt magamban, felgyülemlett bennem, és most kérdeztél, hát tessék itt van.“ „Folytasd!“ „Ha New Yorkra gondolok, a lányok jutnak eszmbe, akik elözönlik a város utcáit. Nem tudom, de nekem olyan, mintha bálba lennék. Lehet, hogy csak én vagyok így, vagy minden férfi így érez, ha a város utcáit járja. Szeriek a színházban hölgyek mellett ülni, híres szépségek mellett, akik hat órát töltenek a tükör előtt, hogy szépek legyenek. És a rózsás arcú lányok a futballmérkőzéseken, a lányoik nyári ruhában, ha felmelegedett az Idő.“ Közben kiitta a poharát. „Hát ez van.“ Frances is kiitta a magáét, és nyelt még egyet-kettőt utána. „Szóval azt mondod, szeretsz.“ „Szeretlek.“ „Elég csinos vagyok, nemde? Vagyok o- lyan, mint bármelyik közülük.“ „Gyönyörű vagy“, mondta Michael. „Én jó vagyok hozzád,“ érvelt továljb Frances, „jó feleség vagyok, jó háziasszony és a jóbarátod. Én mindent megtennék érted.“ „Tudom,“ mondta Michael, meg megfogta a felesége kezét. „Szeretnél, ugye, szabad lenni, hogy —,“ folytatta Fances. „Pssszt.“ ,,Mondd meg az igazat“, erösködött Frances, és kivonta kezét férje karja alól. Michael megfricskázta a pohara szélét. „Oké,“ mondta halkan, „néha szeretnék szabad lenni.“ „Bármikor lehetsz, csak szólj!“, mondta Frances. „Na, ne marháskodj!“ Michael közelebb húzta székét, és megclrógatfa felesége combját. Az asszony csendesen sírni kezdett, elővette a zsebkendőjét, és elfordult, hogy a bár vendégei ne láthassák az arcát. „Egy napon,“ szólalu meg szepegve, „elhagysz engem.“ Michael nem válaszolt. A csapost nézte, aki komótosan hámozott egy citromot. „Vagy nem?“, kérdezte Frances elkeseredve. „Gyerünk! Mondd csak ki! Nos? Beszélj!“ „Lehet,“ mondta Michael, és visszahúzta a széket.' ..Honnan a pokolból tudhatnám én azt elö)'e?“ „Tudod te azt jól. Vagy mégsem?“ ,,Igen,“ mondta Michael egy kis szünet után. „Tudom.“ Frances abbahagyta a pi- tyergést. Szipogott még kettőt-hármat a zsebkendő mögött, aztán eltette. Arcán már nyoma se volt a sírásnak. „Utoljára még tégy nekem egy szívességet,“ mondta. „Tessék?“ „Többet nekem ne beszél] arról, hogy ez vagy az a nő milyen szép. Szép szemek, szép mellek, csinos alak, kellemes hang,“ sorolta Frances férjét utánozva. „Tartsd meg ezeket magadnak, engem nem érdekelnek.“ „Jó, megtartom magamnak,“ mondta, és közben intett a pincérnek. Frances a sarokba pillantott, aztán a pincérre. „Még egy konyakot,“ mondta. „Kettőt,“ szólt utána Michael. „Igenis hölgyem,^igenis uram,“ udvarias- kodott hátrálva a pincér. Frances hűvös szemekkel figyelte férjét az asztalon keresztül. ,,Akarod, hogy felhívjam Stevensoné- kat?“, kérdezte. „Jó lenne lekocsikázní velük vidékre.“ „Terméseztesen,“ mondta Michael. „Hívd fel őket!“ France felállt, és a termen át elindult a telefonfülke felé. Michael utánanézett, és azt gondolta ma- .gában, milyen csinos lány, micsoda szép lábak. Fordította; BOONAR GYULA
