Új Ifjúság, 1974. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1974-08-06 / 32. szám
9 Dénes György versei: EGYRE FEIJEBB ÉlEK, VAGYOK A világ pórusain át a Józanság hüs leik® beszivárog, szippantok a napos levegőből I körém gyűlnek delejes virágok. Élek, vagyok. Mint a fák, füvek. Miért kel! hát elvéieznem mégis? Minden élet tagadja végzetét. Szánj meg szív, hogy tagadhassam én Is. KÍNOK GORBKJFN Mily kínok görbéjén araszol tovább az ember, eltékozoloa önmagát, mily kínok, közeg taszítja vissza és nyűgözi testét, amíg a szenvedés kibontja végső formáját a létnek, melyből minden fölös salak kiégett s töretlen Izzik, mint kegyetlen kristály, megigazulva, tengelyéig tisztán. Ahogy a gond emel egyre feljebb egy lépcsőfokkal, elme, acsarkodó fagyokban kitelelve, zsibbadtan Is, ha kéll. Nem. Nem ránt a sors a mélybe, azt veri, aki tél, a megalkuvót, csak a gyávától vonja meg a szót. Te állj elébe. Üvölts a széllel. Kiáltsd, amit a szél kiált, a forró szabadságot, törjön a csönd, téli csöndben ágak, a hajnal tülkét fújja meg a szád. KINEK A MASZKJA RAJTAM Kinek a maszkja rajtam, kinek szolgálom magamat 8 titeket, hogy behorpadt ajkam morzsolgassa e néma kínt, a szomorú békétlenséget, min nem segít már se ég, se föld, mert ágáról letépett gyümölcs a szív, gyümölcs. mit rothadásra szánt az isten ujja és nem rejtőzhet önmagába újra, nem labet már: se döre, se bölcs. A kis velencei vendéglőnek nem volt köze az idegenforgalomhoz. Messzi esett az elegáns Márk tértől és a tengerparttól. Csak a bennszülöttek tudták, hogy lehet megtalálni a moszatszagú lagúnák és szűk sikátorok labirintusában. Mégpedig a szegényebb sorsú bennszülöttek. Mert a kis vendéglő a legszegényebb néposztály étkezőhelyiségévé alakult ki az évtizedes használat gyakorlatában. Valami középület volt a szomszédságában, annak szolgái tették a törzsközönséget. Aztán Jártak oda katonák, postások, klsbivatalnokok, munkások, a helyi járatú hajók matrózai. Nyár volt, déli fél egy, nagy meleg, óriási zsúfoltság, zsivaj. A saegény embeiek mind egyszerre ebédelnek, nincs módjuk, hogy válogassanak az időben. Az udvaron terítettek, kopasz tűzfalak között. E helyen semmi nem emlékeztetett a dózsék Velencéjére. Proletárhely volt, minden dísze egy 0 leanderbokor, amelyet valahogy rákényszerítettek, hogy futó alakjában a falhoz tapadjon. Proletárvendéglö volt, proletárételekkel, tengerszaggal, o- lajszaggal, halszaggal, paradí- csomfoltokkal az abroszon. De egyúttal olasz vendéglő volt, lármásan jókedvű, tüzes. Mindenki hangosan beszélt, követelt, fenyegetőzött, nevetett, az asztalok átdiskuráltak egymáshoz. A nap elöntötte latin aranyával a társaságot, mert árnyékot csináló ponyva nem volt az udvar fölött, A vendégeket egyetlen pincér szolgálta ki, egy göndör hajú férfi, fekete, mint az abroszok, paradicsomfoltos, fehér kabátban, füle mellett egy eloltott cigarettával. Nem volt már egészen fiatal legény, sötét hajában akadt néhány kora ezüst szál. Kissé színészles volt, kissé bohémes. Az Ilyen külsejű emberekre szokták azt mondani, hogy „lusta“. Ennek az olasz pincérnek azonban rengeteg dolga volt. Egymaga szolgált ki száz türelmetlen vendéget, aki mind egyformán éhes volt és sietett. Ezt a munkát nem lehetett szorgalommal győzni és rendszerrel elvégezni. Ez a munka hőstett volt, zsenialitás kellett hozzá, bátorság, humor, elszánt hit, hogy az emberi akaraterőnek nincsenek korlátái. A pincér azzal könnyített magán, hogy munka közben énekelt, és csevegett a vendégekkel. Énekelt a konyhában, a- míg a vendéglősné karjára rakta a tányérokat, énekelve osztotta szét a spagettit, a cslga- potpurrit, a söröket, s mintha több ujja lett volna, mint egy normális embernek, egyszerre hat krlgll sört tudott tartani egyetlen kezében. Énekelt, Izzadt, rohant az asztalok közt, fecsegett, rendeléseket vett föl, egy jókedvű állat éberségével figyelve a zűrzavarban. Azt Is észrevette, hogy az udvar közepén egy asztalnál „idegenek“ ülnek, csöndesen, szerényen, kissé fe- szélyezetten, ahogyan vendéglőhöz nem szokott emberek viselkednek. Nyilvánvalóan egy más városból való munkáscsalád volt az „Idegen asztal“. Egy munkától megaszalt, középkorú házaspár, két kisfiú és egy felnőtt, szép lány, aki szőke volt és kreol, a bőre sötétcbb a szempillájánál. A család csak bort és szódavizet rendelt a vendéglőben, azzal váltották meg a Jogot az asztalhoz. Az ennivalót magukkal hozták egy nagy szatyorban, kenyeret, gyümölcsöt, hideg húst. Rajtuk volt az út, a fáradtság, hogy nincs még házi tűzhelyük ebben a városban, hogy jobb emberek, nem ülhetnek le enni az utcán, a fal tövében. A pincér saját természetének kedvességéből tányért és evőeszközt hozott eléjük, hogy ne egyenek kézzel, puszta papírról. Aztán, mialatt a tizedik asztalnál dolgozott, átdlskurál- va a vendégek feje fölött, megkérdezte, hogy hova valók, és miért jöttek Velencébe. Mert azt látja, hogy Idegenek, és nem gondoíázn! akarnak itten. A társalgás nagyon szaggatottan folyt, mert a pincér közben megállás nélkül dolgozott, másokkal is beszélt, eltűnt a konyhában, a söntésben, morzsát adott szájából egy szelíd madárnak, amelynek kalitkája az oleanderes tűzfalon függött. Végül mégis kialakult, hogy az Idegenek milánóiak voltak eddig, de most átköltöztek Velencébe, mert örököltek itt egy házat, a házban van egy varroda Is, abban fog a nagylány, dolgozni, a fiúk jövőre szere- lötanoncnak mennek, az apa ács, mindegy, hogy hol ács, Milánóban vagy Velencében, a kárból elfér egy kis műhely. Most már nemcsak a pincér, hanem az egész vendéglő beszélt az idegenekkel, a nép tengere fölvett egy kis friss hullámot hullámai közé. Az ács komoran hallgatott, nagy fabal- ta kezét az asztalon nyugtatva, a felesége beszélt a család nevében, egy fürge kis a- ranyfogú nő, büszkén az a- ranyfogára. Megmondta a nevüket, a gyereekek nevét, a rokon nevét, aki meghalt, és rájuk hagyta a házat. Már kérnivalója is volt. Nem tud-e valaki valakit, akinek kellene egy szoba? Mert a,házukban, a lépcső alatt van egy külön benyilőjú szoba, azt szeretnék kiadni egy rendes lakónak. A pincér a fülét hegyezte. Hol az a szoba, és mennyibe kerül? Tüzes alku Indult meg az aranyfogú asszony és a pincér között, a kínálat és a ketíuti^dcly Sdnclot*: ä resiet szerencsésen találkozott. Egy gyalogos káplár magasra tartott villájáról szájába bocsátotta a spagettit, és nevetve odaktáltott a pincérnek; — Tudod mit, Giuseppe? Vedd el feleségül a klsasz- szonytl Ingyen kapsz lakást. A pincér vigyorgott: — Remek tlppl — és karján egy torony piszkos tányérral kiment a konyhába, oly sietve, hogy látszott, megijesztette kissé a tanács. Az ács megmozdította az asztalon száraz munkáskezét, mint aki nem szereti, ha tréfálnak vele, a lány mélyen elpirult, és szemlesütve babrálgatott egy darab kenyeret. Giuseppe újra megjelent az udvaron, megrakva a tányérokkal. A lányra nézett, füttyen- tett: — Most látom csak, hogy milyen gyönyörű a kisasszonyl Hogy hívják? — Maria! — felelte az anya ragyogó aranyfogaival. Giuseppe lelkesedett: — Csakugyan, mint Maria! A legszebb Maria, a legszebb oltáron, az égő gyertyák között,' — mialatt dolgozott, a lányt nézte és énekelt, a dal egyenesen a lánynak szólt, mint egy szerenád az ablak alatt, operarészlet volt, amelyet a pincér hibátlanul adott elő világos tenorján. Maria egyre zavartabban babrálgatta a kenyeret. A pincér, mielőtt eltűnt volna a söntésben, a lányra mosolygott, és csőkot dobott feléje, a vendégek közül néhányan nevettek. Maria sötétpíros, majd halotthalvány lett, tenyerére hajtotta homlokát, hogy elrejtse arcát. Egy öreg levélhordó rendre- utasította a katonát, mit szól bele mások dolgába, a kisasz- szony szégyelll magát. — Komolyan beszéltem! — mondta a káplár. — Ezek ősz- szeillenek! Az egész udvar helyeselt, az apa újra megmozdította súlyos kezét, az anya nem volt megsértve, arcán a figyelő kotlós kifejezése fénylett. Giuseppe megint előkerült a konyhából egy rakomány spagettival, apró hallal, babbal, csigával, paradicsommal. Egyszerre tréfásan és komolyan mondta; — A tipp remek volt! Percről percre jobban imádom a kisasszonyt! Ha merném, megkérném a kezét! A mama nagyon nekimelegedett. Buzgón magyarázta, hogy Maria már tizennyolc éves, és szívesen férjhez adná, de persze csak olyan emberhez, akit ismer, és hozávalónak talál. Giuséppe, miközben lerakta a vendégek elé a spagettit, a paradicsomszószt, a parmezánt, a halat és az italokat, az asztalok körül sétálva, a távolból bemutatkozott. Megmondta a nevét, hány éves, mennyit keres. Egész kis jellemrajzot közölt magáról, önérzetesen felsorolta erényeit, és bevallotta a hibáit, még azt is meggyónta, hogy ortopéd cipőt visel, mert fél, hogy lúdtalpat kap a sok szaladgálástól. Azzal kiment. A káplár átszólt a milánóiakhoz: — Giuseppe derék pofa, és jő barátom. Ha nekem lányom lenne, én neki adnám! — Nem részeges? — kérdezte az aranyfogú anya egyszerre az egész udvar összes vendégeitől. Az udvar barátságosan igazolta a pincért. A levélhordó bölcselkedett: — Iszik, de nem részeges. I- lyen a legtöbbi A hangos tanácskozásra a vendéglősné kijött a konyhából, és megállt a küszöbön. Nagy hasú, kövér asszony volt, szigorú boszorkány. Közölte az idegenekkel, hogy pincére tíz éve dolgozik nála, és meg van vele elégedve, felel érte, hogy rendes ember. i Giuseppe új tányérokkal került elő. Most már 6 is zavart volt, fölénye eltűnt, fátyolos szemmel vizsgálta a messziség- böl a piruló lányt. — Hisz ez szerelmes lett! — kacagott a káplár. A pincér megállt egy asztal mellett, a karján tányérok, a kezében üres borosüvegek. Kicsit akadozva mondta az idegen család felé fordulva; — Gondolkoztam. Tudom, maguk kik, maguk Is tudják, hogy én ki vagyok. Mit szólnának hozzá, ha megkérném Maria kisasszony kezét? A mama kérdőleg a papára nézett. Az ács méltóságos mozdulattal felvonta vállát, mintha azt mondaná, hogy 6 nem szól bele Ilyen verébdologba. A lány kínjában kifújta görcsösen összegyűrt kis zsebkendőjébe az ortát. A mama hamiskásan kacsintott a pincérre; — Én nem bánom, kérdezze meg Marlát, hogy 6 mit szól hozzá. A pincér nem rakta le a tányérokat. Ügy, ahogy volt, teli kézzel, leült a lány mellé a padra, mert nem székek, hanem padok voltak az asztalok körül. — Van valakije. Maria? Ügy értem, hogy valami udvarlőja, vagy ideálja? Maga szép lány, miért ne lenne? — kérdezte komolyan. Az oleanderos udvaron nagy csönd lett. Mindenki úgy figyelt, mint a színházi nézőtér egy szerelmes darab legszerel- mesebb jeleneténél. A lány szótlanul nemet intett, hosszú pilláit mélyen !e- bocsátotta szemére. Giuseppe tréfás árnyalatot kevert a hangjába; — Nézze csak. Maria, mondja gyorsan, hogy „igen“. Mert ha töri a fejét, ha jobban megnéz, biztosan azt mondja, hogy „nem“. Képzelem, milyen undok lehetek ebben a paradicsomos kabátban, ebben a széttaposott strapacipőben! A lány nem felelt. A mama segített a kérőnek; — Nem akarok a dologba avatkozni Maria, de nekem áz úr mindjárt tetszett, amikor megláttam. Jó ember lehet. Enni adott a madárnak. — A szájábóll... — fűzte hozzá nagyon halkan a lány, és röstelkedve elmosolyodott. Mozdulat nem látszott rajta, de érzett, hogy a bensejében meleg bóllntással fogadja el a pincér ajánlatát. Az olaszok értenek a vi'á- gon a legjobban a szerelemhez. Giuseppe is érezte, hogy a pillanat alkalmas. A tányérokat most sem tette le, csak úgy, egy gyors odahajlással megcsókolta a lány kezét és fülét, aztán felállt, megcsókolta a mamát, a kisfiúk fejebúbját, majd a családfőt is megcsókolta, aki Jupiter méltóságával tartotta arcát. A dolog rendben volt, alaposan meggondolva és mélyen átérezve. Pedig a jegyespár alig beszélt egymással, vonzalmuk negyedóra alatt érett meg szerelemmé. Amikor a csók elpbttyent. az udvaron nevetni, tapsolni és éjecméá shrd éljenezni kezdett a nép. Egy férfi, akinek mésszel volt telifröcskölve a kabátja, szájharmonikát vett elő a zsebéből, fújni kezdte rajta a nászindulót. A szereleem szép, de ebédelni is kell. Giuseppe nem hagyhatta abba a munkát. Kiment a konyhára az ételekért, összeszedte az edényt, a szétszórt kenyérhajakat. Duplán sietett, hogy sürgősen elkezdhesse magánéletét. A mama tökéletesen érezte a helyzetet. Feddön nézett a lányára; — Mit ülsz itt. Maria, mint a tuskó? Kelj föl, és segíts a vőlegényednek! Maria engedelmesen fölállt, kiment a söntésbe, ahol a ven- déglösné kötényt kötött eléje. Hordani kezdte 6 is az ételeket. de egy kicsit ügyetlen volt még, a tányér remegett kezében, összekavarta a rendeléseket. Giuseppe szerelmesen dirigálta; —- Ne oda vigye a sajtot, szívem, ott sört kértek! A sajtot a másik sarokban rendelték, gyönyörűségem! A levélhordó sovány, epés ember volt, olyan a napsütésben fürdő, boldog vendéglőudvaron, mint egy pohár édes ürmösben az angostura. Keserűen jegyezte meg; — Meddig fog ilyen szépen beszélni, ha majd a felesége lesz ez a lány? A pincér sietős munkája közben egy pillanatra megállt: — Meddig? Nem tudom! Lehet, hogy nemsokára abbahagyom, mert az ember nem beszélhet mindig úgy, mint a filmeken a színészek! De azt ígérem, hogy amit most mondtam, mindig gondolni és érezni fogom! — jelentette ki oly belső erejével az igazságnak, hogy még az ács is bólintott egy helyeslőt komoly fejével.
