Új Ifjúság, 1974. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1974-11-12 / 46. szám
ú] ifjúság 9 Nemeth István versei: MINT AKI Mint akt tudja, mi vár rá, kievezett a partra és kiszállt, kioldotta a köteleket, lölszaggatta a gyökereket, s klnyújtőzott... Képzeletben talán föl is állt, de aztán csak nyújtózott egyet, mert minden, amit látott, ízlelt, tapintott, szürke lett és hideg. Jeges gömbként meredt rá a nap, kiürült kondér — hulltak kt feleségéből a szavak. Már a lánya Is csak bottal járt... Tudta, rogy heteken keresztül már csak a lélegzete után kapaszkodnak, megalvadt szemhéja alatt a hold, kihűlt a kert, fölszáradtak az utak... it KET fogam közt Két fogam közt tartom a halat — a vevő és a boltos én vagyok. Két fogam közt tartom a halat — vízből partra, partról vízbe hajítom magamat. Két fogam közt tartom a halat — a Szénatérröl hazaballagok. ÉG A NAP Kiléptünk a képzeletek áramköréből, és elsúncolva Itt messze csak önmagunkkal élünk. A görög istenek is elhúzódtak mellőlünk, az anyaszentegyházat is elűztük, s fáradt anyánk sem főhet naponta — csak a szél... A szél gurgulázik, süvít a fefünk fölött, rakoncátlanul belekap a halunkba, hozza, viszi a felhőket, felszakítja az eget: Eg a nap, ragyog a csönd a felünk fölött. KORA TAVASZ Kora tavasz, szánalom: megfagy az út az utamon, megfagy a szó a számon. FÖlÁllTAM, JÁRNI KEZDTEM Fölálltam, járni kezdtem, de mire észbe kaptam, kinyújtott lábbal, kézzel — kiürült mellkassal feküdt már az apám. S állt az anyám. tgy. Most már csak élünk, el-elszáladunk egymáshoz, mert kihez Is szaladjon az ember, ha már az úristen is odébbállt?! HOLECKO VIKTOR RAJZA KALMAN SEGAL prózairól munkássága mind területileg, mind témájában Lengyelország Szilézia vidékéhez kötődik, kapcsolódik. ír verseket és elbeszéléseket. Prózaírói munkásságának külön fejezetét jelentik szatirikus töltetű mikronovellái. Ezekben többnyire az emberi gyengeségeket, gyarlóságokat, előítéleteket, erkölcsi defektusokat veszi célba. Eddig már számos kötete jelent meg. A TÖLGY A ház mögött nőtt egy öreg tölgy. Erősen susogott, és hatalmas méreteit mindenki megcsodálta. A tölgy alatt magányos öreg üldögélt halálát várva, a fa barátja. Az öreg szomorú volt. — Gyerekkoromtól ennek a fának az árnyékában nőttem fel — suttogta —, nehéz lesz tőle elválnom. Az ismerősök vígasztalgatták: — Ha meghalsz, koporsót csinálunk neked belőle. Így aztán a halálod után se kell a barátodtól elválnod. Az öreg elmosolyodott, egy pillanatra vidámság költözött a leikébe, de aztán újra erőt vett rajta a szomorúság és elsírta magát: — Mivel vigasztaltok ti engem? A halállal, barátaim? Ö, nem, nemi E fa szépsége és árnyéka hadd szolgálja csak az é- löket s ne a holtakat. Az öreg meghalt, s az emberek a tölgyet kivágták. Akasztófát csináltak belőle. Az embereknek. AZ ING Meztelen felsőtestén csak egy ütött-ko- pott zakót viselt. — Ember — fordultam hozzá —, hol van az Inged? — Eladtam — felelte. — Bizonyára nagyon szegény vagy... — Nem, nem vagyok szegény — telelte büszkén. — Azért adtam el, hogy gazdag lehessek... Sokáig képtelen voltam felfogni szaval értelmét, bár egyszerűek és érthetőek voltak: add el az utolsó Inged és gazdag leszel. Szegénység szakadt rám. Ki veszi meg az utolsó Ingemet? .EMBERI DOLGOK A kis Emberke gondterhelt volt és szomorú. Amikor találkoztunk, mindig váltottunk néhány semmitmondó szót. Sőt, egyszer még azt Is megkérdeztem tőle, hogy miért olyan szomorú? — Azért vagyok szomorú, mert Ilyen kicsi maradtam — mondta. Megértettem a bánatát — nagyon emberinek éreztem. Ma reggel újra összefutottam a kis Emberkével, csakhogy most sugárzott róla a jókedv: ragyogott a boldogságtól és a nagy- nagy önérzettől. Megkérdeztem tőle, mitől ilyen jókedvű? — Találkoztam egy emberrel, aki még nálam is kisebb — felelte. Ezt Is megértettem — ezt Is^ nagyon emberinek éreztem. — En fölakasztom magam — jajdult fel, amikor ráesett egy tuskő és kissé megla- pogatta. — Élni sincs kedvem — súhajtozta mélységes szomorúsággal, amikor további jelentéktelen bajok szakadtak a nyakába. De amikor meglepték a vadászok, kétségbeesetten bódult tel: — Kegyelem! Ez a medve nagyon hasonlított az emberre. AZ ARANYÓRA Soha életemben nem loptam. Az emberek mindig százszázalékosan megbíztak bennem. — A maga becsületessége vitán felül áll — mondogatták nekem. — Az arca is elárulja, milyen kitűnő jellem. £s ennek ellenére mégis... Álltam egyszer az egyik munkásvonat folyosóján, a vagon oldalához préselve — alig bírtam lélegzetet venni. Senki ügyet se vetett szerény külsőmre, senki észre se vette az őszes halántékomon lecsorgó Izzadságot, senki se törődött szenvedő tekintetemmel. Valamelyik állomáson néhány utas leszállt, s így kissé megüresedett a folyosó. mon éreztem az utasok megvető tekintetét. Előhúztam a zsebemből az órát. A saját órámat, amit húsz évvel ezelőtt kaptam a születésnapomra. Elég szép aranyóra volt, de most mélységes gyűlölettel néztem rá. A KIELCEI EMBER Ismeretlen ember ugrott a nyakamba és elkezdett csókolgatni így kiabálva: — Milyen csodálatos meglepetést Jóindulatú mosollyal néztem rá, és hagytam hadd ölelgessen. Az ismeretlen néhányszor még vállon veregetett, és aztán rákezdte: — Igen, Igen... A mai napig nem tudtam elfelejteni micsoda kópéságokat csináltunk annak Idején Klelcében. Emlékszel még rá? — Én — mondtam habozva —, én Kiel- cében még soha életemben nem voltam... Az Ismeretlen elhallgatott, majd elkomo- rodott. Szinte éreztem mint emelkedik közénk a hideg fal. — Hát, szóval így vagyunk... — düny- nyögte csalódottan. — Soha életében nem járt Klelcében? Akkor meg miért ölelgetem, csókolgatom én Itt magát? Nagyon kellemetlenül éreztem magam. Megpróbáltam egy jóindulatú mosollyal megvigasztalni, — Drága uram, feltétlenül klelcelnek kell az embernek lenni, hogy az ön öleléseit és csókjait kiérdemelje? A MEDVE — Megörülök a fájdalomtól — kiáltott fel a medve, araikor a vadrózsa tövise e- gylk érzékeny pontján megszúrta. de ekkor kellemetlen csend támadt körülöttem. A körülöttem álló utasok tekintete egy pontra szegeződött. — Óra — súgta az egyik mellettem álló utas. — Arany — tette hozzá a másik. És tényleg. A földön, a lábamnál ott feküdt egy óra. Mindjárt megismertem, de a biztonság kedvéért még a csuklómra néztem. Igen, az én órám volt az, a szüleimtől maradt értékes emlékem. Sietve lehajoltam, felvettem az elhagyott emléket, megtörültem és zsebre vágtam. — Mit csinál maga? — szólalt meg egy idősebb asszony. — Az én órám — mondtam zavartan. — A magáé? — dünnyögte egy Idősebb úr. — Hiszen csak most találta. — Igen, Igen, elvesztettem és meg is találtam... — Gyanús ez nekem. Ezt mindenki mondhatja. — De emberek... Becsületszavamra... Az utasok nevetésben törtek ki. — Legalább annyit megkérdezhetett volna, hogy a Jelenlévők közül ki vesztette el az óráját. — Szégyellje magát — szidott egy Idősebb hölgy és sokatmondóan még hozzátette: — Ma olyan kevés a becsületes ember. Szerencsére a vonat nemsokára megállt. Gyorsan leszálltam, de állandóan magaA KERÍTeS A cím: Optimisták negyede. Elfeledettek utcája. A házon felirat: Itt a szeretet uralkodik. A házikó pici és szűköcske, és az ember, aki benne lakik, kilép a kiskertbe, és az égnek feszíti a vállát. Meztelen mellkasa remeg a mély lélegzetvételtől. Csend — halljátok, hogy dobog a szíve? Csakhogy a kert kicsi, s körül is van kerítve. Tágítsuk ki. hogy az ember az Elfeledettek utcájából ne érezze szűknek, szorosnak. Jegyezzétek meg a címet: Optimisták negyede. A SZÍNÉSZ Kiváló színész volt. Hősszerelmes szerepeket osztottak rá, s a nézők el voltak bűvölve a művészetétől. A nők vele kap- csdlták össze Intim vágyaikat, a férfiak pedig, különösen a kollégái, irigykedtek rá. Az emberek elragadtatással figyelték a kiejtését és gesztlkulálását, csodálták a színpadi játékát, lenyűgözték őket a mozdulatok, amelyekkel a karjaiba zárta párt- nernölt. És hogyan csókoltl A kulisszák mögött és a magánéletében azonban szerény és bátortalan volt, és mint mindenki — 6 Is az egyetlen nagy-nagy szerelemről ábrándozott. Beleszeretett az egyik színésznőbe, de nem volt hozzá elég bátorsága, hogy ezt megvallja neki. Csak az új színmű bemutatóján tette meg, amelyben, mint rendesen, megint hósszerel- mest játszott. A partnere az a színésznő volt, akibe beleszeretett. Amikor a karjaiban tartotta elfelejtette, hogy színész, és szerelmes szive minden Igazát elmondta neki. Most azonban kifütyülték. Senki se hitte el ugyanis, hogy a szerelem és az igazság annyira természetes lehet. > TÖRTÉNET FÉRFIAKNAK Ma reggel a villamoson találkoztam vele. Nem volt szép. Mindennapi arca, természetes frizurája és egyszerű ruhája volt. Már sok-sok éve Ismerem. Bizonyára 0- nök is Ismerik — ezt, vagy egy másikat, aki hasonlít rá. Olyan asszonyok ók, akik állandó remegő várakozásban és bizonytalanságban járják az élet útját. Akik túlságosan félénkek ahhoz, hogy két kézzel ragadják meg az életet. Akik túlságosan csendesek ahhoz, hogy felkeltsék az önök érdeklődését. Nem látják őket. Megvetéssel beszélnek róluk. Vagy egyáltalán szót se ejtenek róluk. A nő a villamoson hallgatagon nézett rám. Természetesen egy jól nevelt lány nem fog szóba állni egy Idegen férfival, még a villamoson sem. De tudom jól, hogy az, amit mondana nekem, nagyon szomorú lenne. Azt gondolja magában: — Miért mennek mások férjhez, én meg nem kellek senkinek se? Szép vállára van és szép lábam. Ügyes és dolgos vagyok. Mindent meg tudok értem és türelmes vagyok. Az emberek azt mondják, hogy jő vagyok. Miért nem kell az én jóságom senkinek? Miért nem kell az én szerelmem senkinek? Ha valaki szeretne, odaadnám érte az életemet is. A nő most az édesanyja térdein ülő gyermekre fordítja a tekintetét — a szeme mosolyog. Aztán a kézitáskájából összegyűrt újságot vesz elő. Az utolsóelőtti oldalon üti fel, ahol a házassági hirdetések vannak. A TEHETSÉG A barátomnak .felolvastam az egyik elbeszélésemet. Az elbeszélés egy korlátolt, rosszindulatú, mindig mindenkit gyanúsító nagyképű alakról szólt. A barátom végighallgatta aztán összevonta a szemöldökét. — Kire gondoltál, amikor ezt a sületlenségedet írtad — kérdezte. — Amikor az ember ezeket a te hülye történetkéidet olvassa, sohasem lehet bizonyos... Nem vagyok sértödékeny, de nem tudom megérteni, hogy miért olvasod fel nekem ezeket az ostobaságokat. — Kedves barátom — nyugtatgattam —, becsületszavamra, nem rád gondoltam. Köztünk legyen mondva, magamról mintáztam a történetet. A barátom megnyugodott, — Hát, miért nem mondtad mindjárt? — nevetett fel zavartan. — Ej, te csúfolódó, te. A tehetséged azonban vitathatatlan... TÖTH ELEMÉR fordításai
